Kellene a science fiction műfajába egy határozottabb tagolás: konkrétan hard sci-finek nevezni azt, ami komolyan veszi a tudományos fantasztikumot, és mondjuk - hasraütésre - soft sci-finek, ami meg inkább csak háttérnek, színpadnak használja. Így első blikkre, félreértések nélkül lejönne, hogy éppen melyik kategória képviselőjébe vágunk bele. Persze nyitott kapukat döngetek, nem spanyolviaszt találok fel éppen, de az Időrabló kapcsán szükségszerűen felötlött bennem a gondolat, mivel a könyv pont egy jó példa arra, hogy milyen széles szakadék húzódik a fenti két szubzsáner között.
Wesley Chu sci-fi kalandja ugyanis megtévesztően ügyesen, de az olvasót félrevezetően lavírozik a két térfél közt, hol ide passzolva, hol oda játszva le a labdát. Az alapfelállás roppant ígéretes: a 25. századi Naprendszer emberi civilizációja felélte a természetes erőforrásokat, és rozsdás félhomályból szemléli saját csöndes hanyatlását. Haláltusáját a KronoCom időutazó ügynökei húzzák el, akik a múltba tett látogatásaik során technológiai csodaszereket mentenek meg a pusztulástól. A magyar cím egyáltalán nem rossz, de az eredeti Salvagert ebben a formában nem adja vissza, hiszen a kronotrópok olyan időpontokra ugranak vissza, amelyekben egy katasztrófa miatt az adott célpont megsemmisült volna (így nyomot sem hagyva a kronofolyam veszélyes hullámain).
A regény főszereplője, James Griffin-Mars, egy kiégett, alkoholista, mentálisan instabil figura - mint a pusztulást újra és újra átélő kronotropok általában -, aki már épp az öngyilkosságot fontolgatja, amikor megkínálják a paradicsomi nyugdíjazás lehetőségével. Cserébe még csak nem is kérnek tőle szokatlan dolgot, de ahogy az lenni szokott, az a fránya palacsinta belerepül a ventillátorba, ugyanis James megszegi az időtörvényeket, és magával hoz egy lányt a múltból. Ez a húzása instant fővesztéssel jár, persze ezt ő is tudja, ezért muszáj menekülőre fognia, és jól is teszi, mert a legkiválóbb kopók erednek a nyomába.
Izgalmasnak hangzik, nem igaz? És kábé 100 oldallal rövidebben az is lenne. De nem, sajnos Chu úr döcögősen, szaggatottan kapja el a ritmikát, hosszasan vezetve fel az expozíciót, elnyújtva az egyébként is leülésre hajlamos sztorit. Világbemutatásra, karakterfelvezetésre szükség van, de nem mindegy, hogyan és milyen mennyiségben, viszont a regény első negyede (így van, kábé 100 oldal) azzal telik, hogy töviről hegyire végigvesszük James hányatott múltját, kilátástalan helyzetét és az emberiség cudar kilátásait. Oké, mondhatnánk, hogy egy emlékezetes karakter megérdemli, hogy aprólékosan épüljön föl a szemünk láttára, de akkor meg szerencsétlen kronotrópunk miért marad mégis olyan klisés és kétdimenziós?
Amikor pedig megtörténik a baj, és beindul a cselekmény, még picit vissza is sírjuk a bevezetést. A regény közepén abszolút leül a történet, mintha nem tudna magával mit kezdeni, pedig ígéretes apróságok igyekeznek újra belendíteni (nagyon hangulatos múltba ugrások), csakhogy a kissé kínosan hálivúdi lelkizések és belső monológok a kelleténél cseppet hosszabbra nyúlván összetörik az eddig egész szépen összerakott egyveleget.
A szereplők szépíthetnének az összképen, hiszen a remek karakterdinamika emlékezetessé tehet egy középszerű sztorit is, de sajnos ők sem remekelnek. Kidolgozatlanok, nagybetűs jellemvonások maradnak, némi romantikával megfűszerezve, utóbbit azonban James antiszociális, már-már gyermeki lelkülete miatt kénytelenek vagyunk birkatürelemmel végigmalmozni. Chu egyedül a főkopó, Levin személyét találta el, a több oldalról is kutyaszorítóba kényszerülő, morálisan szilárd férfi izgalmas, lehetőségekkel teli karakter.
És itt jön a képbe a fentebb vázolt felvetés: az Időrabló jópár olyan koncepciót felvillant, ami miatt a hard sci-fi rajongók nyáltermelése azonnal beindul, ám ezekkel az ötletekkel nem sokat kezd, pusztán színpadi kellék marad mind, pedig gondolatébresztőek önmagukban is. Ilyen az időutazás átgondolt(nak tűnő) alkalmazása, a szigorú szabályok - csakhogy semmi másra nem használják, mint a múlt különböző fejlettségi szakaszainak kizsákmányolására, pedig a játszadozás az idővel tálcán kínálta magát. Le merem fogadni, hogy ha az Időrabló hálivúdi film lenne, hatalmas hangsúlyt helyeznének a karpereckütyükre és az erőtércsápokra, mivel nagyon ötletes módon használják és harcolnak velük.
Szórakoztató irodalomként viszont nem teljesít fényesen az Időrabló. Ahhoz túl darabos, túl nyögvenyelős és egyszerűen sótlan. Agypörgetésnek könnyű, egyszerű agykikapcsolásnak meg már nehéz, sőt, néha melós haladni vele. Ha imádod a tudományos fantasztikumot, és hiányod van belőle, tégy vele bátran egy próbát, de ha az akció-kalandoktól már herótod van, ez nem a te könyved.
Eredeti cím: Time Salvager, fordította: Kerekes Éva
Agave Kiadó, 2017, 457 oldal
