Ha horrorról és szlogenről van szó, mindig mindenki az
Aliennel jön. Persze érthető: Az „In space no one can hear you scream” (Az
űrben elvész a sikoly) frappáns, ötletes, hátborzongató, baromi jól hangzik, és
szépen visszaadja a Nostromo legénységének teljesen kilátástalan helyzetét. De én
húzok erre még egy lapot: „Man is the warmest place to hide” (Az ember a
legmelegebb búvóhely). Most komolyan… hogy versenyezhet ezzel bármi? Benne van
a gyilkos, gonosz hideg, a rettenetes, ismeretlen külső erő, és annak minden
invazív, mélységesen felkavaró, nem pusztán gyilkos, hanem kegyetlenül intim
agressziója. Az űrben elvesző sikoly ehhez képest egy bolygóközi
gyerekkaraoke-verseny mókás jelmondata.
Na, és ez még csak a tagline.
A dolog (The Thing) idén 35 éve került a mozikba (ugyanazon a napon, mint a Szárnyas fejvadász, két héttel a kasszákat cukisággal letaroló E.T. után), és olyan irgalmatlanul nagyot bukott (plusz a kritikusok is gyűlölték), hogy Carpenter még a Stephen King-féle Tűzgyújtó megrendezésének lehetőségét is bukta miatta. Ma meg akkora klasszikusnak és horroralapműnek számít, hogy többek közt kiadnak hozzá egy masszív (a postás néni a derekára panaszkodva hozta oda az ablakhoz), cirka 15 ezer forintos artbookot több száz művész közreműködésével. A kötet közel négyszáz oldalon tartalmaz többségében vadonatúj, a film előtt tisztelgő posztereket rajzolóktól, festőktől, illusztrátoroktól, képregényesektől, designerektől.
Na most A dolog, egyéb erényei mellett, állatira hálás alapanyag egy ilyen művészeti albumhoz. Már a sivár, fehér végtelenségből kiemelkedő Outpost és az elszigeteltségbe belopakodó borzalom is megkapó vizuális elem, de ez még mind semmi magához a lényhez, a szörnyűséghez, a dologhoz képest. Mert hát a film egyik legnagyobb erénye mégiscsak a rém. Az Alien példájánál maradva: bármikor földig hajolok Giger zsenialitása előtt (és nagy bajban lennék, ha döntenem kellene, hogy melyik a jobb a két sci-fi-horror közül), de ezt itt valami egészen más. Carpenter úgy játszadozik a műfaj egyik legősibb szabályával, jelesül, hogy „ne mutasd meg a dögöt”, mint előtte talán senki (de azóta se nagyon, legfeljebb az ő nyomában járva).
Carpenter ugyanis feszt megmutatja a dögöt. Csakhogy a dög… micsoda? Egy szétmálló arc? Egy kutyatetemekből előtörő kar- és csáprengeteg? Egy testéről leszakadó, majd lábakat növesztő fej? Éppen ez a lényeg: A dolog körülírhatatlan, meghatározhatatlan, felfoghatatlan, formátlan (illetve bizonyos, még rémületesebb szempontból: mi magunk)– és ezért megszokhatatlan, megismerhetetlen. Akkor is menthetetlenül idegen marad, amikor már százszor láttad, mert mind a százszor máshogy nézett ki. Valószínűleg ez az egyetlen rém a filmtörténetben, amelyet hiába mutatnak meg sokszor, sosem válik befogadhatóbbá, sosem fészkeli magát a komfortzónánk közelébe. Hiányzik belőle az ehhez szükséges állandóság normalitása. (És ezért áll olyan közel Lovecraft történeteinek mindig jelenlévő, de ésszel soha fel nem fogható iszonyatához - csak persze Carpenternél durvul a gore rendesen.)
Úgyhogy a több száz poszter nagy része természetesen a filmnek és a lénynek erre az aspektusára koncentrál. Mint minden gyűjteményben, ebben is vannak gyengébb darabok (illetve akad néhány egészen komikusra vett megfejtés is), de néha tényleg az az érzése az embernek, hogy a Necronomicont lapozgatja. Vérvöröses-hófehéres-éjfeketés képek sorakoznak egymás után, húsmasszák, ínforgatagok, fogrengetegek akarnak lemászni, lefolyni a lapokról, egymást éri a szürrealizmus, a realizmus, az impresszionizmus, és valahogy mégis egységes az egész, mert minden ugyanarról a groteszk tőről fakad. Mintha az emberi civilizáció a teljes vizuális művészi eszköztárát latba vetve próbálná meg értelmezni ezt a felfoghatatlan idegenséget.
Persze nem lehet. Pont ettől olyan zseniális ez a film, és pont ettől olyan gyönyörű és egyedi ez az album.
