Az orenda - Egyek vagyunk, mégis öljük egymást

A francia, jezsuita pap elhűlve nézi, ahogy az indiánok napokon át becézgetik, azaz késekkel, forró pengékkel, tüzes vasakkal kínozzák a foglyaikat, szemeket nyomnak ki, nyelveket vágnak le, bőrt és húst hasítanak fel. Időnként megetetik-megitatják, pihentetik az áldozatokat, hogy minél tovább nyújthassák a gyötrelmeiket. A pap a nyakában lógó feszületet markolászva, némán ítélkezik az istentelen vadak iszonyatos kegyetlensége fölött. Aztán egy nap, miután heteket, hónapokat, éveket töltött közöttük, és velük együtt szenvedett hidegtől, betegségtől, éhségtől, és velük együtt örült melegnek, egészségnek, bőségnek, felmerül benne a kérdés: amit a saját egyháza művel a hit ellenségeivel, a pogányokkal, a boszorkányoknak kikiáltott szerencsétlenekkel – az mitől más? Mennyire különbözünk egymástól valójában?

És ebben a nem csak ott és akkor jelentős, hanem az egész történelmen, az egész emberi létezésen ambiciózusan végighúzódó kérdésben van valami felkavaró és gyönyörű – gyönyörű, mert hasonlóságot lát meg ott, ahol pedig minden a kibékíthetetlen ellentétekről szól, és felkavaró, mert ezt a hasonlóságot a rasszokon, származásokon és istenhiteken felül álló mérhetetlen brutalitásban veszi észre. Hogy megértsük egymást, hidat ver közénk, de úgy, hogy a lehető legjobban fájjon.

A kanadai Joseph Boyden mesterműve (kisebb szó nincs rá), Az orenda, három karakter szemszögén át eleveníti fel a XVII. századi, Nagy-tavak körüli indiánháborúk vérzivataros történetének bő egy évtizedét. A nagy huron harcos, Madár a valószínűleg szintén bosszúból lemészárolt családján áll újra meg újra bosszút az irokézeken. Egy ilyen rajtaütés során ragadja el az ellenséges törzs egy kislányát, Hóesést, akit elveszített lánya helyett fogad saját lányául, és akinek így apja és fivérei gyilkosára kellene új apjaként tekintenie. A generációk óta tartó és folyton fokozódó öldöklés kellős közepébe érkezik az említett pap, Christophe, hogy keresztény hitre térítse át a vadakat, és megmentse a lelküket a kárhozattól.

Boyden briliáns narratívát sző mélységesen emberi, színes és gyarló karakterekből, ritka éleslátással ütköztetett kulturális különbségekből, szédítő történelmi távlatokból, és olyan szemléletmódból, amely állásfoglalás és ítélkezés nélkül képes beszélni mind az indiánok barbár szokásairól, mind pedig a kolonizáló Európa népirtó bűneiről – és ezen a vékony jégen tárgyilagos, ám valahol mégis költői és meditatív prózával táncol végig.

A már említett és még az edzett horrorrajongók számára is hajmeresztő aprólékossággal és pragmatizmussal megírt kínzásjelenetek nagyszerűen példázzák a könyv komplexitását. A „becézgetés” az indiánok szemében messze nem csupán bosszú és szadizmus (miből következően az olvasó számára pedig nem öncélú irodalmi exploitation), hanem a szokásaikban, az identitásukban, a hitvilágukban és az életmódjukban mélyen gyökeredző rituálé. És nem is csak a kínzóknak, akik foglyaik megtörését ellenségeik jövőbeli legyőzésének jeleként értelmezik, hanem a megkínzottaknak is, akiknek nagy dicsőség és büszkeség, ha ordítás és könyörgés nélkül tűrik a kínhalált. Abban, ahogy a kínzók ideiglenesen eloldozzák a foglyokat, hogy megetessék és megitassák őket, utóbbiak pedig csurom véresen, szügyig sebesen, de mosolyogva fogadják előbbiek váll-lapogatásait és elismerő szavait, amiért ilyen derekasan állják a válogatott gyötrelmeket, a legnagyobb kegyetlenségtől a döbbenetes mértékű empátiáig ott van minden, amire egy emberi lény képes.

Boyden hasonló intelligenciával és hasonlóan ellentmondásos érzelmeket felkorbácsolva árnyalja az európai betolakodók szerepét is. Egészen direkten rámutat a könyv cselekményén túlnyúló népirtásra (metropolisok emlegetéséből tekintünk vissza a múltra), az indián nemzetség elsatnyítására, és ugyan esze ágában sincs mentegetni a vétkeseket, nem átallja felvetni annak lehetőségét, hogy a hódítók közt voltak, akik színtiszta jó szándékkal és szeretettel a szívükben érkeztek – vagy hogy az őslakosok akár maguk is szerepet játszottak saját sorsuk balra fordultában. Hiszen bár sejtik, érzik, tudják, hogy a papok jelenléte rendkívül veszélyes számukra (és valóban, testet és kultúrát romboló fertőzést hoznak magukkal), önszántukból fogadják be őket, hogy biztosítsák maguknak az európaiakkal való kereskedés lehetőségét. Vagyis a fennmaradásuk érdekében ültetik el az elmúlásuk magvait: Boydennél a történelem véres és megállíthatatlan előregördülése mind eposzi, mind személyes szinten kegyetlen iróniával szedi áldozatait.

Mint amikor Christophe sok kétkedés után azért érzi úgy, hogy a küldetése nem hiábavaló, mert azt hiszi, Hóesés a megtisztulás reményében kapkod a nyakában lógó feszület után, holott valójában azért, mert az apja Jézus-pózban vérzett el a földön, és varázslónak hiszi a papot, aki abban a fadarabban ejtette foglyul a szellemét (az orendáját). Vagy amikor Madárnak esélye kínálkozik rá, hogy lezárja az irokézekkel való hosszú, rengeteg halállal és gyásszal járó konfliktust, és Christophe, noha véletlenül, tudtán és akaratán kívül, de lehetetlenné teszi a békekötést.

Madár, Hóesés és Christophe a könyv kezdetén nem is állhatnának távolabb egymástól (Az orenda nyaktörő tempóban, in medias res indul, vad menekülés közben szedjük fel, ki kicsoda, és hogyan viszonyul a másikhoz), de az évek múltával a durva és elsimíthatatlan különbségeken elkerülhetetlenül átsütnek a hasonlóságok. Boyden több száz oldalt tölt azzal, hogy arról meséljen, mennyire mások vagyunk, csak hogy végül mindent a legelemibb alkotóelemeire bontson bennünk, és azzal szembesítsen, hogy mindnyájunkat ugyanazok a vágyak és fájdalmak határoznak meg (akkor is és ma is), és hogy ha mélyen magunkba néznénk, az ellenségeinket apáinkká, lányainkká és barátainkká kellene fogadnunk.

De a szép gondolatok ellenére Az orenda mégiscsak az elmúlásról szól, és nem is annak elégikus, nosztalgikus (ld. McMurtry: Árva galamb), hanem brutális, katasztrófaszerű folyamatáról: a cselekmény a huronok és az irokézek végső, iszonytató összecsapásában csúcsosodik ki, kíméletlen sorsbeteljesítésekkel, apokaliptikus vízióval és egy korszak elsiratásával. A csatazajban, a halálsikolyokban, a vérözönben pedig már ott van az újvilág majdani rendjének előhírnöke, képviselője és őrizője (az európai ember, a kereszténység, a puska), és ahogy az egykor hatalmas területeken vadászó és földművelő túlélők letelepednek egy apró, az ellátásukat biztosítani képtelen szigeten, a jövőből rájuk vetül a rezervátumok hosszú árnyéka. A történelem nemhogy nem vár senkire, de egyenesen elébe rohan - és talán még sincs minden veszve. Van valami torokszorítóan gyönyörű és reményteli abban, ahogy a kíméletlen változásban, a balsorsban, ezer csapástól meghajolva (de meg nem törve), összetöpörödve, eljelentéktelenedve is képesek vagyunk vigaszt és boldogságot találni.

Rég olvastam könyvet, amely ilyen lendülettel és intelligenciával vitt végig a teljes érzelmi palettán, hol gyengéden kézen fogva, hol sztoikusan lökdösve, hol „becézgetve”. Ahogy Madár mondja: „Mit kívánhatnék többet?”

PS: Az említett Árva galambnak tökéletes társkönyve Az orenda. Míg Boyden az indiánok korának leáldozásáról regél, addig McMurtry az utána következő pionírérát temeti. (És ha továbbmegyünk, talán a tavalyi év legjobb filmjében, a Hell or High Waterben találjuk meg a „trilógia” zárlatát: már azok is elsatnyulnak, akiknek kedvéért az Árva galamb rég letűnt hősei eltörölték Az orenda hőseinek világát.)

Eredeti cím: The Orenda, fordította: Illés Róbert
Jaffa Kiadó, 2017, 560 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;