Star Trek: Discovery: Végre ismét az űr a legvégső határ!

Ínséges idők ezek egy Star Trek-rajongó számára. Az hagyján, hogy az utóbbi évek mozifilmjei csupán designjukban és hajó- meg karakterneveikben hű, bombasztikus utánérzései voltak Gene Roddenberry tévés science fiction mérföldkövének, de ráadásul bő tizenkét év telt el azóta, hogy befejeződött az utolsó, és még csak nem is jó sorozat, az Enterprise. Ha hozzávesszük, hogy összességében az azelőtti Voyager is bőven elmaradt az elődök színvonalától – noha kétségkívül voltak kiváló epizódjai –, akkor oda lyukadunk ki, hogy tizennyolc éve ért véget az utolsó igazán jó Star Trek-széria, a Deep Space Nine. Most úgy tűnik – legalábbis a Discovery első két része után –, hogy a számlálót végre visszaállíthatjuk nullára.

A Discoverynek, az enyhén szólva is hervasztó keletkezéstörténete ellenére (lásd Bryan Fuller showrunner idő előtti kirúgását és abszolút izgalmasnak hangzó antológiakoncepciójának kikukázását), sikerült az, ami az Abrams-féle mozifilmeknek nem. Úgy turbózta fel a tempót, a vizualitást és a hangvételt a mai követelményeknek megfelelően, a fiatal közönség számára is befogadhatóan, hogy közben hű maradt Roddenberry szellemiségéhez (az első visszajelzések alapján be is jött a CBS számítása: All Acces nevű platformjukra, ahol a sorozat Amerikában elérhető, rekordmennyiségű érdeklődő fizetett elő – nálunk, mint mindenhol máshol a világon, a Netflixen lehet megnézni).

Az első két rész (The Vulcan Hello, Battle at the Binary Star) a Föderáció és a Klingon Birodalom háborújának kezdetét meséli el, durván tíz évvel Kirk Enterprise-ának ötéves küldetése előtt. A főhős a USS Shenzhou elsőtisztje, Michael Burnham (a The Walking Deadből importált Sonequa Martin-Green), akinek szülei gyerekkorában vesztek oda egy klingon támadásban, és aki ezért a Vulcanon, Sarek fogadott gyermekeként nevelkedett (a Spock apja jelentette kontinuitási problémára – jelesül, hogy Spcok miért nem beszélt soha fogadott testvéréről – elvileg kitér majd valahogy a sorozat, bár nehezen tudok elképzelni rá nem izzadságszagú magyarázatot). A Philippa Georgiou kapitány (Michelle Yeoh) vezette USS Shenzhou a Föderáció egy rejtélyes okokból tönkrement csillagközi reléjéhez érkezve bukkan rá egy azonosítatlan objektumra, és a dolgok innen meredek lejtőre kerülnek.

A Discovery szinte már kínosan ügyel rá, hogy végigikszelje a „mitől Star Trek egy Star Trek” pamflet rubrikáit. A szűk másfél órában hangsúlyosan karaktereket épít (elsősorban az emberi természete, a vulkán neveltetése és a gyermekkori tragédiája által szépen meghatározott Burnhamét), eszmei, gyakorlati és érzelmi szempontokat ütköztet (a klingon hajóval való kapcsolatfelvétel dilemmája rendkívül izgalmas és sokrétű), gyökeresen, sőt ijesztően eltérő kultúrákat állít szembe egymással, és persze beveti a fézerütegeket meg a fotontrpedókat is.  A háborús téma ellenére a Discovery nem a csinnadrattáról szól, el is hangzik benne, hogy "felfedezők vagyunk, nem katonák" - és ez nem csak üres lózung, mint az Abrams-filmek esetében, ahol a szereplők alig várták, hogy szétrúgják az ellenség seggét, és más nem is számított. Itt az akció mögött végig érezni a vívódást, az intellektust, az eszmeiséget, azt, hogy a csata, legyen bármily elkerülhetetlen, brutálisan és tragikusan szembemegy mindazzal, amit ezek a karakterek és az általuk alkotott Föderáció képvisel - nincs a harcban semmi menő. 

Az első rész ügyesen és praktikusan vegyíti az ilyenkor elengedhetetlen karakter- és világmagyarázást a folyamatos feszültségfokozással (csak a flashbackek törik meg a lendületet néha, jobb lett volna elegánsabban közölni az azokban elhangzó információkat, de annyi baj legyen), a robbanékonyabb második pedig magabiztosan profitál mindkét folyamatból.

Az teljesen magától értetődő, hogy egy 2017-es Star Trek-széria a korábbiaknál jóval magasabb produkciós minőséget hoz, a robbanások és (a Deep Space Nine leggrandiózusabb pillanatait idéző) űrcsaták trükktechnikai kivitelezésénél azonban fontosabb, hogy a rendezés, bár nincs benne semmi egyedi, meglepő és stilisztikailag merész, felnőtt a feladathoz, és nem ragadt meg a ’90-es évek rossz értelemben vett „tévés” színvonalán. (Azért persze jóóóóval közelebb vagyunk az Abrams-féle ST-látványvilághoz, mint bármi máshoz, még ha lens flare-ek éppen nincsenek is – kicsit kevesebb fényözön sok jelenetben jólesett volna.) Martin-Green viszont egyelőre nem győzött meg 100%-ig: egyes jelenetekben kifejezetten jól alakít, máskor mintha véletlenül csámpázott volna be a kamera elé, és azt se tudná, hol van – Yeoh mellett minden egyes alkalommal elszürkül (Jason Isaacsre pedig még várni kell).

Ami a Star Trek egyik legfontosabb örökségét, a progresszivitást illeti, 2017-ben nyilván már nem olyan könnyű (és nem is olyan bátor húzás) progresszívnek lenni, mint 1966-ban, amikor a polgárjogi mozgalom csúcspontján már az is elképesztő eseményszámba ment, hogy egy fekete nő állandó posztot kapott egy csillaghajó hídján, egy országos tévécsatornán. Persze van pár picsogó nyomorult, aki bő 50 év elteltével még mindig nem tudja megemészteni, hogy a Föderáció és az emberiség sorsát nem csak fehér, hetero férfiak határozhatják meg, de a női, színes bőrű és (később bemutatkozó) meleg karakterek használata ezen a ponton inkább egyszerűen csak haladás a korral és a Star Trek szellemiségének magától értetődő megőrzése – és ez jól is van így.

De mivel ez a két rész az egész évad kerettörténetéül szolgáló konfliktust vezeti fel, feltételezhetően nagyobb iramot diktál, mint majd a folytatásai, amelyekben így alkalom nyílhat az itt felvetett emberi/diplomáciai/kulturális kérdések és konfliktusok szélesebb körű, bátrabb kibontására. Most már tisztában vagyunk az alapokkal, lehet mélyebbre merülni – és a Discovery igazi sikere ezen fog múlni. Mert bár az már most egyértelmű, hogy ez egy jó sorozat lesz (meglepődnék, ha a bevett gyakorlattal ellentétben innentől nem nőne – vagy legalábbis stagnálna –, hanem csökkenne a színvonal), nagyon nehezen valósítható meg a gondolatiság és az akció azon egyensúlya, amely a keményvonalas rajongókat és a potenciális újakat, a blockbustereken szocializálódott fiatalokat is kielégíti. Mindenesetre a második rész vége nem túl meglepő módon egy teljesen új status quo kezdete, így a lehetőségek továbbra is szinte végtelenek. Végre ismét az űr a legvégső határ!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;