star trek

Eljutni oda, ahova már minden Star Trek-sorozat elmerészkedett

A Star Trek: Discovery első évada elszabotálta minden nagy lehetőségét és reménységét.

Star Trek: Discovery: Végre ismét az űr a legvégső határ!

Lehetséges Star Treknek maradni egy startrektelen világban?

Itt az új Star Trek első előzetese

Sírunk.

Bizonytalanságban – Star Trek: Hollywood megbukott egy sikerfilmmel

Nem, ígérem, nem arról fog szólni a cikk, hogy J.J. Abrams új Star Trek-filmjei mennyire két lábbal tapossák a lassan fél évszázados franchise klasszikus eszmeiségét – legalábbis főleg nem. Már többször gondolkodtam rajta, a jó hollywoodi felfogásnak megfelelően, hogy két évvel ezelőtti sikercikkemhez kéne egy folytatás. De, a jó hollywoodi felfogással ellentétben, mindig arra jutottam, hogy nincs miről írni, mert az akkor felvázolt állapot egy mérsékelt szellentés erejével sem mozdult semmilyen irányba. Szóval, nincs új a nap alatt. De most, ahogy elnézem a Sötétségben bevételeit, és a film marketingkampányára gondolok, meg arra a sok üveg pezsgőre, ami mind bontatlanul marad a Paramount fejeseinek irodáiban, lassan körvonalazódik előttem, hogy milyen abszurd öngólt lőtt magának a stúdió. A kiindulási pont? Természetesen Hollywood imádkozása modern istenéhez: a brandhez.

Lássuk a tényeket! A Paramount a 2000-es évek végén azon ügyködött, hogy új életet leheljen haldokló, sőt, akkoriban lényegében tetszhalott franchise-ába, a Star Trekbe. Nem kellett túl sokat agyalniuk azon, hogy járjanak el, ott volt előttük a Warner példája: Christopher Nolan Batmanjei. A helyzet igen hasonlóan festett. Adva volt egy nagy, jól ismert név, a Batman (Star Trek), aminek utolsó filmes inkarnációja, a Batman & Robin (Star Trek: Nemesis, Enterprise) csúfos kritikai és pénzügyi kudarcot fialt a stúdiónak. Az illetékesek jó pár évig szomorúan ingatták a fejüket a franchise romjai felett, majd úgy döntöttek, ismét próbálkoznak, de az új produkciót, a Batman Beginst (Star Trek, 2009) a lehető legmesszebb viszik stílusban a korábbi buktától. A számításuk bejött, a film tarolt, a franchise újra élt, a közönség és a kritikusok is szerették. A folytatás, A sötét lovag (Sötétségben: Star Trek) szintlépésre adott lehetőséget: akkor már nem a Batman & Robin (Nemesis) volt a mérce, hanem a Batman Begins (Stark Trek, 2009), ergo a nézőket nem egy kudarcot vallott, rosszemlékű, hanem egy sikeres, jó filmmel életre hívott franchise új etapjára kellett becsalni. Eleve nyertes helyzet, de a Warner (Paramount) még rátett egy lapáttal, és brutális marketingkampányba kezdett (aminek egy markáns ellenséget, Jokert (khm, John Harrison) állítottak a középpontjába), biztos, ami biztos.

A felvázolt analógia nagyon szépen működött, egészen két héttel ezelőttig, amikor a Sötétségben nemhogy nem triplázta meg elődje első hétvégi bevételeit, mint anno A sötét lovag (ezt persze senki nem is várta), de minden pozitív előjel ellenére még ugyanazt az összeget sem tudta hozni. A Star Trek 2009-ben 75 millióval nyitott, a sokkal drágább, és nagyobb hírveréssel mozikba küldött folytatás csak 70 millióval (a drágább 3D-s jegyek ellenére), és azóta ráadásul az elődjénél nagyobb iramban fogynak a nézői, vagyis esélye sincs rá, hogy annak 257 milliós összbevételét elérje (kétséges, hogy meg tudja-e majd közelíteni egyáltalán). Igaz, ezek az adatok csak az amerikai piacra vonatkoznak, és a Paramount nagy szerencséje, hogy a világ többi részén folytatott kampánya sikerrel járt. Az Amerikán kívüli területekről a Sötétségben már most, két hét alatt több bevételt kapart össze, mint elődje a teljes pályafutása alatt (ettől a pezsgők még mindig behűtve maradnak, mert a nemzetközi piacról – ami egyébként egyre fontosabb Hollywoodnak, ld. a Vasember 3 kínai változatát – a jegybevétel jóval kisebb hányada jut vissza a stúdiókasszába, mint az amerikairól).  

Szóval, a kérdés: miért nem működött a Sötétségben esetében A sötét lovag receptje? Valószínűleg azért, mert olyanok kezébe került a sorozat, akiknek fogalmuk sincs, mit jelent a Star Trek, és hogy kell eladni, és itt most nem csak Abramsékre gondolok. A külföldi terjesztésért felelős stúdiófejes konkrétan azt nyilatkozta, hogy a reklámkampányban arra törekedtek, hogy a film a lehető legkevésbé látszódjon star trekesnek („we've tried to get away from the Trekkiness of it all”). Bármibe lefogadom, hogy erről a célkitűzésről az írók és a rendező is megkapták a memót, jóval a forgatás, de talán már a 2009-es rész előtt is. És van ebben valami teljesen abszurd. Tudjuk mind, hogy Hollywoodnak milyen őrülten fontos a brand. A ’90-es években még sztárkultusz volt, az emberek a színészek miatt ültek be a filmekre, de ennek az utolsó nyomai valószínűleg pont tegnap párologtak el, amikor A Föld után szépen kivégezte magát rögtön az első hétvégéjén, az eddig sikert sikerre halmozó Will Smith ellenére. Manapság az emberek történetekre ülnek be, pontosabban, koncepciókra, amik több tényezőből állnak össze. A Vasember azért hatalmas siker, mert a címszereplő páncélban zúz, páncél nélkül pedig Robert Downey Jr.-ként frappáns egysorosokat puffogtat. Akár Downey-t, akár Vasembert vesszük ki a képletből, a siker ígérete odalesz (ezért van bajban most a Marvel, a színész szerződésének lejártával). Ugyanez vonatkozik a Halálos iramban sorozatra: menő verdák, dögös csajok, Vin Diesel. Utóbbi nélkül (második, harmadik rész) a franchise döglődött.

A Paramount azt felejtette el tudatni a méregdrága kampányában a közönséggel, hogy mi a Star Trek 2013-ban. Nagy robbanások? 200 milliós látványvilág? Borongós hangulat? Kösz, arra ott a Vasember 3, és abban még Downey is benne van. Ja, hogy ez egy sci-fi, űrhajók meg… izé, meg minden? Kösz, de lesz idén még vagy tucatnyi sci-fi, és azok látatlanban is sci-fisebbnek tűnnek, mint ez az űrbe és jövőbeli Földre pakolt akciófilm. A stúdiós jóember fenti idézete alapján: először is fogták a Star Treket, mert az egy brand, ergo a biblia szerint kezdeni kell vele valamit, hisz pénz van benne. Aztán szépen átgyúrták azt a brandet egy átlag nyári blockbusterré, merthogy szegény egy kicsit megkopott, és eredeti formájában nehezen eladható – és erre még büszkék is voltak a kampányukban. De akkor mi értelme a brand használatának? A brand lényege a megkülönböztetés, az, hogy a termék rendelkezik bizonyos egyedi tulajdonságokkal, és éppen azért veszi meg az ember, mert ezeket más termékektől nem kapja meg. Ez olyan, mintha a Toyotát azzal reklámoznák, hogy ugyanolyan, mint az összes többi autó („Toyota: It’s JUST like the others!”). Pénzt költenek egy brandre, majd pénzt költenek arra, hogy azt mondják, ez nem az a brand. Agyrém.

Persze, értem én, hogy miért fáztak a Paramountnál attól, hogy a trekkie-séget propagálják, és egyébként itt ütközik ki a különbség a Star Trek és a korábban példának hozott Batman között. Lehet, hogy a Warner megégette magát Joel Schumacher homoszexuális lázálmával, de ez csak egyetlen bukás volt a Sötét lovag számára (a Batman mindörökké még piszkosul sikeres volt, legalábbis anyagilag), aki zavartalanul folytatta karrierjét a képregényekben. Abban a médiumban pedig hosszú évek óta a legstabilabb eladásokat produkálja, függetlenül attól, hogy éppen ki írja/rajzolja – olyannyira, hogy a terjesztők hivatalos eladási statisztikáiban a Batman jelenti a standardot, amihez az összes többi sorozatot viszonyítják. A Star Trek népszerűsége ellenben fokozatosan csökkent már a ’90-es években (miután az évtized elején csúcspontjára ért), a 2000-es évekre pedig teljesen elterjedtek róla a negatív sztereotípiák, gúnyos élcelődések, mémek céltáblájává, a legrosszabb értelemben vett nerdség egyik definíciójává vált, és az esetleges tévés ismétléseket leszámítva évekig nem volt köztudatban.

A kibicnek mindig könnyű (főleg utólag), de a folytatással egy régi-új irányt kellett volna vennie a franchise-nak. Oké, a 2009-es filmnél szükség volt egy akciódús kalandra, hogy megnyerjék a fiatalokat, és elhatárolják magukat a korábbi bukásoktól. De a második részhez már vissza kellett volna térni a gyökerekhez – persze, nem úgy, mint a ’79-es film, mert olyanon 10 perc után aludna a mai plázaközönség. De felfedezésről, emberségről, moralitásról szóló történetet is lehet látványosan, vagányul, akcióval fűszerezve, a fiatal nézők igényeire szabva mesélni, és az markánsan megkülönböztette volna a produktumot a tucatblockbusterektől, azt lehetett volna úgy hirdetni, hogy lejöjjön belőle: ilyet máshol nem kapsz, ez az élmény nem helyettesíthető egy Vasember 3-mal (esetleg még 200 milliót sem kellett volna eltapsolni rá). Mert ami a fiatal nézőket illeti? Pont ők maradtak leginkább távol Abrams második Star Trek filmjétől. A Sötétségben 30%-kal kevesebb 25 év alatti nézőt vonzott, mint az első rész, márpedig ez alapján a franchise bajban van, ugyanis pont ez a legszorgalmasabban moziba járó korosztály, a nagy nyári filmek elsősorban nekik, az ő pénztárcájukra éhesen készülnek. A Sötétségben is rájuk próbált építeni, de a Vasember 3, a Másnaposok 3 és a (mellesleg profin pozícionált) Halálos iramban 6 szorításában nem tudott kitűnni a jellegtelenséget sugalló kampányával, főleg nagy sztárok hiányában (Pine, Quinto és Cumberbatch csak bizonyos körökben jól hangzó nevek, a széles közönségnek nem sokat jelentenek).

A Sötétségben valószínűleg sikeres lesz (ha a mozikban nem, a DVD/BD-eladásokból majd biztos, bár az a fejeseknek már késő), viszont a hollywoodi brand koncepciója ezzel most megbukott, mert a film talán minden eddiginél jobban rámutatott arra, hogy a producerek, stúdiófőnökök gondolkodásában van egy feloldhatatlan ellentmondás. A film egyrészt legyen hangos, látványos, cool, amihez megvannak az egyes műfajokhoz évek óta többnyire jól bevált, standard terméktartozékok, a bizonyos stílusú képi világ, vágási technika, történetstruktúra, fő- és mellékszereplő típus, zenei hangzás. A film másrészt legyen egyedi az adott brandnek megfelelően. És ez persze így nem megy. Ebből többnyire csak homogenizált katyvasz lesz, amiben az adott brand külső jegyeit (Enterprise, Bruce Willis, mint McClane) rádobálják az említett sablonra. Felismered, hogy Star Trek, mert ott a kétgondolás-tányéros űrhajó, és felismered, hogy Die Hard, mert kimondják a főhős nevét, de a lényegi, a designon túlmutató jellemzők feloldódnak az átlagosságban.

És hogy mi lesz a Star Trekkel? A Paramount biztos nem hagyja annyiban a dolgot (elvégre brand!), ráadásul három év múlva a franchise 50 éves lesz, és a jubileumot biztos meglovagolják valahogy. Talán egy harmadik filmmel, ami a Star Warshoz igazolt Abrams (bárcsak!) nélkül, és az eddigi írók (bárcsak!!!) hiányában képes lesz a fiatalokhoz szólni ÉS star trekesnek maradni közben (az hülyeség, hogy ez a kettő összeegyeztethetetlen). Vagy esetleg elindítanak egy új tévésorozatot, a rajongók annak örülnének a legjobban. Amiben biztos vagyok, hogy a franchise végül így vagy úgy, de túl fogja élni a jelenlegi hollywoodi marketingtrendek hülyeségeit. It’s only logical.

Star Trek II. - Khan haragja

A várva várt Star Trek - Sötétségben (hozzátéve, hogy aki ezt a '90-es évek eleji francia művészfilmek forgalmazási címeivel vetekedően ostoba nevet adta, az a Gyehenna Tüzép telepén ítéltessen örök szénlapátolásra) kapcsán elkerülhetetlenül felmerül egy korábbi második rész. Azonban hogy megérthessük a Khan haragja valódi jelentőségét - legalábbis a Star Trek fanchise történetében - vissza kell mennünk egy picit az időben. Mert korántsem ugyanaz a helyzet most, mint akkor.

Isten hozta önöket 1977 nyarán, amikor egyedül a nyomott áron kínált kokain tartotta vissza Hollywood stúdiófejeseit az öngyilkosságtól. Jött egy ilyen lézerkardos-űrhajós baromság, és lerabolta a piacot. "Most mi legyen?" hördültek fel egyszerre. Persze csak magukban, ebben a szakmában az ember nem mutathat gyengeséget. A Paramountnál sem történt ez másként, ott azonban nem sokáig vacilláltak, volt nekik ez a korábban bebukott, majd számukra teljesen érthetetlen módon kultstátuszt elérő sorozatuk. Nosza, csinálj belőle filmet, fiam - mondta a Mindenható Pénztárca Gene Roddenberrynek, a Star Trek atyjának. És csináltak is. És 1979-ben akkorát buktak, hogy ahhoz képest a Moonraker sikeresnek és fiatalosnak nézett ki a már akkor 52 éves Roger Moore-ral.

Sötét napok jöttek. Egyértelművé vált hogy a Paramount még egyszer nem fog kidobni három és fél Csillagok háborújányi pénzt. Ugyanakkor már ismerték a mondást, miszerint ha valakinek franchise-a van, akkor abból simán csinálhat pénzjegynyomdát. Ehhez azonban komoly sebészetre lesz szükség. A stúdió ki is rúgta Roddenberryt - oké, nem ki, hanem fel: kapott irodát, telefont, meg egy Executive Consultant címet, viszont a telefon nem volt bekötve sehová. Megnyesték a költségvetést is, az első rész 46 millió dollárja helyett valamivel több mint 11 millióra. A feszültség végig tapintható volt a fejlesztés és a gyártás során: az egy dolog, hogy bukás esetén mindenki egy emberként vonul a Munkaügyi Központba segélyért, de mellesleg örökre eltemethetik a lapostányér-fejű űrhajókat valahová a Comic-Con hátsó standjai alá.

Nem maradt más mint menekülés a győzelembe. A Khan haragja nem egy nagy, hosszú, elnyújtott expozíció egy önmagában érdekes de nagy vásznon hamar lényegtelenné váló jelenethez, mint az első rész. Khan egy legókészletből összepakolt, klasszikus bosszúvágy-motivált antagonista, viszont a Khan haragja azon ritka filmtörténeti pillanatok egyike, amikor a színész egymaga (esetünkben a kiváló Ricardo Montalbán) képes emlékezetessé tenni. Az első résszel ellentétben itt végre komoly, személyes konfliktusokat láthatunk, komoly dilemmákkal - vajon jó ötlet-e létrehozni egy terraformáló fegyvert, akkor is ha a legjobb szándék vezérel? Vajon minden rosszembert elfelejthetünk, ha elég régen végeztünk velük? Vajon másszunk tovább a létrán, és legyünk pocakosak vastag váll-lappal? Vajon meddig játszhatunk magányos hőst, mielőtt lomhára öregszünk? És persze az örök kérdés: okos dolog-e leállni Kirk kapitánnyal (pardon, admirálissal) fézer-párbajra? Ez utóbbira azért elég kézenfekvő a válasz. Régimódi sci-fi ez, olyasmi, ami a Galaktika könnyedebb, akciódúsabb novelláira emlékeztet. És igen, a vége felé ott van az a jelenet, ami mindennél többet mond el Spock karakteréről. Ez az a jelenet, amely mérföldkő a sorozat életben - és amely miatt annyi fejfájásuk volt később a producereknek, hogy hogyan hozzák vissza Leonard Nimoyt. Aki persze a Khan haragjának sikerére meggondolta magát, és mégis csak vissza akart térni a következő részbe.

Azt vettem észre, hogy mindenki azt kéri számon a Star Trek-filmeken, amit a sorozatokban, novellákban láthatott-olvashatott: korunk komoly társadalmi-filozófiai kérdéseit, problémáit kell hogy boncolgassa egy, a jelentől és a valóságtól elemelt világban. Ez ugye minden sci-fi alapja, nincs is ezzel gond. Engem is mindig lenyűgözött, főleg a Star Trek: Az új nemzedék egyes epizódjainak humánus, emberi végkifejletei. Hogy nem minden konfliktust kell erőszakkal megoldani. Ez mind nagyon szép és nagyon jó, csak egy probléma van vele: ha el akar az ember adni úgy egymilliárd dollárnyi mozijegyet, akkor az emberek nagy része mégiscsak űrcsatákat meg kalandokat vár. (Ezzel együtt sincs mentség az Űrlázadásra, ami egyszerűen csak rossz.). Viszont még ezeknek az elvárásoknak a fényében sem lehet panasz a Khan haragjára.

Igen, lehet hogy egy cseppet teátrális. Igen, Shatner még mindig elég szar színész (bár szerintem ez az egyik legjobb alakítása). Igen, a Csillagok Háborújával ellentétben a Khan haragja rosszul öregszik, csak ha az effekteket meg a produkció dizájnját nézzük. Igen, mai szemnek egy kicsit lassú és hát nincs benne másodpercenként ötszáz vágás. És azt bármilyen körülmények között aláírom, hogy a kétharmadánál leül fűcsomókat bámulni. Viszont ennek ellenére is mondhatom, hogy jól van megírva a maga régimódi, kicsit tévés módján. És ha itt el is búcsúzott volna az Eredeti Gárda, akkor talán nem kellene emlékeznem Shatner rendezői munkásságára. Vagy Leonard Nimoy fejpántjára.

William Shatner George Lucasnak táncol és énekel

2005-ben az American Film Institute életműdíjjal jutalmazta meg George Lucast (tehát közvetlen az új SW-trilógia befejezése után - jobb, ha ebbe most nem megyünk bele), és az ünnepség nyitóbeszédét pont William Shatner mondhatta el. Merednek is a szemek rendesen, mikor színpadra lép (Mark Hammill arcán a "what the fuck" tökéletes mimikai leképezése). Shatner természetesen csúcsminőségű trollkodással indított ("Star Trek changed everything"), aztán azzal is folytatta ("It's George, isn't it?"), majd táncolt, és énekelt Lucasnak (már ha ezt éneklésnek lehet nevezni), mielőtt a rohamosztagosok kivitték a vállukon.

Csoportterápia (The Captains, 2011)

Ha már a stúdió úgyis elkezdte az Into Darkness promotálását, legyen egy kis dokumentumfilm-vesézés, azt úgyis szokták szeretni egy popkultúrális blogon. Vagy nem?

Azt hiszem nem kell bizonygatnom senkinek, hogy hatalmas Star Trek rajongó vagyok. Egyszerűen szerelmes vagyok abba az ártatlan és felelmelő legendába és történetmesélési metódusba, amely öt tévésorozatot, tizenegy mozifilmet és ki tudja miféle más inkarnációt tölt mára meg. Mindezek ellenére nem félek kijelenteni, hogy William Shatner szar. Oké, finomítok: Bill lassan fél évszázadot felölelő színészi karrierje ellenére mindig is középszerű, kisszínpados kanadai színész maradt.

William Shatner története mintául szolgálhat bárkinek, akinek a képességei önmagában nem garantálnák a sikert és az elismerést. Színészi eszköztára modorosságokra és rosszul beidegződött, teátrális gesztusokra korlátozódott - ez a mai napig nem változott. Ha annak idején nem éppen ő lett volna az épeszű pénzért megkapható férfiikon-jelölt, akkor maradt volna annak, amire a képességei predesztinálták: ő lenne az a pacák, aki egyszer a Columbóban a gyilkos volt. De jó helyen volt jó időben, így vált örökre Kirk kapitánnyá. Modorosságokkal és rosszul beidegződött teátrális gesztusokkal.

Mindezek alapján azt gondolhatja a Kedves Olvasó, hogy nem szeretem sem őt sem Kirk-öt. Ha ezt gondolja, akkor téved. Visszanézve az eredeti sorozatot (The Original Series, ahogy ma ismerni) van az egésznek valamilyen megfoghatatlan bája, és ezt nem csak a kornak köszönheti, amikor készült. Valahogy minden ügyetlensége, technológiai kezdetlegessége és szemmel láthatóan elégtelen költségvetése ellenére mégis működik. (Zárójeles megjegyzés: olyannyira működik, hogy éveknek kellett eltelnie, mire az utánsugárzásból sikerült valami nyereséget kicsikarni. Ezt csak azért tettem ide külön, hogy lássák a rendkívül műveltek is, hogy nem minden franchise üt be elsőre)

Ki tudja miért, mostanra érett meg Shatnerben, hogy kezdjen valamit az "örökségével". Akár könyvet is írhatott volna (mint hogy tette is), viszont azt találta ki, hogy forgat egy "dokumentumfilmet" is. Az idézőjel annak szól, hogy a The Captains eredendően egy másfél órás egotripnek indul, és ebből mondjuk ha tíz perc, ami nem azt a célt szolgálja, hogy Shatner bebizonyítsa magának - és a világnak, persze - hogy ő márpedig igen is fontos ember, és hogy van neki "öröksége". Ez persze abba van bújtatva, hogy elmegy és elbeszélget azokkal a színészekkel, akik a kapitányokat játszották a Shatner Utáni (SU) korszakban - beleértve Chris Pine-t is.

Szerencsére Shatner nem "folyik rá teljesen az alapanyagra", csak hogy irodalomtanáromat, Réfi Csabát idézzem (innen is tiszteletem, Tanár Úr), így kiderül egy-két érdekes dolog, például hogy Avery Brooks (Deep Space Nine) számára az élet olyan, mint egy jazz-fantázia, hogy Scott Bakula (Enterprise) mennyire megöregedett alig pár év leforgása alatt, vagy hogy Kate Mulgrew (Voyager) gyerekei gyűlölik a Star Treket. Van tehát néhány pillanat, amikor talán Shatner elnagyolt mozdulatai miatt, vagy annak ellenére a film főhősei mégis megnyílnak, feltárnak egy-két fájdalmas vagy éppen boldog élményt vagy tényt, ami a Star Trek világához köti. Az mindenképpen kiderül, (azoknak, akik nem tudják, hogy megy az ilyesmi) hogy tévésorozatot, filmet gyártani igen is nehéz, időigényes munka, 12-18 órákkal, hétvégék, ünnepek nélkül. És ennek következményei is vannak, elég csak a válási rátákra gondolni.

Viszont ahogyan a Nemzedékekben, ahol zászló átadás-átvételre kellene hogy sor kerüljön Kirk és Picard között - értik, Nemzedékek - úgy itt is Sir Patrick Stewart csendesen belép és egy határozott mozdulattal kiveszi Shatner kezéből a fent nevezett zászlót. Nincs itt generációváltás - itt kérem egy másik működési minőség kezdődik. Egy magányos - de koránt sem egyedül lévő - tépelődő, eltökélt ember alakja bontakozik ki abban a pár percben, amikor megnyílik a sáros gumicsizmában szinte a mellkasán ugráló Shatner előtt. Talán ez, talán ez a szándéknál mélyebb önvizsgálat az, ami Shatnerből is kihúzza azt, ami a lelkét igazán nyomja - az egyszerre terhes és gazdagságot hozó örökség kettőssége, az élet kiszámíthatatlansága és a szakma (értsd: színészet) szépségei és nehézségei. Noha nem nagyon tudja helyiértéken kezelni saját magát továbbra sem, de valahogy az összes játékszeren, lényegtelen, Star Trek találkozókon készült montázsokon, lassításos-zongorás könnyzacskó-morzsolgató vágóképeken túl mégis van ebben a másfél órában, ami miatt érdemes végignézni. Mert az összes egó-búszting marhaságot félretéve van benne valami, ami a Star Treket naggyá tette, és nem csak az én szembemben: nagyon nagyon emberi.

Star Trek Into Darkness trailer

Buuuumm! Shuuuuuu! Bááááámmm! Vhoooooom! Hűűűűű! Haaaaaa! Itt az első Star Trek Into Darkness trailer, és mi tagadás, kábé nagyobbnak, látványosabbnak, eposzibbnak, durvábbnak tűnik mint az összes eddigi ST-film együttvéve, tényleg, vicc nélkül rohadtjól néz ki, csak félek, hogy már megint alig marad benne bármi, ami TÉNYLEG Star Trek.

UPDATE! Másodikként beszúrva egy pár nagyon (talán túl) beszédes plusz másodperccel hosszabb japán trailer.

GeexKomix 14.

Üdvözlet néktek, panelfalók! Az eheti étlapon (is) csupa érdekesség szerepel, így például egy romulán uralkodó Enterprise elleni bosszúhadjárata, John McClane járőrévei, egy öngyilkos hajlamú, dögös szuperhősnő, egy die hardos-barlangos akció, és nem utolsósorban egy (na, ezt kapjátok ki!) okkult fantasy-noir. Csupa szupergeekeknek való képregény, nem? Most mondjátok, hogy nem vagyok jó hozzátok…

Die Hard – Year One #1

Történet: Howard Chaykin
Rajz: Stephen Thompson
Kiadó: Boom! Studios

21 évvel az első rész után, végül a Die Hard sorozatot is elérte a képregényesítés manapság egyre nagyobb hulláma. Howard Chaykin új minije, ahelyett, hogy folytatná az eddig négy részes történetet, (szerencsére) inkább a múltba réved, és bő egy évtizeddel a Nakatomi toronyházbéli terroristairtás előttre kalauzolja az olvasót, az 1976-os zsúfolt, bűnözőkkel, összetört álmokkal és korrupcióval teli New Yorkba, ahol John McClane még egyszerű járőrként koptatja a járdát. De lehetne ő akár Joe Smith is, mert az, hogy John McClane-ről van szó, kizárólag abból derül ki, hogy elhangzik a neve. És nem csak azért, mert ahogy a „legutóbbi”, PG-13-as McClane, úgy ez sem cigizik, nem iszik, és nem káromkodik (plusz véres trikót sem visel, bár ez még változhat), és egyáltalán, nem csinál semmi olyasmit, ami alapján felismerhető lenne, és a nagyváros hangulatát ecsetelő, iszonyúan szófosó narráció sem passzol hozzá. (Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a borítón látottaktól eltérően, a Stephen Thompson rajzolta figura még csak távolról sem rímel Bruce Willisre.) Itt most lehetne azzal okoskodni, hogy de hát hősünk itt még egy másik ember, aki talán majd pont a most következő események hatására válik azzá, akinek megismertük, de részemről ezt nem is tudom eléggé magasról leszarni. McClane-nek ugyanis baromira nincs szüksége semmiféle mostanság divatos eredettörténetre.

A Year One első része azonban nem csak McClane-ről szól. Chaykin párhuzamosan, egy-két oldalas blokkokban mutat be csaknem egy tucatnyi új karaktert, akik közül négyen összefutnak a cliffhanger sötét sikátorában – ketten gyilkosként, egy áldozatként, egy pedig szemtanúként. Nem túl nehéz innen kikövetkeztetni, hogy milyen irányba folyik majd tovább a sztori, bár pár, sebtében felvázolt figura szerepe azért még bőven kérdéses. A fő baj a képregénnyel, már McClane kiherélt karakterén kívül, hogy képtelen elérni, hogy érdekeljen bennünket az újonnan képbe hozott figurák sorsa. A tényleges történet az utolsó oldalakon kezdődik, addig meg csak mérsékelten érdekes pillanatképeket látunk gazdagok, rendőrök és átlagemberek életéből, amiknek nyilván jelentőségük lesz, de ezen a ponton csak annyi reakciót csalnak ki az olvasóból, hogy „na és, én azt akarom hallani, hogy yippee kai yay, motherfucker"! Chaykin egyetlen dicséretre érdemes húzása a ’70-es évekbeli New York-i hangulat tökéletes (noha kissé erőltetett mondatokkal való) megteremtése, amiben Stephen Thompson képei nagy segítségére vannak. Sajnos azonban más téren (főleg a mozgások érzékeltetésénél) a rajzok is bőven hagynak kívánnivalót maguk után. Nem szívesen írom le a minit rögtön az első rész után, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez eddig édeskevés, és reménykedjünk egy csodában.

Madame Xanadu #15

Történet: Matt Wagner
Rajz: Michael Wm. Kaluta
Kiadó: Vertigo Comics

Az Exodus Noir ötödik, záró epizódjában Madame Xanadu végre szemtől szemben áll a titokzatos Al Narral, aki démoni kutyája kíséretében üzletembereket öldös New Yorkban, 1940-ben. Matt Wagner ötrészes sztorija némileg elmarad a sorozat 10 részes, évszázadokat felölelő nyitányától, de tény, hogy annak epikus, korszakokon és kontinenseken átívelő, karaktereket és egy egész világot megalapozó cselekményével nem veheti fel a versenyt egy legfeljebb pár hét leforgása alatt lejátszódó, urbánus környezetbe helyezett krimi. Még akkor sem, ha a „krimi” címkével igen durván leegyszerűsítettem ezt az igencsak sokoldalú, és roppant ügyesen összerakott képregényt. Az Exodus Noir ugyanis városi fantasybe oltott noir, okkult nyomozással fűszerezve, és kiegészítve egy flashback szállal, ami fél évezreddel korábbra visz, a spanyol inkvizíció idejébe, egyenesen egy tragikus szerelemi történet kellős közepébe – rendkívül hatásos és jól sikerült műfaji-stilisztikai keverék, amiből akár hosszútávon is érdekes dolgokat lehetne kihozni, csakhogy Wagner (sajnos?) a következő számmal már ugrik is az ’50-es évekre.

A füzet három részre bontható. Az egyik a főhős szerelme, Marisol sorsának beteljesülését meséli el 1493-ban, ahogy Nimuével való leszbikus kapcsolatuk okán a lányt máglyán égetik meg – ugyan már az előző részből is kiderült, hogy Marisolra halál vár, mégis szükséges az ítélet végrehajtásának, és Nimue reakciójának bemutatása, hisz így nyer értelmet az egész sztorin végigvonuló flasbhack, így kötődnek össze a spanyol inkvizíció eseményei a XX. század közepi New York-i gyilkosságokkal. A füzet másik része lényegében „helykitöltés”, de annak rendkívül feszült és hatásos: Al Nar utolsó áldozata hosszú oldalakon keresztül, rettegve menekül gyilkosa elől, és paranoiáját, a félelmetes és reménytelen szituáció érzetét Wagner ténylegesen képes átadni az olvasónak. De mielőtt Al Nar lecsaphatna, megérkezik Xanadu, és a Central Parkban sor kerül a végső összecsapásra a hősnő és az öldöklésekért felelős tűzdémon között. Leszámítva azt az apróságot, hogy az inkvizíció borzalmait a gonosz és fanatizmustól fűtött emberi természet helyett Wagner félig-meddig egy démon keze munkájává degradálja, nincs mibe belekötni. A ’40-es évekbeli New York hangulata fantasztikus, az aranykori Sandman remek mellékszereplő, a végső harc látványos és epikus, a veterán Michael Wm. Kaluta képei pedig lenyűgözőek. Kíváncsi vagyok, hogy a következő számban, az egy évtizedes ugrással milyen stílust tesz magáévá Wagner, de egy biztos: remek sorozatot alkotott.

Spider-Woman #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
Kiadó: Marvel Comics

A francba. És ha hozzáveszem, hogy bő három és fél éve várunk már erre a sorozatra (Brian Michael Bendis még a 2005 decemberében indult minije, a Spider-Woman: Origin után helyezte – akkor még nagyon közeli – kilátásba), akkor ennél jóval cifrább szavak is idekívánkoznak. Mert aki anno olvasta a Bendis-Maleev páros szenzációs Daredevil sorozatát az alighanem lélegzetvisszafojtva várta már a nagyszerű duó új közös munkáját, Bendis régi álomprojektjét. Most, lassan egy évvel a Secret Invasion után, több halasztás és tologatás után végre-valahára megjelent a Spider-Woman első része – de örömtánc helyett sírni volna kedvem. Bendis ugyanis, az első rész alapján, ha nem is vészesen, de határozottan mellényúlt. Már maga a kiindulási alap is döcögős: címszereplőnk, Jessica Drew ugye a skrullok áldozata, elrabolták, majd pedig királynőjükkel helyettesítették őt, aki hadserege élén lerohanta a Földet. Vagyis jelenleg Jessica invázióval, földönkívüli ellenséggel való asszociációkat eredményező arca az egyik leggyűlöltebb az egész bolygón, ahogy mondja: még a barátai is utálják őt. De miért is? Nyilvánvalóan a mindig felvilágosultnak, intelligensnek ábrázolt szuperhősöknek van annyi gógyijuk, hogy ne közösítsék ki egyik régi barátjukat, csak mert valaki az ő külsejét felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen. Nem? Szörnyen banális koncepció ez, amely már a Secret Invasion utolsó lapjain is zavaró volt – de így, egy egész sztori kiindulási pontjaként, egy karakter lelkiállapotának, motivációrendszerének alapjaként egyenesen röhejes. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy csak Jessica érzi úgy, hogy társai gyűlölik, de ez is csak afféle légből kapott magyarázat, ostoba ürügy arra, hogy Bendisnek rendelkezésére állhasson egy depressziós karakter. Mint annak idején Fenegyerek – ám a nagy különbség az, hogy az ő személyes pokoljárását még brutális erővel, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tudta alátámasztani.

És mit hoz ki mindebből az író? Egy terápiás célú bosszú történetét. Jessica dühös a skrullokra, akik tönkretették az életét, ezért a földönkívüliek itteni tartózkodását á la Men in Black kontrollálló S.W.O.R.D. frissiben toborzott ügynökeként nekiáll levadászni a Secret Invasion után még a Földön maradt alakváltókat. Harmatgyenge a sztori, és egyelőre más téren sem mutatkoznak meg Bendis írói képességei. A dialógusok sokkal egyszerűbbek és laposabbak, mint ahogy azt tőle megszokhattuk – igaz, eleve nincs sok belőlük, és itt kezdődik a másik súlyos probléma. A képregényt végig Jessica narrálja, méghozzá nehézkesen, szájbarágósan, erőltetett hangulatsulykolással („hű, jaj, de szarul vagyok”, „áh, micsoda szar világ ez”, „óóóh, de szar minden”, ”blablabla szar blabla”, „hablablabla szar”), mintha Bendis elfelejtette volna, hogyan kell belső monológot írni. A mérleg pozitív oldalán így szinte egyedüliként szerepel Alex Maleev még a szokásosnál is csodálatosabb képi világa. Jessica fantasztikus hitelességgel jelenik meg, ami nem is csoda: a rajzolónak rendelkezésére állt egy modell (Jolynn Carpenter), akiről a főhősnőt mintázta. A fotorealisztikus arc ugyan itt-ott kissé elüt a Maleevre jellemző nyers környezettől, de a fantasztikusan szép és sötét (nem mellesleg, a főhős lelkiállapotát a narrációnál sokkal visszafogottabban és hatásosabban érzékeltető) színezés az ilyen apróságokat is képes feledtetni – azzal az oldallal, amin Jessica megérkezik Madripoorba, legszívesebben kitapétáznám a szobám falát. De a csapnivaló történetet ez sajnos még nem húzza ki a pácból.

Star Trek: Romulans – Schism #1

Történet és rajz: John Byrne
Kiadó: IDW Publishing

John Byrne rászabadításával az eredeti Star Trek sorozat korszakára és karaktereire, az IDW Publishing a rajongók legnedvesebb álmait váltja valóra. Azt az író már a Kirk kapitány kalandjai előtt játszódó Crew című sorozattal is bizonyította, hogy fantasztikusan otthon érzi magát ebben a világban, mind a sztori, mind pedig az atmoszféra szempontjából, és nincs ez másként romulános történetében sem. Bár a Schism egy háromrészes mini első felvonása, egyben folytatás is. Byrne a Star Trek: Alien Spotlight – Romulans és a Star Trek: The Hollow Crown című képregényekkel (összesen három rész) indította útjára a politikai manőverekkel, átverésekkel, ármánykodásokkal teli sztorit, mely természetesen úgy passzol az eredeti tévésorozat bizonyos epizódjaihoz, mint kesztyű a kézre. A hangsúly, ahogy azt a cím is mutatja, a romulánokon van, illetve szövetségükön a Klingon Birodalommal (és nem, sem Kirk, sem az Enterprise nem bukkan fel a képregényben, még csak egy fél képkocka erejéig sem). Byrne a tévé show olyan klasszikus részeinek a hátterét világítja meg, mint a Balance of Terror (az Enterprise és egy romulán csatahajó harca, egyben a romulánok első felbukkanása), az Errand of Mercy (a klingonok első megjelenése, amiben egy felsőbbrendű faj erővel békét kényszerít a háború felé sodródó Föderációra és Klingon Birodalomra) és a The Enterprise Incident (Kirk ellopja a romulánok álcázó berendezését). Nem csak hogy bemutatja a romulánok és a klingonok szempontjati, de ténylegesen össze is köti ezeket az epizódokat egy hosszabb, komplex történetté úgy, hogy közben teljes tisztelettel viseltetik irántuk, vagyis egy ujjal sem nyúl hozzájuk. És, bár a sztori önmagában, az eredeti részek ismerete nélkül is érthető, talán mondanom sem kell, hogy igazán élvezni azok fogják, akik pontosan tudják, hogy mihez pakolja hozzá Byrne ezt a tetemes mennyiségű új információt.

A sorozat középpontjában Gaius áll, annak a romulán hajókapitánynak a fia, aki az említett Balance of Terrorban elesett az Enterprise-zal vívott harcban. A The Hollow Crownban, anyja és a szövetséges klingonok hosszú ármánykodásainak köszönhetően a birodalom uralkodója lett, akit megszállott bosszúvágy hajt Kirk és hajójának elpusztítására. Persze a helyet korántsem ilyen egyszerű. Byrne árulások és intrikák egy rendkívül komplex hálóját szövi, amiben véd- és dacszövetségesek egymást szúrják hátba fél pillanatnyi gondolkodás nélkül. Minden a hatalom, a bosszú és a szex körül forog, és még az egyetlen igazán tiszteletre méltó karakter (az említett romulán kapitány) halálát is csak mocskos politikai játékokhoz használják fel. Romlott világ ez, romlott karakterekkel, akiket viszont Byrne olyan mesterien ír, hogy mégis képesek vagyunk időről-időre azonosulni, ha nem is konkrétan velük, de céljaikkal mindenképp. Ez köszönhető a rajzoknak is: Byrne fantasztikusan kifejező mimikával ajándékozza meg a szereplőket, minden egyes rezdülés tökéletesen a helyén van. A hátterek, az űrbéli jelenetek szintén mind tökéletesen kidolgozottak, realisztikusak és kellemesen régivágásúak (mellesleg a színezés is elsőosztályú), a saga végleg levetkőzte az Alien Spotlight még kissé túlzó vonásait és zavaró színvkavalkádját. Byrne kétségkívül mestere lett az eredeti Star Trek sorozat világában játszódó képregényeknek – mind íróként, mind rajzolóként. Minden rajongónak abszolút kötelező vétel.

Underground #1

Történet: Jeff Parker
Rajz: Steve Lieber
Kiadó: Image Comics

Emlékeztek még a ’90-es évek akciófilmjeire, amiket több-kevésbé a Die Hard sablonjára húztak rá? Így volt pl. Die Hard a buszon (Féktelenül), Die Hard a hegyekben (Cliffhanger), Die Hard egy hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard az Alcatrazon (A szikla) – és most, a jelek szerint, lesz Die Hardunk egy barlangban is. Méghozzá nem mástól, mint Jeff Parkertől, aki eleddig vidámabb hangulatú képregényeiről volt híres, és nem csak a Marvel berkeiben (ld: X-Men: First Class, Agents of Atlas), hanem azokon kívül is (ld: Mysterious the Unfathomable). Az Underground viszont egy nagyon is komoly történetnek tűnik, aminek kiindulási pontjában egy jól ismert konfliktus áll. Egy gazdaságilag alaposan megrokkant kisváros melletti, természeti kincsekkel teli barlangot a polgármester turistalátványossággá akar változtatni, állítólag azért, hogy fellendítse a városka helyzetét, de valójában alighanem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse. Főhősnőnk, Wesley Fisher parkőr azonban szeretné megőrizni a barlangot eredeti állapotában, és tudja, hogy ha megnyitják a nyilvánosság előtt, akkor a turisták tönkreteszik ezt a pótolhatatlan természeti kincset. Amikor néhány helyi lakos dinamittal tör utat magának a barlangba, és bennreked Wesley társa is, a nő a segítségére siet – míg az elkövetők szeretnék eltüntetni tevékenységük nyomait.

Ennyiből is látszik, hogy a sztori arcátlanul egyszerű. Vannak rosszfiúk, vannak jófiúk, és van köztük egy konfliktus, ami a felvezetés után, vagyis a következő résztől kezdve, valószínűleg egy lendületes thrillerbe torkollik – miközben a háttérben diszkréten meghúzódik némi öko-tanulság. Az Underground nem is a történet, hanem a kivitelezés miatt jó. Parker lendületesen ír, a cselekmény gyors, de nem elkapkodott – van idő a karakterek bemutatására (egy rendkívül személyes, nem mellesleg ötletes és bájos hálószoba jelenetből ismerjük meg Wesley-t), az utolsó részletéig és lakójáig hiteles város hangulatának ábrázolására, mégis, már az első rész végén elérkezünk ahhoz a cliffhangerhez, ami egyértelműen jelzi: innentől az akcióé lesz a főszerep. Kicsit ugyan szkeptikus vagyok, hogy a továbbiakban mit lehet kihozni ebből a koncepcióból, mert az, hogy a kergetőzés nem a felszínen, hanem a föld alatt folyik majd, kevésnek tűnik az üdvösséghez – az extrém környezet nyújtotta változatosság önmagában csak limitált ideig tartja fenn az érdeklődést. Viszont mégiscsak Jeff Parkerről van szó… nameg Steve Lieberről, akit úgy látszik, vonzanak az efféle extrém környezetek, hisz ő rajzolta a Whiteout és Whiteout: Melt című antarktiszi thrillereket is (adaptációjuk egy hét múlva a mozikban). Az Underground látványvilága azonban nem is lehetne a Whiteoutétól eltérőbb. És ez nem csak a melegséggel teli tarka színvilágnak köszönhető, Lieber maga is barátságosabb, lágyabb vonásokat használ (ez főleg az arcokon figyelhető meg), amik néha már-már a rajzfilmes hatás szélén egyensúlyoznak – de végül mindig megmaradnak a realisztikus ábrázolásmód keretein belül. Kellemes olvasmány, mindenképp érdemes lesz odafigyelni rá – már csak azért is, mert bárhová tartson is Parker a sztorival, egyértelműen még csak most jön a java.

GEEXKOMIX 9.

Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...

Amazing Spider-Man #599

Történet: Joe Kelly
Rajz: Stephen Segovia, Marco Chechetto, Paolo Siqueira, Amilton Santos
Kiadó: Marvel Comics

Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.

Norman és Pókember, itt van a kutya elásva. Az egykori Zöld Manó ugyebár őrült, pszichopata, és közben totálisan megszállottja a hálószövőnek, de ez a megszállottság az American Sonban egyáltalán nem mutatkozik meg. Szól ugyan egy fél dialógus arról, hogy Norman terve nem csak az utódlásának biztosítása volt, hanem közben Póki eltaposása is, de ez csak ront a helyzeten. Mert ha hősünk úgy keveredik bele a szituációba, hogy nemezise nem számít rá, és egészen más dolgokra összpontosít, az egy dolog. Így viszont elvárható lett volna, hogy Norman mutasson valamit abból a megszállottságból, és hogy ne valami másik terv melléktermékeként próbálja kicsinálni nagy ellenségét. Kelly elfeledkezett róla, hogy itt egy olyan emberről van szó, aki a teljes téboly szélén táncol, és bármikor belezuhanhat a szakadékba – főleg, ha Pókemberről van szó. És a vicc az, hogy a vele kapcsolatos rögeszméjét Warren Ellis ezerszer jobban ábrázolta a Secret Invasion előtti Thunderbolts sztorikban, pedig azokban a hálószövő még csak egy fél panel erejéig sem tűnt fel. Az összképen nem segít az sem, hogy ezen a számon négy rajzoló volt kénytelen dolgozni, és bár stílusuk szerencsére nem különbözik túlságosan (ami azt illeti, korrekt iparosok mindannyian), mégis zavaróak a váltások. Mark Chechetto és Paolo Siqueira érdemli meg, hogy kiemeljem, előbbi apa és fia harcának utolsó, duplaoldalas képéért (nagyszerű kompozíció), utóbbi pedig azért a beállításért, amiben Harry szó szerint és jelképesen is elsétál a legyőzött Normantől, Pókival a háttérben. Ez egyébként egy katarziserejű kép lehetne, ha megfelelő írói tartalom támasztaná alá. Minthogy nem teszi, a végeredmény csak egy nagyon erős közepesre elég. Még mindig a New Ways to Die az utóbbi évek legjobb Pókembere.

Blackest Night #1

Történet: Geoff Johns
Rajz: Ivan Reis
Kiadó: DC Comics

A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!

A Blackest Night tehát a halál körül forog – de ez alatt nem csak annyit kell érteni, hogy a Fekete Lámpások jönnek, és leölnek mindenkit, akit érnek, nem. Az egész képregénynek az elmúlás a központi témája, az egykor másodrangú rosszfiúból félelmetes, őrült, nekrofil gonosszá avanzsált Black Hand hátborzongató nyitó monológjától kezdve a szuperhős-társadalom nemrég elhunyt tagjainak keserű számbavételén át annak sztoikus elfogadásáig, hogy a korai halál megkerülhetetlen része ennek az életmódnak. Fantasztikus az a kétoldalas kép is, amin Hal megmutatja a nemrég visszatért Barry Allennek, „távolléte” alatt hány társuk esett el az igazság védelmében. Johns tucatnyi szálon indítja el a történetet, és azt, ami annak idején egy újabb nagy Green Lantern eseménynek tűnt a Sinestro Corps War nyomdokain, pillanatok alatt kiterjeszti az egész DC univerzumra. A minden oldallal egyre grandiózusabb nyitány elképesztő jelenetek egész sorát szabadítja az olvasóra: a rég elhunyt, ezernyi Zöld Lámpás zombiként való feltámadásának, a Final Crisisban megölt J’onn megjelenésének, illetve egy nagy, fontos szuperhős meggyilkolásának már csak egyike is elég lett volna egy olyan cliffhangerhez, ami után a rajongó sírva kaparja a falat a következő szám megjelenéséig. És a legszebb az egészben az, hogy Johns jó szokásához híven tudja, a nagy epikusság semmit nem ér a humán tényező nélkül. Így aztán arra is fordít gondot, hogy a fontosabb karaktereket megajándékozza egy-egy nagyszerű dialógussal, és bebiztosítsa, hogy a közelgő galaxisléptékű konfliktus ne csak lelketlen, látványos csihi-puhi legyen, de emocionális erővel is rendelkezzen, és középpontjában az ember álljon. És hogy említést tegyünk a tortán csúcsosodó habról is, a crossovert Ivan Reis rajzolja, aki tökéletes választásnak bizonyult: képei gyönyörűek, szuperdinamikusak, részletgazdagok, a történethez méltó nagyszabásúak, nem riad vissza bennük a vértől és a brutalitástól sem, oldalszerkezetei mesteriek, és képes olyannyira félelmetesnek ábrázolni az élőholt Fekete Lámpásokat, hogy azt bármilyen felnőtteknek szóló horrorképregény megirigyelhetné. Hibátlan. Kihagyhatatlan. Ha így folytatják az alkotók, erről a miniről még átkozottul sokáig fogunk majd beszélni.

Creepy #1

Történet: Alex Toth és sokan mások
Rajz: Angelo Torres és sokan mások
Kiadó: Dark Horse és sokan mások:)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt.

Az újak közül a The Curse egy folytatásos történet felütése még csak, a Hell Hound Blues egy lemezritkaságokat gyűjtő páros legújabb fogásáról szól, a Chemical 13 egy koncentrációs táborban játszódik, ahol a németek egy új kísérleti vegyszert próbálnak ki a gázkamrában, az pedig nem várt eredményt hoz, az All the help you need egy nem éppen szokványos fogyókúrás tábort mutat be, a Loathsome lore pedig csak egy kétoldalas rövidke Sister Creepy tálalásában. A klasszikus újraközölt történet a Daddy and the Pie egy szomorkás és tanulságos mese egy lezuhant földönkívüliről, akit egy vidéki család befogad, ezzel kivívva a városi emberek nemtetszését. Egyik történet sem hoz túl sok eredetiséget, de persze rövidségük miatt ez nem is várható el. A Daddy and the Pie az, amelyiket a leginkább el tudnék képzelni hosszabb formában, vagy akár még regényben vagy filmen is. Persze a többieknek sincs szégyellni valójuk, de a katarzis élmény a legtöbbnél elmarad, vagy túl kiszámítható, vagy pedig túl erőtlen a vége. A rajzok változatosak, egytől-egyik tökéletesen illenek a történetekhez, nyoma sincs semmi, az antológiákra gyakran jellemző absztrakt baromkodásnak. Az új Creepy a régi hagyományt követi, ugyanúgy egyszerűen és terhelésmentesen szórakoztat, mint egykoron, de felmerül a kérdés, hogy vajon ebben a mai színes-szagos, ingerekben és horrorképregényekben gazdag világban egy ilyen kissé oldschool antológia mennyire lehet sikeres?
Írta: Chavez

Dead Run #2

Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson
Rajz: Francesco Biagini
Kiadó: Boom! Studios

Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre.

Hétről hétre érkeznek olyan képregények, amik annak ellenére is szórakoztatók, hogy láthatóan, sőt felvállaltan sablonok egymásra hajigálásából élnek, de a saját ötletet és szikrányi eredetiséget ennyire nyíltan nélkülöző szerzői sorozatot nem sokat láttam még. Peresze ez a téma nem is igazán követeli meg a fenenagy kreativitást, és ezt tudják az írók is: láthatóan nem törték magukat. Olyannyira nem, hogy itt csak a cselekmény létezik, semmi más nem számít. A világ pusztulásának körülményeiről, vagy egyáltalán, a hírnökök lazán felskiccelt életmódjától eltekintve, ennek a posztapokaliptikus társadalomnak a működéséről nem tudunk meg semmit, és a karakterek is csak hanyagul odakent archetípusok, nagyjából két darab jellemvonással, amelyek közül egyik sem olyan, amire ne mernénk mérget venni, még mielőtt a borítónál továbbhaladunk. Szóval a Dead Run egyszerű, mint a zombinyelv, és ahogy az ebben a zsánerben lenni szokott, pont ebben rejlik a bája. Meg szerencsére Francesco Biagini nyers, vázlatos, a darabjaira hullott világot szépen megjelenítő rajzaiban és az erőteljes színvilágban is. A lényeg, hogy aki egy kemény csávónál, egy belevaló kiscsajnál, egy fasza verdánál, néhány tökös akciónál meg egy rakás ocsmány mutánsnál többet vár, annak nem való ez a képregény.

Robot 13: Colossus #1

Történet: Thomas Hall
Rajz: Daniel Bradford
Kiadó: Blacklist Studios

Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis.

Először is, ha a főszereplőt kicserélnénk Hellboyra, ugyanez lenne az eredmény, vagyis a hasonlóság (itteni hősünk kiforrott eredettörténete hiányában) tagadhatatlan – stílusban, hangulatban, akcióban, a karakter viselkedésében, mindenben. Hopp, ez nem feltétlenül érv amellett, hogy a képregény jó… de ahogy Mignola, úgy Thomas Hall is fantasztikus érzékkel mesél történetet. A Robot 13 tempója feszes, a főszereplő és a tengeri szörny összecsapása fantasztikus, és az egész 24 oldalban nincs egy darab felesleges betű, panel és ceruzavonás, gyönyörűen kiszámított és hatásos minden. Az eleddig sovány sztori felütésnek tökéletesen megteszi, arra meg nem nagyon lehet következtetni, hogy innen milyen irányt vesz majd, és hasonlóan elemzésre alkalmatlan a főhős alig felskiccelt alakja is. Szóval egyelőre marad a rajz. Daniel Bradford bámulatos munkát végzett, képi világa szinte tökéletes rekonstrukciója egy átlagos Mike Mignola képregénynek, és ezt valahogy egyszerűen képtelen vagyok hibaként felróni neki. Rengeteg üresen hagyott háttér van, előtte sok-sok fekete és vörös színárnyalattal, vagyis a hangulatot erőteljes kontrasztok sora határozza meg. Mindeközben a vonalak ismerősen nyersek, egyszerűek és szögletesek. Bradford talán csak annyiban tér el „mesterétől”, hogy kifejezőbb, eltúlzottabb mimikákat használ (az első, a tengeri szörny által elragadott matróz arcára valóságos lovecrafti terror ül ki), és még kevésbé bajlódik a hátterekkel – azok szinte nem is léteznek számára. Lutri ez a képregény – bármi lehet belőle, de egyelőre, az első rész alapján, megéri a pénzét.

B.P.R.D. 1947 #1

Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is.

Captain America #601

Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.

Channel Evil #1

A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is.
Írta: Chavez

Chew #2

Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket.

Do Androids Dream of Electric Sheep? #1

Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás.

Star Trek Crew #5

Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan.

The Unknown #3

Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét.

GeexKomix 5.

Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is, szerencsére van még élet Alan Moore-on túl - méghozzá tele szörnyekkel, hullákkal, világvégével, szuperhősökkel, terrorral, meg csillagháborúkkal, szóval csupa igazi geeknek való cuccal. Ha tanulságot kell vonni a heti felhozatalból, két dolog jut először eszembe: egyrészt rohadtul unalmas már Batman halála, másrészt lehet, hogy az apokalipszis egyáltalán nem olyan lehangoló és kétségbeejtő, mint amilyennek a világvége utáni filmek és irományok állandóan beállítják...

B.P.R.D. – The Black Goddess 5

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Guy Davis
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként.

Az ötrészes, és frissiben véget ért The Black Goddess a The Warning közvetlen folytatása, és egyben a középső része egy trilógiának, ami majd a következő, The King of Fear című miniben zárul le. A sztori szerint a B.P.R.D. a rejtélyes Martin Gilfryd után indult, aki többször is megjelent Liz álmában, hogy figyelmeztesse őt a világvégével kapcsolatban – majd pedig elrabolta őt. A nyomkeresés hamar véget ért: hőseink már a második szám elején rátaláltak Gilfrydre és Lizre, és rögtön kezdetét is vette egy hatalmas csata – amiben azonban az elrabló és az ügynökök váratlanul egy oldalra kerültek a támadó szörnyek ellen. Valóságos írói zsenialitás kell ahhoz, hogy négy részen át úgy lehessen elhúzni egyrészt egy akciójelenetet, másrészt pedig egy heves, rendszeresen tettlegességig fajuló vitát ugyanabban a témában (mire kell Gilfrydnek Liz, és miért?), hogy nemhogy unalmassá ne váljon, de ráadásul a székébe ragassza az olvasót. Márpedig Mignola és Arcudi megfelelnek a követelményeknek, ahogy rajzolójuk, a kicsit sem szép, viszont roppant erőteljes, nyers, és szimpatikusan kaotikus vonásokkal dolgozó Guy Davis is. Az epikus hangvételt illetően ez a mini kétségkívül a B.P.R.D. sorozat eddigi csúcspontja: az írók és a rajzoló is maximálisan kiélik kreativitásukat a lehengerlő erejű, hihetetlenül dinamikus összecsapásokban, amikben az ügynökség tagjai, a hadsereg katonái, Gilfryd szerzetesei, békaszörnyek, sárkányok és óriásrobotok vesznek részt. Kell ennél több egy geeknek? Hát persze, és meg is kapja! Mert közben a vérontástól pár száz méternyire misztikum és dráma keveredik egy fantasztikusan jól megírt dialógus, és némi izgalmas múltidézés háttérében, a középpontban Gilfryd ravaszul kiismerhetetlen, titokzatos karakterével. És akkor még nem is beszéltünk a cliffhangerről, amitől minden Lobster Johnson rajongó (és hát ki nem az?) összepisálja magát örömében. Így kell ezt csinálni. Most pedig kezdhetjük számolni a napokat a The King of Fear első részéig…

Batman: Battle for the Cowl 3

Történet és rajz: Tony Daniel
Kiadó: DC Comics

Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).

Most viszont lelövöm a „poént”, úgyhogy aki nem akar spoilerrel találkozni, az ugorjon. A hosszú évek óta Éjszárnyként tevékenykedő Dick, vagyis az első Robin lesz Batman, az új Robin gúnyáját pedig Damien, Bruce fia ölti majd magára (Morrison a szokásos szerepek felcserélését ígéri júniusban induló képregényében, vagyis lesz egy kevésbé borongós Sötét Lovagunk és egy hardcore Robinunk). Érdekes, dinamikus, kifejezetten ígéretes párost lehet faragni belőlük (ha eltekintünk attól, hogy Daniel az első részben a tökös, kőkemény, ki ha én nem, „badass” Damient egy nyöszörgő pöccsé degradálta), de ez a feldobott labda Morrisonnak szól, és attól tartok, hogy egy jottányit sem javít a Battle for the Cowl megítélésén. Ahogy a rajzok sem: Danielnek a második részben volt egy-két igazán remek pillanata, de most mintha csak rutinból dolgozott volna – és még úgy is rosszul. Egyetlen, a Fekete Maszkot ábrázoló remek oldalt leszámítva egy közepes szintet alulról nyaldosó, lelketlen iparosmunkát kapunk, csúnyán elnagyolt hátterekkel, alig-alig dinamikus akciókkal, és néhány bántóan túlzó, nevetségesség határát súroló momentummal – ilyen például a vörös szemekkel, kárörvendően vigyorgó Jason. De a lényeg, hogy letudtuk ezt is, kiderült, aminek ki kellett derülni, felhúzatott a színpad a következő darabokhoz, most már nyugodtan el lehet felejteni az egészet…

Captain Britain and MI:13 13

Történet: Paul Cornell
Rajz: Ardian Syaf, Leonard Kirk
Kiadó: Marvel Comics

Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben.

Cornell ugyebár másodrangú karaktereket használ, amikkel nyilván sokkal nagyobb szabadságot engednek neki, mintha mondjuk Pókembert írna – így aztán hullanak a szereplők szépen (aztán, hogy melyik „halál” lesz végleges, majd elválik), és szerencsére a képregény is sokkal brutálisabb, stílusa is sokkal durvább, mint azt a Marvel élvonalbéli címeitől megszokhattuk. Dögös, tökös, hamisítatlanul brites hardcore szuperhős-képregény ez, amiben Cornell nem spórol sem a hullákkal, sem a kemény, érdes dialógusokkal, sem pedig a karakterek közti izgalmas dinamikával. Ritka, hogy egy ilyen epikus történet ennyire „underground” hangulatú legyen, olvasása közben annak ellenére is elfeledkezünk róla, hogy egy Marvel füzetről van szó, hogy Cornell odafigyel a kontinuitásra is, és elmagyarázza, hogy az amerikai hősök, nameg Norman Osborn miért nem avatkoznak be a konfliktusba. A befejezés pedig az a fajta, ami után az olvasó számolja a napokat a folytatásig… „Sajnos” a sorozat indulása óta csak egyre jobb és jobb (talán a rajz színvonala esett picit, mintha Kirk elfáradt volna, de még így is szép és realisztikus látványt kapunk), és elszomorító, hogy pont most fogják lelőni. Nagyon melegen ajánlott mindenkinek, és nem, ismétlem, nem csak a szuperhős-történetek kedvelőinek.

From the Ashes 1

Történet és rajz: Bill Fingerman
Kiadó: IDW Publishing

Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta).

Bob és Michele vidáman barangolnak a törmelékhalom közepén, jókedvűen társalognak, kárörvendnek, ugratják egymást, és már-már képtelenül gonosz, görbe tükröt tartanak a posztapokaliptikus alkotások elé. Ennek betetőzése az, amikor az író pofátlanul szembeállítja egymással a nyugodt, csendes, barátságos világvégét, és az azelőtti stresszes, idegeskedésekkel és problémákkal teli hétköznapokat – maró szatíra ez, ami látszólag csak egy jót röhög a zsáner kliséin, fű alatt azonban azt üzeni, hogy ez a világ már megérett az enyészetre. Ezzel persze nem lehet kitölteni egy hatrészes minisorozatot, ahhoz Fingermannek szüksége van történetre is, amit épp a legjobbkor hoz be a képregénybe. A végén, amikor már kezdene unalmassá és önismétlővé válni a nagy örvendezés a civilizáció pusztulása fölött, megjelennek az ilyen sztorik legsablonosabb, egyben nélkülözhetetlen kellékei, a mutánsok és/vagy kannibálok (a második szám borítója meg szörnyeket is ígér). Persze bájos hőseinktől erre is csak szarkasztikus megjegyzések érkeznek reakció gyanánt, és minden bizonnyal roppant mulatságos lesz látni, ahogy szerencsétlenkedve próbálnak majd életben maradni az apokaliptikus hordák forgatagában. Ami a rajzokat illeti, azok tökéletesen aláhúzzák a történet stílusát: cseppet sem visszafogott, erősen rajzfilmes, karikatúraszerű vonásokat kapunk, amik kellő bájjal ruházzák fel a két főszereplőt, és amiknek sajátos hangulatot kölcsönöz a fekete-fehér helyett rézbarna-fehér (és a flashbackben kék-fehér) színezés. Kifejezetten jó móka.

Killer of Demons 3

Történet: Christopher Yost
Rajz: Scott Wegener
Kiadó: Image Comics

Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről.

Ebből a számból kiderül, miért is létezik a démonok gyilkosa, honnan ered feladata, és miért hagyja az Úr, hogy a pokol teremtményei az ő egy szál katonájától eltekintve szabadon garázdálkodhassanak a Földön. A magyarázat vicces és cinikus: miután Lucifer kitaszíttatott a mennyből, megkapta feladatául a poklon való uralkodást, de rá kellett valahogy venni, hogy ezt a munkát el is végezze… Yostnál egyébként a démonok egyszerű, hétköznapi emberek álcája mögül viszik kísértésbe a szerencsétlen halandókat: túlbuzgó gyorséttermi dolgozókként, munkakerülő főnökökként, gyilkosságot sugdosó, buja pultoslányként, az új munkatársakat drogozásra csábító hivatalnokokként, vagy épp elmegyógyintézeti dolgozókként. Ötletes és logikus megoldás, hisz ha jól meggondoljunk, valóban minden nap egy egész sor olyan szituációba botlik az ember, amiben valamilyen kísértés éri, és ezt az író itt nagyon frappánsan érzékelteti. A komikumba bújtatott gyilok egyébként kellemesen gyors sodrású, a fordulatok mindig a kellő helyeken lökik tovább a sztorit, és bár Yost a karakterekkel nem nagyon foglalkozik, erre itt nincs is szükség. Scott Wegener rajzfilmes, bájos, elnagyolt vonásai pedig sokszor már önmagukban viccesek, főleg az emberi ruhákban parádézó, bamba képű démonok sikerültek nagyszerűen. Remek kis mini ez.

The League of Extraordinary Gentlemen: Century: 1910

Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neil
Kiadó: Top Shelf Productions

Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak.

Chris Claremont mondta Moore-ról, hogy ha egyszer megtanul történetet írni, mindenki más csomagolhat. Arra utalt ezzel, hogy a brit képregényisten szinte utánozhatatlan, ha hangulatteremtésről, karakterkezelésről és kreativitásról van szó, de az általános vélekedés szerint a sztori nagyon nem az ő asztala. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, hogy tehetségének eme aspektusa csupán a többihez képest tűnik haloványnak – de most mindenesetre meglátjuk, mire is elég önmagában. Merthogy az 1910-nek pont az a legnagyobb hibája, ami az előző felvonások legnagyobb erénye volt: a karakterkezelés és a hangulat. Moore továbbra is remekül írja a mindig bizonyítani próbáló, és mindig bizonyításra kényszerülő, erős és határozott Minát, és mivel a fókuszpontban rajta kívül Janni áll, a Century határozottan nőközpontúvá válik. A baj csak egyrészt az, hogy Janni az íróhoz méltatlanul elnagyolt figura, akinek motivációi kidolgozatlanok, pálfordulása pedig elsietett és átérezhetetlen, másrészt meg az, hogy a többiek nagyrésze teljesen elsikkad. Quatermain, azzal, hogy Moore megfosztotta őt a róla élő legendás kép és az öreg drogos kontrasztjától, teljesen sótlanná és unalmassá vált, Carnacki és Raffles meg mintha ott sem lennének. Egyedül Orlandónak vannak sziporkázó pillanatai, ő az egyetlen, aki van olyan markáns figura, hogy az előző liga tagjaihoz lehessen mérni (illetve még Andrew Norton, "London fogja" egy izgalmas adalék). A helyzetet nehezíti, hogy ezek a szereplők szinte totálisan passzívak, kicsit mennek, kicsit beszélnek, kicsit nyomozgatnak, hogy megtudjanak pár információt, ami aztán nem vezet sehová, és mindezt egy olyan környezetben, ami ráadásul jelentősen kevesebb jópofa geget és utalást tartalmaz, mint az elődök esetében. Szerencsére az 1910-nek így is megvannak a remek pillanatai, nem utolsósorban a Koldusopera dalbetéteinek merész, roppant stílusos történetbe ágyazásának (ez egy olyasfajta narratív bravúr, amire kevés más író képes), az ügyesen félrevezető, és a Moore saját From Helljére is utalgató hasfelmetsző jackes szálnak, a katartikus befejezésnek és persze Kevin O’Neil szokásosan lenyűgöző, részletgazdag, fantasztikusan hangulatos rajzainak köszönhetően. De ezúttal mindezek is csak egy erős közepesre elegendők.

Star Trek Crew 3

Történet és rajz: John Byrne
Kiadó: IDW Publishing

Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle.

Tökéletes kiindulási pont egy Star Trek történethez, és Byrne láthatóan jól tudja, mitől működik ez a világ. Értsd: a szereplők nem azzal oldják meg a rejtélyt, hogy szétlőnek és robbantanak mindent, ami eléjük kerül. A képregény első fele azzal telik, hogy vizsgálják a különös szellemkolóniát, következtetések vonnak le, bizonyítékokat gyűjtenek, és találgatnak, Byrne pedig mindezt kifejezetten gördülékenyen, izgalmasan, érdekfeszítően írja meg. Aztán persze eljön az akció ideje is, de abból csak annyi van, amennyi a sztori előrelendítéséhez, majd lezárásához szükséges. Tehát a Crew végig a jól felépített történetnek és az ötleteknek köszönhetően működik, és ehhez kapunk még egy melankolikus, drámai hangvételű flashbacket is a kolónia sorsáról, és egy gyönyörű utolsó panelt, ami összeköti ezt a képregényt a későbbi pilottal, és amitől így minden trekkie szíve nagyot fog dobbanni. És természetesen Byrne Egyest is pontosan úgy ábrázolja, ahogy kell: erős, okos, öntudatos, hidegfejű, bátor nőként, aki mindig tudja, mit kell tenni, és sosem adja fel, de közben nagyon is sebezhető és emberi. Ami pedig a rajzokat illeti, van bárki, akinek magyarázni kell Byrne stílusát? Markáns, nyers arcai az érzelmek igazi térképei, hátterei részletekben gazdagok, paneljeivel pedig most is ügyesen, rutinosan vezeti a szemet – ja, és Lovern Kindzierski puritán, az élénk és fényes képi világ trendjével szembenő színei is nagyon szépek. Ami a negatívumokat illeti… olyanokat most nem nagyon tudok mondani.

Star Wars: Clone Wars 6

Történet: Henry Gilroy
Rajz: Scott Hepburn
Kiadó: Dark Horse Comics

Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.

A baj csak az, hogy ennek köszönhetően hőseink az egész történet során inkompetens barmoknak tűnnek, akik képtelenek szinte bármit is véghezvinni, és szinte csodával ér fel, amikor a sokadik értelmetlen, időhúzó közjáték és bosszantó dramaturgiai mellékvágány után elérik céljukat. Ráadásul a mű élvezetében nem segít a karakterek ábrázolása sem, ugyanis mindenki röhejesen egydimenziós. Anakin a forrófejű tanítvány, Obi-Wan a megfontolt diplomata, Ashoka meg a komikus mellékzönge, akit sikerült majdnem olyan idegesítőre írni, mint annak idején Jar Jar Binkset (külön öröm, hogy a klónháborús időszak legfantáziátlanabb karakterét, Asajj Ventresst ide is sikerült ideerőszakolni, hogy néhányszor gonoszan nézzen, és csúnyákat mondjon, de egyébként ne csináljon semmi érdemlegeset). A humor primitív, az akciók unalmasak és ötlettelenek, a cselekmény elnyújtott és kiszámítható, egyes fordulatai pedig heveny röhögőgörcs állapotát idézik elő az olvasóban (ld. Miraj „nagy drámai haláljelenetét”: de tényleg, miért is kellene, hogy érdekeljen egy kegyetlen rabszolgavezér elpatkolása? Mert fűződött egy röhejes szerelmi szálszerűség közte és Anakin közt, amihez képest A klónok támadás romantikázása maga volt a XXI. századi Elfújt a szél?) És minthogy ez a képregény a dühítően ronda 3D-animációs sorozat „csatolt terméke”, a képi világ keretei adottak: minden úgy néz ki, mint a tévéshow-ban, azaz szögletesen, csúnyán, irritálóan. Húzzuk le a wc-n az egészet, a júliusban érkező folytatással együtt. Tudom, azt még nem olvastam, úgyhogy ez egy csúnya, rossz előítélet… de leszarom.

The Umbrella Academy – Dallas 6

Történet: Gerard Way
Rajz: Gabriel Bá
Kiadó: Dark Horse Comics

Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében).

Szóval időutazós sztorival állunk szemben, annak összes – mondhatni, kötelező –paradoxonával, csavarával és bájos múltmegváltoztatásával együtt. Ezeket pedig Way láthatóan jól kezeli, olyannyira, hogy a negyedik rész végén az utóbbi évek egyik legfrappánsabb, legfrenetikusabb cliffhangerével lepte meg az olvasókat (de a hatodik számban is van egy pillanat, ami 2009 egyik legemlékezetesebbike lehet: ld. Rumor és Kennedy elnök jelenetét).  A legfontosabb különbség az előző minihez képest, hogy a Dallas sokkal komolyabb annál, és így bizony jóval kevesebb idő jut a poénkodásra – de a cselekmény van olyan sodró lendületű, abszurd és ötletes, hogy ezt ne érezzük problémának, és ha a humor nincs is annyira előtérben, a képregény sajátosan könnyed, groteszk hangulata, vagyis a legnagyobb ütőkártya a változatos, izgalmas, többdimenziós karakterek mellett továbbra is megmaradt. Hogy lehetne megunni egy olyan világot, ami egyszerre futurisztikus és anakronisztikus, ami tele van mindenféle ponyva sci-fibe kívánkozó kütyükkel és régies járművekkel, nem is beszélve az intelligens csimpánzokról, akik itt a jelek szerint együtt fejlődtek az emberi fajjal? Way vidáman és brutálisan (folyik a vér és a bél rendesen) kavargó stílusforgatagát nem lehet nem szeretni, mert annak ellenére (vagy éppen azért), hogy ezer helyről, vagyis hozott alapanyagokból dolgozik, azokkal olyan ügyesen zsonglőrködik (egy újabb pipa a szuperhős-zsáner kiforgatása mellé), hogy az eredmény egy egészen sajátos, eredeti mű lesz, amelynek történetmesélési mechanizmusát rengeteg író megirigyelhetné. Ami pedig Bát illeti, ő tökéletesen kiszolgálja, sőt, fokozza Way stílusát – annak könnyedsége, abszurditása az ő furcsa, kicsit Mike Mignolára emlékeztető vonásainak köszönhetően válik még hangsúlyosabbá. Tökéletes szórakozás, ennél többet kívánni is nehéz lenne.

Unthinkable 1

Történet: Mark Sable
Rajz: Julian Totino Tedesco
Kiadó: Boom! Studios

Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat…

Az ötlet egyszerű, ugyanakkor hátborzongatóan nagyszerű, és komoly lehetőségeket rejt magában. Az első résznek nincs más dolga, mint lefektetni a történet alapjait, amit kiválóan meg is tesz. Sable remek dialógusokat ír, a képregény csúcspontja kétségkívül az, amikor a csoport az Amerika elleni, „elképzelhetetlen” támadásokról beszél (az egyetlen butaság az inkább paródiába illően túlzó megjegyzés a vezetőről, akinek aktái annyira titkosak, hogy még ő sem olvashatja el őket). Ijesztő forgatókönyvek követik egymást aktuálpolitikai felhanggal, személyessé fajuló ellentétekkel, és némi egészséges szarkazmussal, miközben az egészet belengi a paranoia kiválóan elkapott hangulata. Ez a paranoia egyébként az egész képregényre rányomja a bélyegét már az első oldalaktól kezdve, és onnantól egyre csak fokozódik az erőteljes befejezésig, ami minden bizonnyal még jobban rájátszik majd erre az érzésre. A rajzokat az igen tehetségesnek tűnő Julian Totino Tedescónak köszönhetjük, akinek nyers, realisztikus stílusa leginkább Alex Maleevet és Michael Larkot idézi emlékezetünkbe, ami sosem egy rossz képzettársítás – az abszolút pozitív összképhez pedig hozzájárulnak még az elegánsan visszafogott, szép színek is, amelyek egyes jelenetekhez (például a temetéshez) fantasztikusan sokat képesek hozzátenni. Az Unthinkable egy izgalmas, érdekfeszítő, intelligensen megírt történet, ami jó úton jár ahhoz, hogy akár a legjobb post 9/11 képregény legyen belőle.

Amazing Spider-Man 594

Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját.

Blackest Night 0

„Először sötétség volt. Aztán fény. És elkezdődött köztük a háború.” Akinek még lett volna bármi kételye afelől, hogy Geoff Johns Green Lantern története, a Blackest Night lesz az év legnagyszerűbb képregényes eseménye, az vegye kézbe a Free Comic Book Day kereteiben megjelent, nulladik, bevezető részt, aminek hála most kap egy ízelítőt a július közepén induló crossoverből. Voltaképp nem több ez, mint egy kis merengés a halálról a közelmúltban, vagy akár az évtizedekkel ezelőtt elpatkolt DC-szereplőkkel kapcsolatban (minthogy a halálnak, köszönhetően a feltámadott holtakból álló Fekete Lámpásoknak, nagy szerepe lesz a történetben), de annak tökéletes. Hal és a frissen visszatért Barry (ld: Flash: Rebirth) saját „halálukról” és Batmanéről elmélkednek, hozzátéve a képlethez J’onnt és Aquamant, és pár gondolatot arról, hogy mit is jelent mindez az Igazság Ligájára, rájuk, és a világra nézve. A sötét, baljós hangulatot (melyhez hozzájárulnak Ivan Reis gyönyörűen borongós képei is) csak egy kellemes, szép jelenet enyhíti, amelyben Hal barátként emlékezik Batmanre, akivel egyébként bőven voltak összezördülései. A flashbeckekkel tarkított nulladik rész összességében fantasztikusan erőteljes hangulattal, remek karakterpillanatokkal és baljós előjelekkel vezeti fel 2009 comic eseményét – tessék olvasni, és számolni a napokat július 15-ig.

Wolverine: Weapon X 2

A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért.

Star Trek 2009

Nézzünk szembe a tényekkel: a Star Trek már nem menő. Mindenki, aki ennek ellenére rajongója e világnak, igyekszik ezt titkolni mindenki elől - főleg a világ ezen pontján, ahol nagyon sokan azt sem tudják, mi ez - hogy ne váljon nevetség tárgyává. A Star Trek franchise - köszönhetően az előző filmnek, a rossz emlékű Nemezisnek is - mára popkulturális viccé vált, senki által nem érthető káromkodásokkal és nevetséges kosztümökkel.

A lényeg, amely miatt milliók szerették meg Gene Rodenberry világát már senkit sem érdekel a különböző röhejes replikák készítőinek kivételével. A történetekből kiveszett az ember és átadta a helyét mindenféle elvont ideológiákról való filozofálgatásnak. Akár azt is mondhatjuk, hogy a helyzet kilátástalan Star Trek-ügyben - azonban szerencsére történt valami.


Az új film erősen kezd: a USS Kelvin csillaghajó egy különös jelenséget vizsgál, első tisztje a fiatal Samuel Kirk, akinek várandós felesége (Jennifer Morrison a Dr. House-ból) is a hajón van; ekkor azonban elszabadul a pokol. Egy hatalmas hajó támad rájuk, amely ellen semmi esélyük sincs: a támadó, a romulán Nero (Eric Bana, senki sem fogja felismerni) áthívja saját hajójára a USS Kelvin parancsnokát - Spockot keresi, aki ekkor még meg sem született... és elpusztítja a Föderációs hajót. Szerencsére az ifjú Kirk megmenti a legénység legnagyobb részét, feláldozva életét: mindeközben megszületik fia, James Tiberius Kirk.

Minthogy az eddigi idővonal megszakadt, James T. Kirk nem hasonlít (szerencsére) William Shatnerre: balhés fiatal srác, aki egy bárban megpróbálja felszedni Uhurát (Zoe Saldana, aki aranyos és érzékeny), majd az ezután kitört verekedést követően beáll a Flottához. Itt szembekerül a félig vulkáni, félig ember Spockkal (Zachary Quinto), akinek meg kell bírkóznia kettős természetével. Azonban nincs idejük egymás kóstolgatására, rögtön belecsöppennek a mély vízbe: a Földön állomásozó flottát riadóztatják, ugyanis valakik megtámadták a Vulkán bolygót...

Az elmúlt évek a legnépszerűbb filmsorozatok életében elhozták azt, amelyet szaknyelven reboot-nak neveznek; elérkezett az idő, amikor James Bond már nem volt elég cool, Batman pedig teljesen hülyét csinált magából, nosza rázzuk gatyába az egészet - elég a felemás Casino Royalera vagy a - szerintem - méltatlanul agyonsztárolt Batman: Kezdődikre gondolni. A Star Trek esetében még talán nehezebb volt a szülés: (suttogva) J. J. Abrams mint rendező...? Hát igen, akinek nem jött be az Alias, joggal gondolhatta, hogy amit a Star Trekkel művelni fog, az maga lesz a megtestesült blaszfémia. A két forgatókönyvíró - Roberto Orci és Alex Kurtzman - filmográfiája pedig (mielőtt megírták volna a Mission: Impossible III-at) Xéna - illetve Herkules epizódokkal kezdődött... Aztán megjött az első trailer, és felmerült bennem a kétely: mi van, ha J. J. Abrams Michael Bay ügyes klónja? Ajjaj... Csak ne legyen olyan, mint a Transformers, csak ne legyen olyan - mantráztam még a moziban is.

Jelentem, nem olyan: az elmúlt évtized kétórásra nyújtott tévéepizódjai után végre egy Star Trek kaland, ami filmszerű és nagyon jól néz ki: az Enterprise hídja olyan, mint egy tengeralattjáróé, a korábbi színpadiasság és műteremíz végre a múlté. Ellentétben a fentebb emlegetett Batman-filmmel, itt megtartották a sorozatra jellemző optimizmust, viszont sokkal valóságosabb lett a történet. A karakterek végre szabadon élnek és nem a forgatókönyv rémuralma alatt, akaratukkal homlokegyenest ellenkező dolgokat téve.

Zachary Quinto kiváló választás, a Leonard Nimoy mellett még a legortodoxabb Star Trek rajongókat is meggyőzheti erről - ugyanezeket tudom elmondani a stáb többi tagjáról, ahol vannak csemegék: Karl Urban (akiről kiderül, hogy szimpatikus is tud lenni, ha akar), Simon Pegg vagy éppen John Cho - igen, tudom, ő nem japán, mint George Takei, hanem koreai, de ez most nem számít. Beszerezték Hollywood Fancsikai Péterjét, Anton Yelchint is, aki eddig főleg a tévében aratott (nem számítva az Alpha Dogot), vele még fogunk találkozni a Terminator: Salvationben.

A Star Trek a róla az utóbbi időben kialakult gyermeteg űrmese képet alapjaiban rombolja le: Gene Rodenberry álma végre elérte a felnőttkort. Nem tökéletes újjáépítése a legendának, hiszen abból táplálkozik. Vannak benne jól ismert dolgok - mint például a Kobayashi Maru kiképzési gyakorlat, vagy Uhura hadnagy jellegzetes fülhallgatója, de ezek az elsőre cheezynek tűnő elemek is nagyon jól illeszkednek a filmbe. Minden esetleges hibája ellenére nyugodt szívvel adok rá öt csillagot, mert ennél jobb újraindítást nem is kaphatott volna a franchise. Hogy milyen lesz majd a folytatás két év múlva, arról nem akarnék spekulálni - benne van a lehetősége a bukásnak, de egy dolog biztos: már megrendeltem a kommunikátor replikát az e-bayen. 

Kilences sebességgel előre: A Star Trek filmek

Most, hogy J.J.Abrams új Star Trek filmje feldübörögni készül a mozikban, vessünk egy gyors pillantást nagyszerű és csapnivaló elődeire, minden még soha nem szexelt, anyukájával élő, kapitányi hídként berendezett szobában alvó hardcore ősgeek örömére. Térhajtómű üzemképes, tachyon részecskékkel vigyázni, indulás!

Star Trek: Űrszekerek (Star Trek: The Motion Picture, 1979)

„Mind a saját képmásunkra teremtjük meg Istent.”

Vajon volt olyan Star Trek rajongó, aki nem nyúlt magához, amikor ült a moziban 1979-ben, és a kamera szép lassan, méltóságteljesen, percek (!) alatt körbejárta az Enterprise csillaghajót, miközben fenségesen zengte himnuszát Jerry Goldsmith feledhetetlen, Oscar díjra jelölt (és sajnos csak jelölt) zenéje? Kötve hiszem. Robert Wise, korának egyik legnagyszerűbb rendezője volt, és bár rengeteg műfajban kipróbálta magát (annál többen talán csak Stanley Kubrick tette – vagy még ő sem), de szíve mindig visszahúzta a sci-fihez. Tessék csak megnézni A nap, amikor megállt a Földet (természetesen az eredetiről van szó, nem a keanus hányadékról), Az androméda törzset és persze a Star Treket – ami egyébként egy soha meg nem valósult, 1978-ra tervezett második Űrszerekek sorozatból, a Star Trek: Phase II-ből nőtt ki. Az akkor már rég legendás sorozat Willard Decker parancsnokkal kiegészült legénységének első mozis kalandjában az Enterprise-nak egy Földhöz fenyegetően közelgő, teremtőjét kereső, óriási engergiafelhőval akad össze fotonbajsza: a sztori ravasz fonákjaként az emberiséget saját egykori kreálmánya veszélyezteti (ez az ötlet akkoriban még nem volt annyira elhasználva, mint manapság), a megoldás pedig az ember és a gép (akkoriban szintén eredetinek számított) egybeolvadása. Vérbeli science fiction ez a javából (még inkább, mint a korábbi sorozat), erőteljes, epikus atmoszférával, és egy igencsak lassú (a mai közönségnek talán túlságosan is) folyású cselekménnyel, amiben a hangsúly az intelligencián, kreativitáson és gondolatokon van, nem pedig az akción. Megvan benne minden, ami egy Star Trek filmhez elengedhetetlen – és talán egy kicsit még több is.

Star Trek 2: Khan haragja (Star Trek: The Wrath of Kham, 1982)

„Sosem néztem szembe a halállal. Átvertem a halált.”

Sok rajongó és kritikus egybehangzó véleménye alapján az eddigi legjobb Star Trek mozifilm. De az biztos, hogy az egyetlen, ami konkrét folytatása az eredeti, ’60-as évekbeli tévésorozat egyik epizódjának. A Space Seedről van szó (első évad, 22. rész), amiben az Enterprise hátrahagy egy bolygón egy rakás genetikailag felturbózott „supermant”, akiknek élén Khan áll (Ricardo Montalbán szenzációsan alakít a mozifilmben). Ez persze visszatekintve nyilvánvalóan nem volt egy bölcs döntés, minthogy a másfél évtizedig mostoha körülmények közt sínylődő emberek végül jó adag dühvel és bosszúvággyal fűtve szabadulnak el a börtönükké vált bolygóról, és más vágyuk sincs, mint hogy jó alaposan seggberugdossák az Enterprise utolsó útjára készülő Kirk kapitányt – még akkor is, ha az egész Univerzum belerokkan. Nicholas Meyer filmje már jóval akciódúsabb, kalandosabb hangvételt üt meg, mint elődje, ami nem véletlen: bár az első film idővel kivívta az őt megillető elismerést, bemutatásakor csúnyán leszedték róla a keresztvizet, olyannyira, hogy még a sorozat atyaúristenét, Gene Roddenberryt is páros lábbal rúgták ki a projektből. Szerencsére a dinamikus és látványos akciók mellett azért megmaradtak a Star Trek világában elengedhetetlen gondolatok, amik itt a halál, annak elfogadása és az azzal való szembenézés, illetve az újjászületés körül forogtak: ld. a katartikus finálét, ami Spock halálával, egy bolygó születésével és Kirk szellemi megfiatalodásával koronázza meg a robbanó torpedók és a kérlelhetetlen bosszúvágy vad kalandorgiáját. A Khan haragja egyben kiindulási pontként is szolgált a folytatásokhoz – hiszen a hegyesfülű vulkáni nem maradhatott igazán „halott”…

Star Trek 3: Spock nyomában (Star Trek III: The Search for Spock, 1984)

„A barátja voltam, és örökké az leszek.”

Ironikus, hogy Leonard Nimoynak olyannyira tele volt a töke Spock karakterével (már a tervezett második tévésorozatban, a Phase II-ben sem akart játszani), hogy csak úgy egyezett bele a második (egyébként igen szép sikert aratott) filmbe, ha a vulkáni elpatkol a végén – aztán ezután mégis úgy döntött, hogy visszatér a szerephez, sőt, még meg is rendezte a Khan haragja folytatását. A történet szerint a szinte ronccsá lőtt Enterprise-zal hazatérő legénység rájön, hogy az előző film fináléjában látott bolygó újjászületésével az oda koporsóban kilőtt Spock visszatért az életbe, ám teste csak üres burok, mert katrája (lelke) McCoy doktorba szállt, aki ebbe előbb-utóbb belehal. A testet egyesíteni kell hát a lélekkel, és mivel a Föderáció megtiltotta, hogy bárki a bolygó közelébe menjen, Kirkből és tisztjeiből lázadók lesznek, akik ellopják a leszerelésre váró Enterprise-t, és elindulnak, hogy megmentsék két barátjukat – és hogy megakadályozzanak egy klingon vezért az Univerzum talán legpusztítóbb fegyverének megszerzésében. A Spock nyomában lehetetlen feladatra vállalkozott: fel kellett támasztania egy karaktert, aki nagyon látványosan, és úgy általában, nagyon elhalálozott az előző rész végén, ez pedig mindig kínos téma (Nicholas Meyer épp azért nem vállalta újra a rendezést, mert szerinte hiba volt Spockot visszahozni). A stáb azonban tisztességgel megoldotta feladatát: a harmadik Star Trek mozifilm méltósággal kezeli a karakter halálát és újjászületését, nem válik nevetségessé, és egy újabb látványos, mozgalmas űrkalanddal gazdagítja a sorozat legendáriumát (nameg egy remek Christopher Lloyddal, klingon kapitányként). Ja, és gyönyörű, ahogy az Enterprise a film végén szénné ég a légkörben, nem beszélve arról, hogy ezzel a fordulattal lökik az írók a cselekményt a negyedik rész felé, ami végre lezárja a Khan haragjával kezdett laza történetláncot.

Star Trek 4: A hazatérés (Star Trek IV: The Voyage Home, 1986)

„Ez egy hihetetlenül primitív és paranoid kultúra.”

És íme, a Disney-Star Trek, amiben nincsenek csúnya-rossz klingonok, romulánok, vagy más rusnya, kevésbé barátságos földönkívüliek. A rendező maradt Leonard Nimoy, aki bevallottan egy könnyedebb hangvételt akart megütni Kirk és társai negyedik mozis kalandjával – és örömünkre vagy bánatunkra, ez sikerült is neki. A hazatérésben a legénység még mindig az előző részben zsákmányolt klingon hajóval utazik (mivel az Enterprise ugyebár tűzcsík lett egy bolygó egén), és össze is találkozik egy idegen életformával, ami a Föld légkörének (naná) elpusztításával fenyegetőzik – méghozzá a kihalt bálnák nyelvén. Hőseink visszautaznak hát a jelenbe (vagyis 1986-ba), hogy az akkor még élő állatok segítségével kommunikálni tudjanak az idegennel, és ismét elodázzák a kék bolygó megsemmisülését. Az alkotók minden korábbinál hangsúlyosabban ráfeküdtek a humorra, és lényegében egy időutazós vígjátékot készítettek, aminek helyzetkomikumaihoz (jövőből érkezett emberek tanácstalanul, csodálkozva botladoznak a jelenben) általában csak ürügyül szolgál az újabb végveszély szcenárió. Az erőszak-, fotontorpedó-, fézer-, és rosszfiúmentes epizód könnyed hangulatába persze szükségszerűen belekeveredtek a magvas zöld gondolatok, és végül az egészből egy természetvédelmi példabeszéd lett. A hazatérés sava-borsát az egész történet sajátos bája adja meg, bár ez a játékidő egy jelentős részében kevésnek bizonyul, főleg a korábbi okos, feszes és látványos kalandok után – így az első olyan Star Trek film, ami bár élvezetes, de bizony hagy kívánnivalókat maga után. Még akkor is, ha ebben kap a legénység először egy új Enterpise-t a sorozat történelmében (a geekeknek: NCC-1701-A).

Star Trek 5: A végső határ (Star Trek V: The Final Frontier, 1989)

„Nem akarom, hogy megszabadítsanak a fájdalomtól! Szükségem van a fájdalomra!”

Ebben a filmben Kirk kapitány szembeszáll Istennel, és legyőzi. Akartok tippelni, hogy ki rendezte? Mivel a negyedik rész igen szép sikernek bizonyult (133 millió világszerte), nem volt kérdés, hogy mielőbb érkeznie kell a következő felvonásnak. Az istenkeresési odüsszeia ötlete (Sybok, egy renegát vulkáni, nem mellesleg Spock féltestvére eltéríti az Enterprise-t, hogy megkeressen egy istenszerű lényt) magától Shatnertől származott, de már a forgatókönyv írásakor komoly problémák jelentkeztek. A színészeknek nem tetszett az elkészült szkript, át kellett hát írni, és persze a stúdió is beleszólt a dolgok menetébe. Érthetően vérszemet kaptak a könnyed hangulatú A hazatérés sikerétől, így aztán ebbe a részbe is több humort akartak, még akkor is, ha az esetleg a karakterek rovására ment (márpedig arra ment) – nem beszélve arról, hogy a meglehetősen komoly (és egyébként egészen érdekes) témához sehogyan sem illettek az állandó poénkodások. A végül roppant bután megírt, és még butábban kivitelezett főszálhoz, mely a galaxis, Isten, és úgy általában az élet titkainak megfejtésével kecsegtetett, még kínos erőltetettséggel becsatlakozik egy klingon parancsnok, aki természetesen az Enterprise elpusztítására tör, csak azért, hogy a dögunalmas metafizikus hablatyot kiegészítse némi hasonlóan dögunalmas, és mellesleg kritikán aluli trükkökkel életre hívott akció. De mi mást várhatnánk egy olyan filmtől, ami azzal kezdődik, hogy Kirk, Spock és McCoy egy tábortűz mellett énekelnek a Yosmite Nemzeti Parkban? Valaki lőjön le egy fézerpuskával…

Star Trek 6: A nem ismert tartomány (Star Trek VI: The Undiscovered Country, 1991)

„Nem bízik bennem, ugye? Nem csodálom. Ha eljön ez a szép új világ, a mi generációnknak lesz a legnehezebb élni benne.”

A Star Trek, jó sci-fiként mindig is igyekezett reflektálni a jelen problémáira, így aztán nem csoda, hogy az 1991-es hatodik rész a két nagyhatalom, Amerika és Oroszország közti kapcsolatot választotta kiindulópontjául. A sztori szerint az egymással régóta konfliktusban élő Föderáció és Klingon Birodalom tűzszünetet készül kötni, ám egy, a harcos nép elleni támadás, melyért az Enterpise-t teszik felelőssé, újra szembefordítja egymással a hatalmakat, és a totális háború elkerülhetetlennek látszik – Kirkékre hárul a feladat, hogy tisztára mossák nevüket, és megharcoljanak a békéért. A Shakespeare-idézetekkel és utalásokkal gazdagon tarkított hidegháborús allegória mintha csak Andrew Davis 1989-es Kereszttűzben című filmjének forgatókönyvét vette volna kölcsön (még a fináléjuk is kísértetiesen hasonló), de ezt ne vessük a szemére. A rendezői székbe visszatért Nicholas Meyer, aki (többek közt) Leonard Nimoy sztorijából egy feszes tempójú politikai thrillert rendezett, kellő mennyiségű akcióval, csipetnyi humorral és ügyes trükkökkel (annak ellenére, hogy A végső határ kritikai és pénzügyi kudarca után bizony megnyirbálták a költségvetést). És minthogy a film témája a változás, és a változás elfogadásának szükségessége, az egyik jelenetben még az a kérdés is felmerül, hogy Kirk (illetve Shatner) és Spock (illetve Nimoy) nem túl öregeke-e már erre a feladatra. Mint eztán kiderült, azok, és a siker ellenére (csaknem 100 millió világszerte egy olyan évben, ami katasztrofális box office ereményeiről hírhedt) a hatodik résszel lezárult egy korszak, és már csak a stafétabot átadása volt hátra.

Star Trek 7: Nemzedékek (Star Trek: Generations, 1994)

„És most bocsásson meg, kapitány. Randevúm van az örökkévalósággal, és nem akarok elkésni.”

A Nemzedékek internettörténelmet írt: ez volt az első mozifilm, aminek reklámozása céljából külön honlap jött létre – ehhez képest a vegyes fogadtatást kapott mű amerikai bevételeire a készítők csalódásként tekintettek (noha a világszerte összeszedett 118 millió nem hangzik rosszul a 35 milliós büdzséhez képest). Az új nemzedék című sorozat (majd később a Deep Space Nine, a Voyager és az Enterprise) írói és producerei, Ronald D. Moore és Brannon Braga előálltak egy szkripttel, ami egy Nexus nevű anomáliának hála összehozza a sorozat két nagy kapitányát, Kirköt és Picard-t, akiket amúgy csaknem nyolc évtized választ el egymástól. Az elsőfilmes David Carson kezébe adott Nemzedékek egészen a feléig kiválóan működik: gyors, ötletes, látványos, ügyesen használja az érzelmeket megélni vágyó android, Data karakterét, és szépen építi fel az ellentéteket Picard, és ellenfele, Soran (Malcolm McDowell) között, azzal, ahogy bemutatja, mennyire eltérően reagálnak személyes tragédiáikra. Aztán amikor a két főszereplő találkozik a boldog öröklétet biztosító Nexusban, minden darabjaira hullik. Vagy tényleg el kellene hinnünk, hogy a minden útjába eső nőt meghúzó, és minden útjába eső férfit pofánverő űrcowboy és vérbeli kalandor, Kirk, leghőbb vágya az, hogy kandallójához hasogasson tüzifát az erdő szélén – mellesleg tökegyedül? Kit néznek hülyének? És amikor a két kapitány egymás oldalán ellovagol a fénybe, hogy megvívják végső csatájukat Sorannal… na, ott már a legjámborabb és legelvakultabb Star Trek fan is önkívületben szórja a filmre a választékos klingon átkokat. A legrosszabbul pedig William Shatner járt: nemcsak, hogy kétszer hal meg, és másodszor igen sziruposan, de Patrick Stewart ráadásul úgy lejátssza a vászonról, mintha ott sem lenne.

Star Trek 8: Kapcsolatfelvétel (Star Trek: First Contact, 1996)

„Bátor szavak. Több ezer fajtól hallottam már őket, több ezer világon, bőven mielőtt világra jöttél. De mostanra mind borg.”

Aligha volna túlzás a kollektív tudattal rendelkező, és abba minden életformát asszimiláló borgot a legfélelmetesebb Star Trek gonoszoknak nevezni – és lefogadom, az alkotók alig várták már, hogy szélesvásznon is bemutathassák őket a nagyérdeműnek. Erre persze várni kellett az első teljes egészében új nemzedékes filmre, amit a Picard elsőtisztjét, Rikert alakító Jonathan Frakes rendezett. (Ő mellesleg később olyan szörnyűségeket követett el, mint az Időstoppolók és a Viharmadarak, de ezeket a Kapcsolatfelvétel fényében hajlamosak vagyunk majdnem megbocsátani neki.) A producerek egy része borgos, egy másik része meg időutazós sztorit akart, és végül a kettőt sikerült egy roppant erőteljes filmbe összemixelni. A borg rátámad a Föderációra, és bár az Enterprise elpusztítja a kockahajót, egy kisebb gép elmenekül a múltba, és megakadályozza, hogy a Föld kapcsolatba lépjen a galaxis többi részével – így nincs Föderáció, a kék bolygót pedig teljes egészében a borg népesíti be. Az Enterprise-nak egyetlen választása van: követni az ellenséget a múltba, és visszacsinálni mindent. A Kapcsolatfelvétel a Star Trek legszebb hagyományait követi. Izgalmas, fordulatos temporális űrkaland, egy rövid, de roppant intenzív csatával az elején, végig fenntartott feszültséggel, alapvetően komor, de James Cromwell részeges Cochrane-jének köszönhetően vidám pillanatokkal is szolgáló hangulattal, és egy szépen megírt és eljátszott dilemmával a bosszúról és azzal járó megszállottságról (merthogy Picard-t ugyebár egyszer asszimilálta a borg). A pozitív kritikai visszajelzésnek (a nyolcadik filmet máig az egyik legjobb Star Treknek tartják) és a világszerte összeszedett csaknem 146 millió dollárnak köszönhetően pedig nem is volt kérdéses, hogy hamarosan érkezik a következő rész. Az új legénységgel a sorozat is új erőre kapott.

Star Trek 9: Űrlázadás (Star Trek: Insurrection, 1998)

„Emlékszik még azokra az időkre, mikor felfedezők voltunk?”

Igaz, ez az erő sajnos igen hamar kifulladt. Jonathan Frakes második Star Trek mozija hosszú, elnyújtott, lagymatag sci-fi akció lett, ami leginkább olyan benyomást keltett, mintha nyögvenyelve vászonra erőszakoltak volna egy kétrészes tévéepizódot. A történet a békés Ba’ku nép bolygóján játszódik, amelyet az azt körülvevő űrből olyan sugárzások érnek, amik gyógyító és fiatalító hatásuknak hála meghosszabbítják az életet. A Föderáció egy admirálisa titokban szövetkezik a Son’a néppel, hogy közösen, ha kell, erővel eltávolítsák a Ba’kut a bolygóról, és maguk aknázzák ki az abban rejlő lehetőségeket (szóval ezúttal az európai telepesek indiánűző földfoglalásai gondoskodnak a szokásos, star trekes allegóriáról). Picard kapitány számára azonban ez természetesen elfogadhatatlan, és tisztjeivel együtt fellázad a Föderáció ellen, kockára téve életét, hírnevét, karrierjét és hajóját. Az Űrlázadásban tagadhatatlanul vannak jó ötletek, és remek pillanatok (pl. Data „megőrülése” és elfogása a sztori elején), sőt, ezúttal a könnyedebb hangvétel sem megy a néző idegeire: a bolygó adottságainak köszönhetően a pubertáskor egyes nehézségeit újra átélő Worf például kifejezetten vicces – főleg Riker megjegyzése jókora pattanására: „A klingonok semmit sem apróznak el.” Ám a rendkívül trehány, dühítően sablonos, és az akciók időzítésében is sokszor kudarcot valló forgatókönyv összességében gátat vet az élvezetnek, és akkor még nem is beszéltünk a Picard és egy helyi nő közt szövődő, émelyítően giccses, és döglesztően unalmas szerelmi szálról. Felfújt tévéfilm ez, amiben az egykor sokkal szebb napokat látott F. Murray Abraham tovább blamálja magát az Enterprise legénységének aktuális, és mellesleg egyáltalán nem túl fantáziadús ellenfeleként. Az egyetlen igazi fény a középszerűségben itt is Stewart alakítása, és Data általában hasztalan (és ironikus módon abszolút emberi) küzdelme az emberségességért.

Star Trek 10: Nemezis (Star Trek: Nemesis, 2002)

„Az én életem értelmetlen, amíg maga életben van. Mi vagyok én, amíg létezik? Egy árnyék? Egy visszhang?”

Stuart Baird (aki korábban egyáltalán nem ismerte a sorozatot) filmje volt az első komoly szög a Star Trek most úgy tűnik, csak ideiglenes koporsójában. A minden addiginál nagyobb költségvetés (60 millió) minden addiginál alacsonyabb bevételt eredményezett (67 millió, noha ebben komoly szerepe lehetett annak, hogy olyan filmekkel együtt mutatták be, mint a Halj meg máskor, A Gyűrk Ura: A két torony és a Harry Potter és a Titkok Kamrája), és nem voltak elégedettek vele sem a kritikusok sem a rajongók. Pedig a Nemezis ügyesebben mixeli össze a modern kor elvárásait (látványos akciók) a franchise hagyományos értékekeivel (gondolatiásg), mint J.J. Abrams új tini Star Trekje. A történet középpontjában a Romulus új praetorja, Shinzon áll, aki Picard klónja, és aki a Föld elpusztítására készül, hogy aztán kikiáltsa magát a Romulán Birodalom vezetőjének. A Nemesis a franchise egyik legkényelmetlenebb kérdését teszi fel: minthogy Picard és Shinzon genetikailag azonosak, vajon előbbi is kegyetlen, amorális gyilkossá vált volna, ha utóbbihoz hasonlóan száműzetésben és kényszermunkát végezve nő fel? Avagy mitől ember az ember? Csak a körülmények formálnak minket, vagy van valami más is, ami meghatározza, milyenné válunk? Noha az egyébként húsbavágó dilemma filmvégi feloldása kissé szájbarágós, meghatározza a film súlyos, sötét hangulatát, amit a legtöbb elődtől eltérően egyáltalán nem könnyít semmilyen komikus felhang. Ami pedig az akciókat illeti, azok a legdinamikusabbak és leglátványosabbak, amiket valaha Star Trekben filmben vagy sorozatban láthattunk (na jó, leszámítva talán a Deep Space Nine egy-két lélegzetelállító űrcsatáját), így bár a Nemezis az általános vélekedés szerint minden téren bukásnak számít, mégis érdemes próbát tennie vele azoknak, akik szeretik a sci-fit, függetlenül attól, hogy ismerik a Star Treket, vagy sem.

Star Trek, a manga: Shinsei Shinsei és Kakan ni Shinkou

Az új Trek film hazai bemutatójának rohamos közeledtével úgy éreztük, nem tehetjük meg, hogy elsiklunk a tény felett, bizony kis hazánkban a Star Trek már két manga kötet formájában is betámadta a sci-fi geekek vizuális receptorait. Manga és Űrszekerek? Kissé szilvapudingos pörkölt szaga van, úgyhogy lássuk is mit sütöttek ki belőle.

Először is le kell szögeznünk, hogy ezek az egyébként standard formátumban kiadott kötetek nem a szó szoros értelmében vett, hanem az úgynevezett OEL (original English-language, azaz eredetileg is angol nyelven íródott) manga kategóriába tartoznak, másodszor pedig azt, hogy bármennyire is szeretem a sci-fi sorozatokat, mivel csak a Star Trek Voyager és Deep Space Nine szériákat láttam teljes egészében, a többiből csak pár részt elszórtan, nem tarthatom magam igazán vájtfülű rajongónak. A manga azonban pont az általam kevésbé ismert TOS-ra (The Original Series) épít, így megkértem egy hardcore ST geek, ugyanakkor teljesen manga szűz cimborámat, hogy segítsen be a véleményezésben (az ő megjegyzései STÜG, azaz Star Trek Über Geek címkével futnak majd).

Az első kötet (aminek a címét számomra meglepő módon nem fordították le) a klasszikus Trek témákat zongorázza le újra, van itt „Csak Azért Is Meg Kell Néznünk Mi Van Azon a Magányosan Sodródó Űrhajón, Pedig Tuti, Hogy Rákacsálunk” sci-fi alapvetés, a megunhatatlan(?) „Ember, Aki Istenné Akart Válni”, a „Diplomáciai Küldetés, Amin Két Faj Fennmaradása Múlhat” vagy az örökzöld „Nemek Harca”. Vizuálisan nem mondhatni, hogy mély benyomást fog tenni ránk az öt történet, de hát az Enterprise első kalandjait sem a remekbeszabott speciális effektek miatt szerettük. Néhol a főbb szereplőket csak a szövegük miatt tudjuk megkülönböztetni (Uhura csak kivételként erősíti a szabályt), de mivel Kirk ugyanolyan amorózó, ahogy megszoktuk, McCoy és Spock pedig továbbra is úgy perlekednek egymással, mint egy idős házaspár, ez nem okoz különösebb gondot.

STÜG: Az első, Mellékhatások című alap, de teljesen élvezhető Trek történet, csak az a gond vele, hogy az ST-ben az írók (igaz, több-kevesebb sikerrel, de) igyekeznek a már meglévő dolgokat nem szétszedni. Értem ezalatt, hogy a borggal (még ha nem is hangzik el a nevük ebben a részben, de egyértelműen róluk van szó) a Csillagflotta először a TNG érában találkozik (a Q Who? epizódban), szóval itt elvártam volna némi magyarázatot, hogy Kirk jelentései miért is nincsenek vagy miért nem hozzáférhetőek a TNG-s időszakban. A Bármi, csak egyedül és az Oban tökéletesen hozza a régi sorozat jellegzetességeit, a párbeszédek is nagyszerűen el lettek találva, a sztori egyszerű, de hozza a TOS hangulatát, a két egymással háborúzó világ közé került Enterprise számtalanszor visszatérő elem, amikor először kezembe vettem a könyvet, pont ilyenekre számítottam.

Az első igazán a címet visszaigazoló történet talán az Árvák, amelyben Kirk és legénysége a japánok visszatérő agymenésével, energiakardokat lóbáló mechákkal kerül szembe, amelyek pilótái katonáknak kiképzett gyerekek (Gundam Wing és Végjáték, valaki?). Egy komoly szociális problémát könnyed és helyenként humoros módon feldolgozó epizód, nekem ez volt a kötet legjobbja. A kötetzáró (és mi tagadás elég középszerű) novella viszont teljesen szükségtelen volt, elvégre egy mangáról beszélünk, nem pedig fan-fiction-ről.

STÜG: A kötet feketelevese az Árvák, inkább tűnik egy komolytalan Transformers, mint Trek epizódnak, ellenben A lényeg: ne árts! című novella kifejezetten fogyasztható, Elsődleges Irányelv megszegős sztori, úgy hívom ezeket, hogy „cselekmény-novella”, 95% cselekmény + párbeszéd, 5% leírás, de egy ST rajongó valószínűleg egyébként sem hosszú tájleírásokra vágyik…

A második kötet (Kakan ni Shinkou, itt is meg kell elégednünk a japán címmel) ugyancsak öt epizódot foglal magában, amelyeknek azonban már sokkal egyenletesebb a színvonala, kapunk információkat az írókról/rajzolókról, egy meglepetés sztárvendéget Wil Wheaton személyében (na ki vágja melyik széria melyik szereplője?), a lassan hagyományteremtően semmitmondó novellát és (amiből még elbírtam volna pár oldalnyit) humoros ST stripeket könnyed levezetésnek. A vizuális prezentáció sokkal meggyőzőbb, mint az első kötetnél, sőt, néhol egészen kellemes poénokat is belecsempésztek az írók (Kirk: Jut eszembe: „Az ellenségem ellensége a barátom”. McCoy: Nem hiszem, hogy Szun Ce a klingonokra gondolt…).

STÜG: Az öt történet az előző adaghoz képest kicsit átlagos, de nem is várható el, hogy a majd 700 tévés epizód, 10 nagyfilm és többszáz könyv után itt még bármiféle forradalmi felbukkanjon. A kötet végi hangulatos átkötő novella azonban már a TNG érába tartozik (hurrá!). Összességében azoknak a trekkereknek, akik nem irtóznak a képregényfeldolgozástól erősen ajánlott matéria, visszafelé azonban (mangarajongó, de Trek-univerzumban nem járatos egyedeknél) szerintem már nem működik a dolog.

Kellemes, de egyáltalán nem letehetetlen olvasmány a két Star Trek manga, a novellákon pedig különösen nehéz volt átküzdenem magam, így három csillagnál többet semmiképpen nem adnék neki. Na jó, a trekkiek hozzácsaphatnak még egyet a geek faktor miatt (akik, mielőtt bezsákolnák a gyűjtemény következő darabját, ellenőrizzék le a második kötetet, mert az én példányomból gyanúsan hiányzott pár oldal a negyedik sztori elejéről)…

Star Trek, a manga: 1. kötet - Shinsei Shinsei, 2. kötet - Kakan ni Shinkou
Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence
Kiadó: Mangattack
Kiadás éve: 2007, 2008
Ára: 1490 Ft / kötet