Vajon minden idők legrosszabb rendezője tényleg megérdemel egy életrajzi filmet? Egy igazi filmrajongó természetesen nem tesz fel ilyen kérdéseket, mivel egyrészt értékeli a trash-t, másrészt tudja jól, hogy Edward D. Wood Jr-nál nagyobb kutyaütők is ügyködtek már a mozitörténelemben. (Valahol egy madárlesen hirtelen felcsuklott egy James Nguyen nevű úriember.) Mégis ő vált a filmes gagyi és kontármunka egyetemes szinonimájává. Mondjuk az is igaz, hogy nincs még egy olyan antitálentum, akiről annyi legenda szólna, mint Ed Woodról, az egyszeri és megismételetlen felvételeitől kezdve a stúdióból lopott gumipolipon át egészen a nyíltan vállalt transzvesztitizmusáig.
Mindezekkel tisztában voltak Scott Alexander és Larry Karaszewski forgatókönyvírók is, akik filmvászonra méltónak találták az excentrikus kókler életét. A szkript ráadásul a lehető legértőbb kezekbe, az éppen élete legjobb formáját hozó Tim Burton gondozásába került. Az 1994-es Ed Wood a címszereplő ötvenes évekbeli „fénykorában” játszódik, amikor olyan művekkel ajándékozta meg a világot, mint a Glen or Glenda, a Bride of the Monster és Minden Rossz Film (közmegegyezés szerinti) Legrosszabbika, a 9-es terv a világűrből. Wood (Johnny Depp) ekkoriban egyfajta elbaszott proto-Tarantinoként vagy inkább Frankenstein doktorként (ezért a hasonlatért tuti, hogy ki lesz szívva tiszta magyar vérem) próbált új életet lehelni a lecsúszott és drogfüggő Lugosi Béla (a közelmúltban elhunyt Martin Landau) karrierjébe.
Bátran ki merem jelenteni, hogy az Ed Wood Tim Burton legjobb és legátgondoltabb rendezése, még ha ezzel a filmrajongók egyik különösen idegesítő kasztját képező Burton fangirlök rohadtul nem is értenének egyet. Biopicről lévén szó a fantasztikum legfeljebb mint „film a filmben” jelenik meg, ez azonban kicsit sem tántorította el Burtont attól, hogy kiélje szürrealista és gótikus hajlamait. Sőt mi több, mára már megcsontosodott stíluseszközeit itt használta a legintelligensebben. A harmincas-negyvenes évek rémfilmjeit idéző, fekete-fehér képi világ még groteszkebbé varázsolja a sokszor már önmagukban is elég bizarr szituációkat, mint pl. a 9-es terv... női zombiját életre keltő tévésztár, Vampira (Lisa Marie) jelmezes buszozását, a narrátor Chriswell (Jeffrey Jones) zseniálisan morbid nyitó-, illetve zárómonológját, vagy a kabaréba fulladó forgatási jeleneteket.
A mellékszerepekben is remek alakításokat láthatunk (a fent említettek mellett Sarah Jessica Parker, Patricia Arquette és Bill Murray), a film sava-borsát mégis a Depp és Landau közti kémia adja. A lelkesedéssel és röhejes ötletekkel teli, de tehetségben szegény B-szériás rendező, valamint a Drakula árnyékában vegetáló bukott filmcsillag barátsága még akkor is megérinti a nézőt, ha sejti, hogy Wood és Lugosi kapcsolatának erősen idealizált képét kapja. Az alakításáért Oscarral jutalmazott Landau méltóságot csempész a már-már az őrület határán egyensúlyozó Lugosi alakjába, Depp pedig olyan átéléssel hozza Wood megszállottsággal határos lelkesedését, hogy az már tényleg ragadós. Ráadásul sikerült a főszereplő transzvesztitizmusát is humorosan, mégis gúny nélkül, érett módon bemutatni. Akárcsak a legjobb csehszlovák újhullámos komédiákban: nevetsz a szereplőkön, de a szánalom helyett sokkal inkább szeretetet érzel irántuk.
Az Ed Wood lelke éppen abban rejlik, hogy a fekete komédia felszíne alatt valójában mély empátia lakozik. Ehhez persze az Alexander-Karaszewski páros írói érzékenysége is kellett, de a szívet végül Burton adta hozzá, aki némi iróniával ugyan, de cinizmustól mentesen vitte filmre a filmipar két kitaszítottjának történetét. Manapság, amikor a fidget spinnernél már csak a szarkazmus divatosabb, és boldog-boldogtalan trashfilmeken röhög, egyszerre hálás és mégis nehéz meló lenne egy ilyen filmet összehozni. Alaposan fel volt tehát adva a lecke James Francónak és a The Disaster Artist alkotóinak, akik a csak a 9-es terv...-hez fogható The Room forgatásáról csináltak nemrég egy hasonló mozit.
Minden nemzedéknek kijár egy Ed Wood.