Iteráció. Matematikai kifejezés. Az iterációs módszer valamely eljárás ismételt alkalmazásával a keresett érték egymás utáni közelítéseit adja. Kulturális művek esetén, bármilyen esztétikai értéket is fedezünk fel bennük vagy rendelünk hozzájuk, hasonló jelentéstartalommal bír a kifejezés, legyen szó önmagán túlmutatni nem próbáló giccsről, az eredetiség monomániájában rekedt öncélú műalkotásról vagy ennél komplexebb célokat kitűző munkákról. A posztmodernitásban igen kevés valóban eredeti, úgymond forradalmi ötlet maradt, így az alkotók kénytelenek tudatosan apróbb változtatásokkal újrakombinálni a műveik alapját képező formulákat. Jó esetben ezek frissességet sugárzó művek lesznek, s megítélésükkor nem éri őket a klisékből építkezés vádja.
Egy életrajzi képregényt rengeteg ilyen vád érhet. Az irodalmi körök által is elismert kánon darabjai rettenetes monolitokként magasodnak a “zsánergettó” felett, s minden szerző attól retteghet, hogy művét Marjane Satrapi, Craig Thompson vagy épp Harvey Pekar legjobbjainak olcsó utánzataként tartja majd számon előbb a képregényes sajtó, majd az egész potenciális olvasóközönség, ami egy ennyire szűkös keresletet nyújtó szubkultúra esetén egyenlő a halálos ítélettel.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a The Beatles a modern könnyűzene történetének talán leginkább kutatott és publikált témája olyan legendák mellett, mint Marley, Dylan, Bowie, Presley, Hendrix és Morrison, akkor talán képet alkothatunk arról, milyen kemény fába vágták a fejszéjüket Corbeyran és Horne azzal, hogy képregényre adaptálták egy nemzetközi szinten kevéssé ismert szerző, egy bizonyos David Foenkinos még kevésbé ismert, s csak franciául megjelent életrajzi regényét Lennonról.
A fényképezés egyik alapja, legyen szó fotográfiáról vagy filmtechnikáról, a megfelelő keretezés. A filmszerű vizuális narratíva térnyerésével a képregényekre is egyre meghatározobbá vált ez az elv, amely Corberyan és Horne számára annyira fontos lehetett, hogy már a feldolgozandó témának is igen szűk keretet szabtak: nem a teljes életrajzot, hanem annak egy igen speciális szegmensét adaptálták.
1975-öt írunk. A Beatles feloszlott, Lennon pedig sok évnyi élvhajhászat után végre megállapodott New Yorkban, ahol főállású apaként élvezi addigi munkájának gyümölcsét élete szerelmével, Yokóval. Nincs egyértelmű nyoma annak, hogy járt volna pszichoterápiára, de az elbeszélés keretét ez adja: Lennon egy kanapén heverve, a kézirataiból és interjúiból ismerhető érett szemléletével emlékezik vissza saját életútjára. Története pillanatképekben elevenedik meg, amelyek gyakran ismétlődnek, ám ez az ismétlődés a narrációnak köszönhetően mindig új színezettel és hangsúlyokkal gazdagodik.
Ez a kötet nem a Beatlesről és Lennon zenéjéről, hanem a zene mögött meghúzódó személyes tragédiákról, kudarcokról, győzelmekről és a megbékélésről szól. Egy olyan átlagos emberi léptékek fölé emelkedő személyiségről, akinél majdhogynem mindegy, hogy a kötet narrátora által megfogalmazott gondolatok mennyire állhatnak párhuzamban az egykor valóban élt Lennonéval.
Nem az a kérdés, hogy a képregény mennyire hűen és érdekfeszítően adja vissza ezt a speciális perspektívában ábrázolt életrajzot. Hanem hogy milyen eszközökkel teszi azt.
Első lépés az eszköztár megértésében: a struktúra. Az elbeszélés jelene, 1975 a hőn áhított béke állapota. Minden egyes fejezet egy terápiás alkalom, amely során, hol kisebb, hol nagyobb “áttörések” révén kirajzolódik előttünk, hogy milyen traumák vezettek ahhoz a Lennonban megbúvó őskáoszhoz, amelynek kreatív energiákba töltése a XX. század történetének egyik legmeghatározóbb zenei életművéhez vezetett, s amelytől természetesen elválaszthatatlan a jellemfejlődés.
Második lépés: a jellemfejlődés reflektáltan fogalmazódik meg. Nem folyik párbeszéd Lennon és a terapeuta között, éppen ellenkezőleg. Az elbeszélés egy örvénylő monológ, amely néhol atmoszférikus felhővé lágyul, beterítve a rajzok által meghatározott bizonytalan teret, máshol pedig egy nehézsúlyú bokszoló ökölcsapásává keményedik, s tűpontossággal vési bele az olvasó agyába a legmeghatározóbb pillanatokat, legyenek azok fájdalmasak vagy gyönyörteliek.
Harmadik lépés: az ismétlések között eltolódó hangsúly. A dal alapja: ritmus és rím, előre- és visszautalás, parafrázis és irónia, egyszerűsítés és átértékelődés. Számos pillanatkép más kontextusba helyezve új értelmet nyer, úgymint a magára maradt babakocsi, a vénába hatoló tű, a földgolyóbison áthaladó óriás(ok), a banalitásba fásult árnyalakok, a gitárhoz láncolt csukló, a pénzkötegek, a csukott bőröndök és hangszertokok, a semmibe révedő, mosolygó tekintetek. A kötet végeredményében olyan, mint egy baráti összejövetel alkalmával levezényelt fotógyűjtemény-vetítés, ahol a fotókat jól meghatározott forgatókönyv szerinti sorrendbe állították, ami nem csupán apropót ad az élmények elmesélésére, de csakis a szöveg és kép ilyetén szinergiája révén adható át az élmény a maga valójában.
Negyedik lépés: az epilógus. Mark David Chapman és a merénylet. Egy kényszeredett lezárás, amely az előbbi három lépés miatt már-már törvényszerűvé teszi Lennon halálának kötetbe foglalását, még ha minden tekintetben el is üt a könyv eddigi eszköztára által meghatározott formától (Lennon nyilván nem számolhat be egyes szám első személyben a maga haláláról). Visszatérő elemként Lennon egy-egy kép erejéig “mi lett volna, ha…” szcenáriókat boncolgat, de a kötet minden ilyen találgatást egyfajta rezignált sztoicizmussal heseget el. Lennon békéje elválaszthatatlan a szükségszerű vég elfogadásától és az ezzel kapcsolatos félelem végleges feloldásától: a halál elkerülhetetlen, s ha jól élünk, nincs miért félnünk, legkevésbé a haláltól.
Ha van tanulság, amit érdemes megragadni a kötetből, akkor az legyen ez: Lennon a hetvenes évek végére olyan boldogságban élte mindennapjait, hogy az ő szemszögéből (és itt a kötetben feltáruló Lennon parafrázisról beszélek), mindegy volt, hogy mikor, mely pillanatban éri a vég.