Wild Cards – Fekete lapok: A szuperhősök kisemberek

A Wild Cards olvasása közben végig azt éreztem, hogy bár alapvetően egészen jól szórakozom a történeteken, nagyon eljárt felettük az idő. 1987-es megjelenésükkor még többé-kevésbé újdonságnak számíthatott, hogy egy rakás író fogja a Marvel és DC szuperhőseinek koncepcióját, és a többnyire bombasztikus, pörgős, színes akcióőrületekből áthelyezi azt egy sokkal valóságosabb alapokon álló társadalmi-politikai kontextusba (ráadásul nem is képregény, hanem színtiszta próza formájában). Többé-kevésbé, mert Alan Moore és Dave Gibbons paradigmaváltó Watchmenje már futott akkoriban. Azóta azonban a képregények világában már a realisztikusabb (vagy akár cinikusabb, szatirikusabb), kifejezetten felnőtteknek szánt szuperhőstörténetek is közel annyira triviálissá váltak, mint a klasszikus pókemberes-supermanes csörték.

Nem mintha ez önmagában baj lenne, elvégre az Aranypolgárt sem azért szeretjük, mert forradalmian játszadozott a mélységélességgel. Csakhogy a Wild Cards sajnos nem sokkal tud szolgálni a mára megfáradt koncepcióján túl.

A sztori 1946-ban startol, amikor egy később fekete lapnak elnevezett földönkívüli vírus szabadul el New York fölött, és szerte a világon tízezreket fertőz meg. Egyesek belehalnak a betegségbe, másoknak azonban végleg átírja a DNS-üket, és vagy különleges képességekre tesznek szert (belőlük lesznek az ászok), vagy visszataszító fizikai deformitások jelentkeznek náluk (belőlük lesznek a jokerek). A George R. R. Martin szerkesztői bábáskodásával született tizennégy, hol szorosabban, hol lazábban összefüggő novella 1946-tól a nyolcvanas évekig követi nyomon az ászok és a jokerek történetét, mindig más karakterekre koncentrálva, sokszor a földönkívüli Dr. Tachiont használva az események és a szereplők közti kötőanyagként.

Az első novella (Howard Waldrop: 30 perc a Broadway felett!) a régi idők repülős-kalandos és háborús ponyváit idézi meg, és ezzel rögtön gondoskodik a kötet identitásválságáról. A rakétakölyök nevű vagány világháborús pilóta akciózásához még csak hasonlóval sem találkozunk később, hisz az összes többi történetet sokkal szárazabb társadalmi és politikai konfliktusok és/vagy sokkal bensőségesebb személyes drámák gördítik előre. Úgyhogy nyitányként a 30 perc a Broadway felett! sok mindent csinál, de a kötet alaphangját pont NEM adja meg – pedig az egész mitológiának ez az ötven oldal (a vírus elszabadulása) az origója. Mi több, az embernek határozottan az az érzése, hogy Martin rácsapott Waldrop kezére, és megfedte a sztori túlságosan ponyvás mivoltáért, ezért a szerző végül hagyott minden lényegit úgy, ahogy volt, csak beszúrt néhány dokumentarista oldalt (szemtanúk vallomása), hátha attól realisztikusabbnak tűnik az írás.

A második novella (Roger Zelazny: Az alvó) kapásból a kötet csúcspontja. Waldrop amúgy jópofa kalandtripjével ellentétben Zelazny ténylegesen fejest ugrik a téma drámai potenciáljába, és kiaknázza az abban rejlő bizarr lehetőségeket is (bár – a kutyaemberré vedlett joker ellenére – nem annyira, mint mondjuk a Fortunato hosszú, sötét éjszakája Lewis Shinertől, amelynek hőse a tantrikus szexszel képes előhívni fekete lap-adottságait). Főszereplője egy olyan tinédzser, akinek különleges képessége, egyben kinézete minden (nagyjából havonta egyszeri, akkor viszont napokig tartó) alvása után megváltozik, és hol ász lesz belőle, hol pedig joker. Az alvó mesterien vegyíti a Wild Cards  „szuperhősök a való világban” koncepcióját a teenage angsttal, a felnőtté válás sokrétű és érzékeny problémakörével, a kitaszítottság érzésével – mintha egy X-Men-történetet olvasnánk, ahol azonban a természetes közegéből kivetett főhősnek nem áll rendelkezésre a szuperhőslét relatív kényelme (menősége) a gondjai megszüntetéséhez.

A későbbi novellák a gyenge közepes és a korrekt szint között szóródnak, bele-belekapva osztálykülönbségekbe, kulturális mozgalmakba és egyéb valós történelmi eseményekbe (Watergate, vietnami háború), amelyeket azonban sosem mernek jelentősebb léptékben megváltoztatni. A Wild Cards világának (legalábbis ennek az első kötetnek – Amerikában a sorozat bőven túl van a huszadikon) sajátossága, hogy az ászok és a jokerek minden különlegességük és másságuk ellenére is többnyire kisemberek maradnak. Az egyik novella (Walter Jon Williams: A tanú) éppen azt ábrázolja, ahogyan Amerika első nagy ász/szuperhőscsapata összeomlik a fekete lap érintettjeire is kiterjedő kommunistaüldözés, a mccarthyzmus során. De itt már mutatkoznak a formula gyengeségei: Jon Williams sztorija a remek történelmi párhuzamok ellenére túl hosszú és túl száraz, hogy igazán hasson.

Ugyanez a problémája többek közt az Odalentnek (Edward Bryant és Leanne C. Harper tollából), amely gengsztereket, föld alatt élő jokereket és szociális munkásokat dob be egy rendkívül ígéretes, de végül széteső és ellaposodó történetbe, vagy az Átalakulásoknak (Victor Milántól), amelyben a vietnami háború és az ellenkultúra eszmei frontvonalai mentén kerül szembe egymással a fekete lap három áldozata. A koncepció valahogy mindig sokkal ambiciózusabb és kreatívabb, mint a kivitelezés – a Wild Cards tele van jobbnál jobb, szárnyaló ötletekkel, amelyek után törött lábbal biceg a cselekmény és a karakterrajz. Ennek köszönhetően nagyjából a kötet felénél kezdett elfogyni a türelmem és a lelkesedésem, az utolsó novellákat pedig már a számat húzogatva olvastam végig.  Sok ez a bő 650 oldal egy olyan high concepthez, amely egy-két kivételtől eltekintve képtelen igazán markánsan érvényesülni.

Eredeti cím: Wild Cards, fordította: Novák Gábor, Békési József
Insomnia, 2017, 692 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;