Azt hiszem, Melvyn Bragg mondott valamit arról, mennyiben befolyásolja a véleményünket bizonyos művekről az, hogy életünk melyik szakaszában találkozunk velük. Nem tudom pontosan idézni, mert nem otthon vagyok, a könyveim között, hanem egy olyan helyen, ami technológiai szempontból egészen pontosan abban az évben ragadt, amikor A kém, aki bejött a hidegről megjelent. Hideg van, még úgy is, hogy a hatvanas évek legmodernebb elektromos radiátora delejez egyre fásuló tekintettel a kandalló helyéről. És esik az eső, az a fajta, ami Londonban soha, de Buckighamshire-ben elég gyakran – nagy szemű, lassú eső, amely pillanatok alatt eláztat mindent, amit nem impregnáltak ki a létezésből.
Most csak azért jutott eszembe – megint – a megismerés idejének fontossága bizonyos művek megítélésekor, mert A kémek öröksége egy ötvennégy évvel későbbi párdarabja-előzménye a már fent említett regénynek, amelyben először találkoztunk George Smiley-val. Gyorsan intsünk is neki búcsút – A kémek örökségének nagy részében nem fogjuk látni, ellenben a jelenléte minden egyes régi, megsárgult jelentésen, zöld tintával margóra írt megjegyzésben és kihallgatás-leiratban ott kísért.
A fenti dokumentumhegyet pedig egy, a Smiley-ciklusban rendszeresen feltűnő, de ezidáig inkább az oldalvonalon mozgó Peter Guillam szemén keresztül fogjuk átböngészni, akit a regény megjelöletlen – de leginkább a kora kétezres évekbelinek tűnő – jelenében a titkosszolgálat kirángat csendes dél-bretoni nyugdíjas létéből, hogy választ adjon néhány kérdésre; pontosabban arra, ki ölte meg a berlini fal tövében Peter korábbi kollégáját, Alec Leamas-t és ártatlan partnerét, Liz Goldot ötven évvel korábban.
Na jó, igazából nem az érdekli őket, ki húzta meg a ravaszt – ezt már A kém, aki bejött a hidegrőlből megtudtuk –, hanem hogy vajon tudatosan küldte-e őket halálba a Körönd (a titkosszolgálati Olimposz gúnyneve). Az időzítés sem a véletlen műve: a két áldozat gyerekei most jutottak hozzá korábban nem ismert Stazi-aktákhoz, és nem átallják a brit kormányt vádolni szüleik haláláért, a kormány pedig mindennél kevésbé szeretné elvinni a balhét, kerül, amibe kerül.
A Smiley-ciklus jellemzően mindig a megjelenés jelenében vagy közelmúltjában játszódik, az elbeszélők pedig együtt öregszenek az eseményekkel – ezzel a nyolcvanéves szemmel látjuk ezt a jelent is. Ez a nyugdíjas szem máshol gyakran jól kiszámítható nyavalygásban nyilvánul meg – mivé lett ez a gyönyörű London, tele van minden üvegfalanszterekkel, giroszosokkal meg koszos külföldiekkel, bezzegamiidőnkben… Le Carré szeme szerencsére élesebb ennél, a kissé nagyothalló (vagy csak tettető?) Peter Guillam jóval kevésbé ítélkezően bandukol Londonban, nem isteníti a múltat.
Amennyire a Szolgálat (ahogyan magát a Körönd hívatja napjainkban, mert mindenki tudja, hogy a címkecsere együtt jár a teljes megújulással) vehemensen igyekszik elszigetelni magát bármiféle felelősségtől, mindent egy évtizedekkel korábbi vezetésre és személy szerint Peterre tolni, úgy igyekezett Smiley, Kontroll, Peter és Alec elkapni azt a titokzatos árulót ötven évvel korábban, aki miatt annyi embernek meg kellett halnia. Hogy ez cigarettafüstös, nyirkos irodákban vagy enyhe citrusillatúra meszelt neomezopotámiai üvegerődökben történik, az majdnem csak belső-építészeti különbség.
Mivel A kém, aki bejött a hidegről előzménye és következménye is A kémek öröksége, a cselekmény nagyobb részét a visszaemlékezések tölti ki, talán kicsit ki is oldva a feszültség nagy részét – hiszen a teljes sztorit már ismerjük. A szövegnek van egy nagyon jól érezhető íróasztalfiókban-tartottsága, ugyanakkor a végső beszélgetés igencsak kinyilatkoztatásszerű, ami nem annyira a sorozat sajátja, és nehéz nem belelátni a szembenállást az utóbbi másfél év brit belpolitikájával. Nagy drámai leleplezésre ne számítsunk, és megkockáztatom, A kémek öröksége nem is az utolsó Le Carré-regény George Smiley-val valahol a lapok között.
Eredeti cím: A Legacy of Spies fordította: Orosz Anna
Agave Könyvek, 2017, 272 oldal
