Jobb játék a Witcher 3, mint a Dragon’s Dogma? Igen. Kidolgozottabb, mélyebb, szebb, eposzibb. Akkor meg mi a francért jön be nekem sokkal jobban az utóbbi?
A játék eredetileg 2012-ben jelent meg, Xbox360-ra és PS3-ra, a bővített változata pedig tavaly PC-re. Ezt a bővített, DLC-vel megpakolt verziót javította fel némileg a Capcom, hogy a jelenlegi konzolgeneráción is elfusson. Szebb ugyan a grafika, mint 2012-ben volt, de még így sem egy nagy vasziszdasz, a tavalyi PC verzió csecsébb nála. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Dragon’s Dogma randa játék lenne, sőt: a maga módján, többek közt a grafikai megvalósításának köszönhetően hangulatosabb sok jelenlegi szerepjátéknál.
Ettől függetlenül a Dragon’s Dogma mindig is a mezőny sután baktató versenyzője volt. Az eredeti, 2012-es változat főleg. Kimondva-kimondatlanul a befejezetlenség, a helyenkénti üresség miazmája áradt belőle, tele volt, és még mindig rendelkezik több olyan mechanizmussal vagy a világépítéssel kapcsolatos megoldással, amelyet kigondoltak ugyan készítői, de mintha nem vitték volna végig őket. Volt idő, mikor illett lenézni a Dragon’s Dogmát - persze aki ilyet tett, csak futó pillantást vetett rá. Mert a játékélmény, amit ad, egészen különleges.
Több oka van ennek. Hősünknek egy sárkány kikarmolja a szívét, ő mégis életben marad. Feltámadottként, “Arisen”-ként kell ebben a japán játékdizájnerek által megálmodott kvázi-nyugati fantáziavilágban elbotorkálnia. A helyszín mintha egy mediterrán tengermellék lenne, és valóban, a szörnyek és a mitológia egyaránt görög-római hatás alatt görnyed. Kimérák, küklopszok, hárpiák mindenütt. Mindez tolkienes high fantasyvel keveredik, és a végeredmény valami egészen egyedi. Az, amit gyakran felrónak a Dogmának, név szerint, hogy a kortárs, openworld szerepjátékoktól eltérően sokkal ritkásabban lakott a világa, nos, véleményem szerint ez éppenséggel előnyére válik, és óriásit dob a hangulaton. A Dragon’s Dogma talán akaratlanul is egy mitológikus apokalipszis utáni ország képét adja, amelyben több a szörny, mint az ember, és ami lényeges volt, az már elmúlt. Minden és mindenki egy epilógusban létezik, és a mediterrán napsütés ellenére a világot egy sírfelirat szomorúsága lengi be.
A harc szenzációs. Látszik, hogy a Capcom elsősorban a verekedős játékok terén profi, mert a csetepatét, azt aztán gyönyörűen implementálták. A rengeteg megtanulható támadásfajtát kasztod és vokációd, hivatásbeli elkötelezettséged válogatja, és mindezt egy ezerfajta összeszedhető fegyverből, ruházatból és egyéb cuccból álló lootrendszer polcolja alá. A harc annyira élvezetes, hogy még a legfélelmetesebb ellenfélnek is édes adrenalinfelhővel az agyadban rontasz neki, szinte várod, hogy jöjjön a veszély. Az életben ez hosszú távon végzetesnek bizonyuló attitűd - itt is, de itt a halál sosem örök. Óriás ellenfeleidet akár meg is mászhatod, alá Monster Hunter, ami szintén csak azt erősíti, hogy a harc állandó változó formája, szituatív adaptálhatósága őrülten élvezetes.
Ó, és azok a szörnyek… Soha egyetlen játék sem tudta még a Dragon’s Dogmához hasonló plasztikussággal hozni a DnD klasszikus szörnyeit. Imádom a Dark Soulst meg a Bloodborne-t, de őszintén mondom: annyira egyik sem ijesztett még meg, mint mikor a Dragon’s Dogmában éjnek idején, egy farkasfalkával való csetepaté közben a szuroksötét éjszakából egy óriási kiméra beugrott elém.
Pontosabban ELÉNK, mivel csapatban csatangolunk. A Dragon’s Dogma egyedi bandaszisztémával rendelkezik: elsőszámú haverod kinézetét és tulajdonságait magad állítod össze. Rajta kívül még max két kalandorral kalandozhatsz - ám őket online kell kiválasztanod, más játékosok elsőszámú haverjai közül. Ennek a bizonyos “pawn” rendszernek a Dogma nem ad narratív hátteret, állítólag senki sem tudja, honnan jönnek ezek a lélektelen, ám segítőkész pawnok. (Saját magam alkotta mitológiám szerint ezek halott harcosok lelkei, csak hogy még félelmetesebbé tegyem ezt az egészet.)
Natehátakkor: a Dargon’s Dogma az ellentmondások játéka, néha kidolgozatlannak érződik, ám ez csak növeli hangulati hatékonyságát. Hiába 2012-es eredetileg, még 2017-ben is az év egyik legjobb játéka. Hogy kihagyhatatlan, az nem kifejezés.