Eugenic #1
Történet: James Tynion IV
Rajz: Eryk Donovan
Boom! Studios
James Tynion és Eryk Donovan a science fiction és a horror egy igen érdekes mezsgyéjén lavíroz immáron három éve. A 2014-es Memeticben a fegyver módjára használt, az emberi viselkedést alapjaiban átíró mémek, az egy évvel későbbi Cogneticben pedig egész embertömegek tudatát átíró kollektív, mégis szinguláris elmék álltak a középpontban. Az Eugenic nem ennyire elrugaszkodott, mégis talán ezzel állította a legnagyobb kihívás elé magát a szerzőpáros.
2037-et írunk. 15 évvel korábban egy fertőző és halálos vírus ütötte fel a fejét, amely vagy azonnal ölt, vagy a hordozók terhességei mind vetéléssel végződtek. Az emberiség pár éven belül a kipusztulás szélére sodródott volna, ha nincs egy zseniális genetikus, aki kifejleszt egy vakcinát, amely 100%-os hatékonysággal vet gátat a további megbetegedéseknek. A Föld országai minden addiginál szorosabb együttműködésben igyekeztekt eljuttatni a vakcinát az összes túlélőhöz, így a bolygó ekkor már körülbelül 8 milliárdos lakosságának több mint fele védetté vált. Azzal viszont senki sem számolt, hogy ez a genetikus egy globális eugenikai kísérletre használta fel az alkalmat.
Ha egy pár bármely tagja részesült a vakcinából, az úgy írta át a génállományát, hogy a születő gyereke teljesen véletlenszerű arctorzulásukkal jön a világra, bőre mályvaszínű, ám ezen túlmenően teljesen egészséges. A genetikus, Doktor Cyrus Crane büszkén számol be kollégáinak arról, hogy ez teljesen tudatos döntés eredménye: így próbálja elejét venni a másság miatti gyűlölködésnek. Pár generáción belül minden születő gyermek hasonló torzulásokkal jön világra, s előbb-utóbb ez lesz a norma: nincs két hasonló arc, következésképp mindenki egyenlő. Ám többről van szó ennél. Ígérete szerint az érintett újszülöttek az átlagembernél jobb fizikai és mentális képességű felnőttekké cseperednek majd, kiküszöbölt minden öröklődő betegséget és betegségre való hajlamot, illetve bárki is nemz gyereket az új generáció tagjaival, gyermekük tovább örökli a fent vázolt tulajdonságokat. Vérgőzős befejezéssel véget is ér az első szám, az utolsó oldal pedig azt ígéri, hogy a következő a 200 évvel későbbi állapotokat mutatja majd be.
Warren Ellis és Neil Stephenson kísérletezett hasonló “kollektív horror” témákkal (pl.: Supergod, Snow Crash, Gyémántkor), ám Tynion célirányossága páratlan a maga nemében: a Memetic, a Cognetic és a Eugenic egyaránt olyan világvége-szcenáriókat vázolnak fel, amik nem az emberiség végét, sokkal inkább egy olyan átalakulási folyamatot jelentenek, ahol megszűnik az addigi emberi történelem, s egy új veszi kezdetét. Ez valahol kimeríti (ha nem is technológiai értelemben) a futurológusok kedvenc kifejezésének, a szingularitásnak a definícióját.
Remek ötletek és összességében jó megvalósítás, ám a Memetic óta fellelhető hiányosságok továbbra is éreztetik hatásukat: a cselekmény rengeteg alkalommal áll a bonyolult koncepciókat magyarázó részek alkalmával, s bár Ryan Donovan fejlődött, továbbra is kevésnek érzem a rajzait Tynion forgatókönyvéhez. A legnagyobb bakik talán a minden ilyen magas szinten röpködő sci-fikben előforduló plot hole-ok, ám ezek részletezésétől inkább eltekintek. Mindent egybevéve ez a Memetickel és Cognetickel együtt trilógiát alkotó antológia-sorozat legerősebb darabja. (Bobzenub)
Fu Jitsu #1
Történet:
Jai Nitz
Rajz: Wesley
St. Claire
AfterShock
Comics
Az már vitán felül áll, hogy az Image az egyik, ha nem A legjobb képregénykiadó manapság (mennyiségben és jelenlétben nyilván nem versenyezthet a két naggyal, minőségben azonban már nagyon is), de szerencsére több újabb rivális is született a nyomában, jobbnál-jobb szerzőket leigazolva és remek címeket felsorakoztatva, ezek egyike pedig az AfterShock Comics. Ezt már többször említettem, de úgy érzem, nem lehet elégszer elmondani, hogy számos alternatíva létezik a DC vagy a Marvel szuperhősdömpingje mellett.
Az AfterShock új címe egy picit sem veszi komolyan magát, akár a Dexter Kungfu Laboratóriuma nevet is kaphatta volna, mert tobzódik az abszurdabbnál abszurdabb ötletekben. Fu Jitsu a világ legokosabb gyereke, aki már több, mint száz éve küzd az ős-nemezise ellen, hogy megmentse a Földet az őrült tudós, Robert Wadlow világuralmi terveitől. Fu a tudomány felől közelíti meg a harcművészetet: precízen kiszámolt egyenlettel támogatja meg a szubatomikus kungfuját, hogy puszta kézzel kettéhasítsa a legkeményebb fémet is, a saját sebeinek gyógyítására sejtszintű kungfut használ, de ha szükséges, bármikor összedob egy dezintegrátort a konyhában talált kenyérpirítóból is, miközben éppen az ellenfele támadásai elől ugrál el. Gonosz nemezise nem kevésbé őrült dolgokat talál ki: a végső, óriási hatalmat adó fegyverét úgy fejleszti ki (miután Káin szamárállkapcsa és a Végzet lándzsája kicsúszott a kezéből), hogy feltámasztja a náci okkultista tudósokat, és a lángoló Nagaszaki nukleáris tüzében kovácsoltat velük egy katanát.
Mint látható, a Fu Jitsu univerzumában semmi sem lehetetlen, mégis a legtriviálisabb dolgok állnak a főhős útjába: három évet tölt izolációs kamrában az Antarktisz jege alatt, megvilágosodást keresve, hogy elfelejtse a szakítást az ex-barátnőjével. Nitz jó történetmesélő, és a humorérzéke is remek, az egyetlen fájdalmam csak az, hogy a vizuális talán egy nagyobb kaliberű rajzolóra lehetett volna bízni. (Nagy Krisztián)
Maestros #1
Történet és rajz: Steve Skroce
Image Comic
Folyót lehetne rekeszteni a hétköznapiba betörő mágikus világról szóló történetekkel. Valahol minden mitológiai rendszer, illetve vallás erről szól, ám a felvilágosodást követően el kellett telnie pár évszázadnak, hogy ismét érdeklődésre tartsanak számot a témát felvonultató művek. A sort talán C.S. Lewis indította a Narnia krónikáival, aztán Michael Moorcock folytatta az Elric of Melniboné által fémjelzett Multiverzumával, de a nagy többség számára a legkézenfekvőbb példát talán J. K. Rowling Harry Potter-regényei jelentik. Képregényes berkekben is akad egy pár képviselője az irányvonalnak: Doctor Strange, Hellblazer és Neil Gaiman The Books of Magicje a legeklatánsabbak, és manapság Joshua Williamson tarol Birthright című sorozatával.
Egy szó mint száz, a rég- és a közelmúltban egyaránt, pár kiemelkedő példától eltekintve döglött lóvá lett a téma, amibe a Mátrix-trilógia egykori storyboard művésze, Steve Skroce kísérel meg új életet lehelni a Maestrosban. Sok kitörési lehetőség akad a középmezőnyből, Skroce pedig elegánsan a cool-faktort választotta: a képregény minden oldaláról ordít a professzionalizmus, legyen szó a rajzok színvonaláról és az írás összeszedettségéről, a karakterekről és a felvonultatott ötletekről és nem utolsósorban a képregény merészségéről. Merész, mert öncélúság nélkül képes trágár és adott esetben bornírt is lenni, merész a szexualitás és vérengzés szabad ábrázolása miatt. De legfőképp merész, ahogyan egyszerre jelentékteleníti el, s teszi különlegessé a mindannyiunk által ismert valóságot, pontosabban annak általunk lakott dimenzióját.
A világmindenség egyik leghatalmasabb varázslóját, a Maestrót egész udvartartásával és valamennyi jelenlévő hozzátartozójával együtt lemészárolják. Az egyetlen túlélő örököse a Maestro és a mi Földünkről származó nő frigyéből született férfi, aki, miután kitanulta a varázslómesterséget, tehetségét arra használja fel, hogy olajmágnásoknak készít és ad el intim részeik méretét növelő varázsszérumokat. A cél: egy egyszerű, ám nélkülözéstől mentes élet megalapozása a Földön, távol minden mágia jelentette bonyodalomtól. Apja és valamennyi testvére halála viszont olyan felelősséget ró a nyakába, ami elől már nem menekülhet: ideje átvennie a királyi jogart. Klasszikus monomitikus kezdés.
Skroce immáron lassan 25 éve van jelen a képregényes szakmában, és mindig is kiváló rajzoló hírében állt, de a fene nem gondolta volna, hogy a legjobbakat idéző (Morrison, Ellis, Moore) írótehetség is egyben. Számomra ez eddig az ősz és talán az év legerősebb kezdése. (Bobzenub)
The
Realm #2
Történet
és rajz: Jeremy Haun és Seth M. Peck
Image
Comics
Van, amikor pár szóval le lehet írni egy film, regény vagy képregény high conceptjét, de utána igen nehéz megfelelni az ambiciózus névadásnak, különösen, ha kultklasszikus filmcímeket használnak az elérni szándékolt cél behatárolására. Más esetekben a pár szavas vagy egy mondatos szinopszis sem elég a mű határainak körüljelöléséhez, mint például a Deadly Class esetében, amelyet pusztán a koncepció alapján (a nyolcvanas években tinédzsereket toboroznak be egy titkos, orgyilkosokat kiképző iskolába) biztos nem olvastam volna el, és így egy Fables, Unwritten vagy Locke & Key színvonalú sorozat maradt volna ki az életemből.
A The Realm esetében viszont nem szerénykednek, rögtön a “Mad Max találkozik a Gyűrűk Urával” és a “The Walking Dead a D&D rajongóknak” csalikat dobják be: az első két szám alapján pedig annyit máris mondhatok, hogy ez nem pusztán blöff, ám mivel jelenleg több remek hybrid fantasy sorozat is fut ( hogy csak a Birthright és a Seven to Eternity címeket említsem), a Haun-Peck párosnak nagyon keményen meg kell dolgoznia azért, hogy akár a közelébe érjenek az egyébként tényleg hatásos elevator pitchnek.
Egy évtizeddel a Törés (the Break) után járunk: a kataklizma során egy hasadékon keresztül egy fantasztikus világ lényei özönlötték el a Földet, hogy meghódítsák. A mai napig nem teljesen világos, mi történt és ki győzött, de mivel minden technológia és telekommunikáció odaveszett, a túlélők csak annyit tudnak, hogy az orkok, goblinok, emberevő óriások és korábban mitológiai címkével illetett lények itt rekedtek a világunkon. Az emberiség nagyon gyorsan adaptálódik a helyzethez, és ahogy az ilyen posztapokaliptikus, szabályok nélküli helyzetekben történni szokott, felszínre kerülnek az emberi természet legmocskosabb, túlélő vonásai. Nolan vándor zsoldos, apró komplikációval: az egyik keze valamiféle démoni fertőzést kapott, és felkavaróan gyakran álmodik arról, hogy a feketeség elnyeli a testét, és ő maga is démonná változik. A legújabb megbízatása az, hogy elvezessen egy kis csoportot Kansas Cityig, köztük két tudóssal, akik valami olyan komoly titkot rejtegetnek, amely az egész világ sorsára hatással lehet.
Az ebben az esetben nagyon is fontos vizualitásra igazán nem lehet panasz: az elhagyatott felhőkarcolók között portyázó orkok összecsapása a szedett-vedett lőfegyverekkel és machetékkel felszerelt emberekkel elég hatásosan helyezi le a világ alapjait. Bár a cselekmény időnként kissé kapkodva ugrál a szereplők között, egyelőre el tudom hinni a szerzőpárosnak, hogy a The Walking Deadhez hasonló, veszélyek között navigáló maroknyi karakterrel egy követésre érdemes történet kezdetéhez van szerencsénk. (Nagy Krisztián)
Slots #1
Történet és rajz: Dan Panosian
Image Comics, SkyBound imprint
Ritkán hoz ilyen nehéz helyzetbe képregény. Részleteiben minden ígéretes: a narráció és a párbeszédek gördülékenyek, a képi világ stílusos (a 60-as évek pointilizmusa vegyül a 80-as évek elnagyolt vonal- és árnyékolástechnikájával), végre egy életvidám krimihős a főszereplő - valami mégis hiányzik. Stanley Dance főállású szélhámos, kesztyűtartójában kocsikulcsok tömkelegét őrzi, hogy amikor útszéli ebédlőkből fizetés nélkül távozik, egyet otthagyjon, azt a látszatot keltve, mintha csak kiugrana dohányozni. Ám a kulcsok elfogytak, mint ahogyan Stanley szerencséje is, ami nélkül nem is élet az élet, kigurul hát a sivatagba lakókocsit vontató sportkocsijával, hogy hatlövetűjével véget vessen életének. Ám ekkor megcsörren egy mobiltelefon. SMS - még egy utolsó tartozást le kell róni Las Vegasban.
Az első nyolc oldal önmagában remekbeszabott “képregény-novellát” alkotna, ám Dan Panosian (közreműködött a Blue Estate forgatókönyvében, amiből videójáték is készült, egyébként inkább Marvel képregények rajzain dolgozott korábban) elrontja azzal, hogy folytatja ezt a szálat. A probléma: Stanley egy parttalan óceánon cikázó fehércápa könnyedségével lépi át a cselekmény minden kvázi-akadályátl. Kvázit, mert valódi konfliktushelyzetről szó sincs: nem tudjuk, kinek, miért és milyen tétek mentén kell törleszteni, és azt sem, hogy ez hogyan illeszkedik a karakter háttértörténetébe, ami garantálna egyfajta jellemfejlődést a későbbi számokban.
Működhetne ez így is, ha a főszereplő a közhelyek durrogtatásán túl felvillantana némi mélységet is önmagából, ha máshogy nem, bűntudat, szorongás vagy bármi egyéb reflexív érzelmi állapot formájában, de nincs egyetlen ilyen pillanat sem, és a számvégi fordulat (Stan magára hagyott gyermeke egy transszexuális bokszolóvá cseperedett) sem vetíti előre, hogy ez változni fog. Nincs az égvilágon semmi baj a “stílus a tartalom felett” elvet követő megközelítéssel, de nulla tartalom mellett sajnos az ötletes stíluselegyítés önmagában kevés: kidolgozottság tekintetében a Slots rajzai sajnos nyomába sem érnek a Blue Estate káprázatos megoldásainak. (Bobzenub)
