Marko Kloos: Felderítők - Megállíthatatlan előrenyomulás

Ha az ember fiának - aki ez esetben Marko Kloos - sikerül egy olyan sci-fit letennie az asztalra, ami a katonák szemén keresztül a háborúzásra, a hadsereg mindennapjaira és a bevetések átélhetőségére helyezi a hangsúlyt, ráadásul mindezt ügyesen és magával ragadó cselekménnyel, akkor nincs mese, a folytatásban ragaszkodnia kell a bevált recepthez. A Frontvonalak második része, a Felderítők a katonai sci-fik jól bejáratott elemeit használja skulónak a rendszeresített gépkarabélyához, azonban amikor a helyzet megköveteli, biztos kézzel rántja elő a nagyobb dögök irtására tervezett nehézfegyverét, és ereszt meg vele pár telitalálatot.

Biztos, hogy nem árulok el vele titkot, ha azt mondom, a Felderítők dramaturgiája szinte semmiben nem különbözik kedvenc háborús történeteinktől: adott egy baka, itt Andrew Grayson, aki a segélyeken tengődés helyett az uniformist választotta, csak azzal nem számolt, hogy az ádáz bolygógyarmatosítás közepette egy óriás idegen faj inváziójába csöppen majd bele. Tehát a kantinban lógás és egymás ugratása helyett a szolgálati időt muszáj vérkomolyan vennie, főleg azért, mert a sereg fejesei láthatólag nem akarják elfogadni a tényt, miszerint a 25 méteres “nyurgák” ellen kábé annyit érünk, mint a csótányok ellenünk.

Így aztán a Frontvonalak alacsony szintű núbjából különleges szkillekkel alaposan megpakolt veterán válik, akit előszeretettel dobnak le reménytelen küldetésekre. Csakhogy Andrew önbizalma és szája is nagyot nőtt, és már nem csak egy flottacirkáló eldugott zugából szemléli az eseményeket, hanem azok formálójává lép elő. Kloos nem fogja vissza magát, narrátorként funkcionáló főhősét egyik hajmeresztő helyzetből a másikba rángatja, ami természetesen nagyon jót tesz a sztorinak, ám egyúttal az első kötet földközeli léptékét pár fokkal grandiózusabbá emeli.

A Felderítőkben immár nem pusztán egy szakasz segélylázadások elleni bevetését láthatjuk (bár a Frontvonalak záróakkordja már ráhangolt a nagyzenekari repertoárra), hanem komplett flották és zászlóaljak háborús megmozdulásait. Ennek köszönhetően a katonai taktika még hangsúlyosabbá válik, jobban megismerjük a világ politikai, gazdasági és tudományos oldalát, ahogyan a jövőbéli képzelt katonai eszközök széles skáláját is. A számos űrbéli kalandon meglátszik, hogy az író a regény tudományos tartalmán alapos finomítást hajtott végre, így űr és fizika kapcsolata nem pusztán vadromantikus hajtásokban mutatkozik meg, hanem egyszersmind hihető és illeszkedik a sztoriba.

Még szimpatikusabb vonásként pedig a katonalét alapvető kérdéseit állítja pellengérre: az autoritást és a sereg hierarchiáját ütközteti a morális döntést elvileg figyelmen kívül hagyni kénytelen katonával, aki azonban a terepen elsősorban mégis emberként van jelen. A könyv második fele a hadsereg irdatlan gépezetét alkotó katonák józan eszét és ítélőképességét teszi próbára az íróasztal mögött ücsörgélő parkettások veszteségekben gondolkodó mentalitásával. És persze mindezt a tipikus katonás modorban tálalja, ahogy azt már megszokhattuk.

Így válik a Felderítők egy valóban jó értelemben vett “minden nagyobb, szebb, jobb” típusú folytatássá, mert még mindig bitang jól elszórakoztat, bravúrosan kerüli el az önismétlés csapdáit, végig képes lekötni és még új ötletekkel is tud szolgálni. Military-fetisisztáknak kötelező darab, de lendületes, olvasmányos stílusának köszönhetően a zsánerrel most ismerkedők is teljes nyugalommal tehetnek vele egy próbát.

Eredeti cím: Lines of Departure, fordította: Farkas István
Agave Kiadó, 2017, 313 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;