Olyan legfeljebb a mesében van, hogy az ember tragédiák,
traumák és őrültségek után úgy folytatja az életét, mintha mi sem történt
volna, és egy vállvonással, vagányul nekivág a következő nagy kalandnak. A
Stranger Things nem hazudik ilyen meséseket: meglepő érettséggel és illő
szomorúsággal, szépítgetés nélkül folytatja a remek első évad történetét, egy
pillanatig sem hazudva azt, hogy minden rendben van.
Egy év telt el a Demogorgon kinyírása óta, és Hawkinsra most egy új, még nagyobb veszély leselkedik: miközben Eleven a világ és a kutatóintézet elől bujdos új pártfogója segítségével, valami alulról rohasztja a helyi termőföldeket, Willnek pedig, aki kellemetlenül hosszú időt töltött az Upside Downban raboskodva, látomásai vannak egy város fölé tornyosuló gigászi, csápos árnyékszörnyetegről. Mintha csak a Hawkins és az Upside Down közti határ elmosódni készülne.
A gátlástalan nosztalgiázás vádját már az első évad is ügyesen hárította a saját jogukon érdekes és izgalmas, jól kidolgozott karakterekkel, a folytatás pedig (talán egy egészen explicit Aliens hommage-t leszámítva) bár gyakori, de tényleg csak kurta vizuális gagekre szorítja a múltidézést, és öntudatosan építi a saját mitológiáját. Méghozzá ráérősen: a második évad lassúbb tempót diktál, mert a Duffer testvérek felismerték, hogy hiba lenne megint rejtélyek sokaságába csomagolni a cselekményt. A közeg és annak természetfeletti/alternatív dimenziós aspektusai már úgyis adottak, úgyhogy az ismeretlen egyszerre pezsdítő és hátborzongató felfedezését, a görcsös kérdésfelvetéseket felváltják a felkavaró tényekkel való együttélés nehézségei.
Márpedig az, hogy a Stranger Things, egy gyerekkori nosztalgiára alapozó, szimpatikus kölyökkarakterekkel teli sci-fi/horrosorozat, ilyen földhöz ragadt témát állít a középpontjába, ahelyett, hogy a szokásos nagyobb-gyorsabb-látványosabb kártyát csapná az asztalra, átkozottul bátor húzás, még akkor is, ha nyilván nem mindenkinek lesz ínyére.
Az első évad még tényleg „csak” egy Spielberg/King-féle, pokoli szórakoztató „shock & awe”-kaland volt, a folytatás viszont már jóval bölcsebben és fajsúlyosabban mesél a felnőtté válásról és a fizikai-lelki problémák legyűréséről, ezek minden fájdalmával és örömével együtt. A cselekmény ezúttal az Uspide Downt megjárt Will körül forog, akinek látomássorozata és később a lenti világhoz, az árnyékszörnyhöz kötődő kapcsolata a poszttraumatikus stressz fantasys metaforájává válik. Mondhatni, hogy a srácok és új társuk (a vagány csaj, Max, az évad remek új karaktereinek egyike) a gyermeki ártatlanságba egy éve betolakodott borzalom új veszélyekben manifesztálódó traumájával szállnak szembe. Ugyan a báj, a humor, a barátság értékei továbbra is előtérben vannak, de egyre erősebben örvénylik mögöttük a realitás – úgy szivárog be a Halloweenra készülő gyerekek hétköznapjaiba, mint az Upside Down Hawkinsba. A város megmentése így a szereplők számára egyben egyfajta önmegtisztítási, gyógyulási folyamat is.
Mert a történtek mindenkin nyomot hagytak: kapcsolatok sínylődnek a múlt árnyékában, bűntudat gyötri az áldozatait, szerelmek érnek véget, feszültség üti fel a fejét Mike és társainak bandájában, a gyerekek és a felnőttek egyaránt keresik az útjukat a poszt-Demogorgon világban. Különösen Eleven (Millie Bobby Brown olyan szinten lopja el az egész évadot, hogy arra szavak nincsenek, pedig például David Harbour meg az újonc Sean Astin – mindenki új kedvenc nerdkaraktere – is remek), aki hosszú kitérőt és önvizsgálatot, az eddigi legfurább, a többi közül erősen kilógó epizódot követően jön rá, hogy hol van a helye a világban, és mit kell tennie. Az előző évadban végig csak sodródott az eseményekkel, most azonban Dufferék a puszta túlélésnél nagyobb motivációt építenek neki, hogy végül teljesen öntudatosan, több lehetőség közül határozottan választva állhasson a barátai mellé.
Mindebből egyenesen következik, hogy a Stranger Things akkor a legjobb, amikor nem az elszabadult Demogorgonokkal (elnézést, Demodogokkal) és a közelgő világvégével foglalkozik – hanem akkor, amikor a főszereplői érzelmeit és motivációit, a köztük lévő kapcsolatrendszert boncolgatja, amikor barátságról, szerelemről, elmúlásról, konfliktusok kirobbanásáról és elsimításáról, a közös küzdelem összetartó erejéről, felelősségről és felnőtté válásról mesél. És bár az utolsó részekben gyönyörűen fonja össze a szálakat egy fantasztikusan izgalmas, hangulatos és pörgős szörnyfináléba, a csúcs mégis az utolsó tíz perc, a tökéletes epilógus, amelybe annyi szív és empátia szorult, hogy talán még Chuck Norris könnycsatornái sem tudnak ellenállni neki.
Ha jól érzem, körvonalazódik egy izgalmas koncepció (amely félig-meddig az időközben felnövő olvasók életkorához igazított Harry Potter-könyvekre emlékeztet): e szerint a sorozat hangvétele és témái a valós időben öregedő gyerekkarakterekkel együtt változnak, vagyis egyre érettebbek, komplexebbek lesznek, és egyre erősebben kapargatják a gyermekkor és a felnőttlét közti édeskeserű határmezsgyét. És ha ez így van, és Dufferék továbbra sem lőnek bakot, a Stranger Things előtt még nagyon fényes jövő áll.