Kevés írónak adatik meg, hogy munkássága által meghatározza egy egész zsáner további evolúcióját. Lovecrafttól Tolkienig, Robert E. Howardtól Stephen Kingig lehetne sorolni a neveket, s ha krimiről van szó - Doyle, Chandler és Simenon urak érdemeinek értelemszerű elismerése mellett - egy olyan hölgyet tennék az első helyre, aki a birodalmi flotta mellett a másik nagy büszkesége volt a huszadik századi Nagy-Britanniának. Már nem kell sokat várni, hogy itthon is bemutassák a Gyilkosság az Orient-expresszen legújabb adaptációját, érdemes hát - ha némileg szúrópróba-szerűen is – feleleveníteni azt, hogy mennyi mindenért emlékezhetünk jó szívvel Agatha Christie-re (némelyik címet többször, eltérően fordították magyarra, itt úgy szerepelnek, amilyen címen én olvastam őket). Ja, és persze a cikk masszívan spoileres.
Ackroyd-gyilkosság (The Murder of Roger Ackroyd, 1926)
2013-ban a tekintélyes Crime Writer’s Association ezt a regényt választotta meg minden idők legjobb krimijének. Még ha ez a titulus bőven vitatható is (jómagam is erőteljesen opponálnék, maga Christie is írt legalább egy fél tucatnyi jobbat), jól mutatja azt a hatást, amit a zsánerre kifejtett 1927-es megjelenése óta. Egyben a legjobb példa írójának innovatív személyiségére, ide értve azt is, hogy sosem habozott áthágni a határokat. Hogy mást ne mondjak, a regény rögtön hármat is megszegett a Detektív-klub tíz szabályából, melyek amúgy az olvasónak biztosított, a huszadik század első felében nagyon is komolyan vett fair playt voltak hivatottak biztosítani. (1. szabály: A tettesnek a mű első részében fel kell bukkannia, de nem lehet olyan személy, akinek az olvasó megismerheti a gondolatait. (….) 7. szabály: A detektív maga nem lehet a tettes. 8. A detektív segítőtársa – a „Watson” – nem hallgathat el egyetlen gondolatot sem, mely megfogalmazódik az elméjében etc. ). Hogy a whodunitok szerzői milyen súlyt helyeztek a „tiszta játékra” a legjobb példák az Ellery Queen regények, ahol az írók egy meghatározott ponton kifejezetten felhívták az Olvasót arra, hogy alkossa meg véleményét, hiszen minden, a rejtély megfejtéséhez szükséges információ a birtokában van.
Az egyetlen és utánozhatatlan Agatha páros lábbal ugrott bele a nagybőgőbe, s nem habozott a narrátorából gyilkost faragni – az ehhez vezető kulcsot pedig pár semmitmondó szóval leplezte el annak egyik monológjában. A maga korában ez legalább akkora sokkot okozott a kiművelt publikumnak, mint a mi életünkben a Hatodik érzék vagy a Közönséges bűnözők csattanója. S ha már lúd, legyen kövér, Christie nem félt a gyilkost egy orvos bőrébe bújtatni, ami a viktoriánus ízlést az anyatejjel magába szívó közönség szemében megduplázta a szentségtörést. Egy dolog biztos: az Ackroyd-gyilkosság megjelenésével a krimiírók eszköztárában polgárjogot nyert a szöveg alakításával, pusztán írástechnikai eszközökkel elért szemfényvesztés.
Nemezis (Nemesis, 1971)
Poirot mesternek jócskán jutott a különcségekből, mégis kétdimenziós figura maradt. Maga Christie is némi ambivalenciával viszonyult hozzá, ami jól kiviláglik egyik visszatérő karaktere, a krimiírónő Ariadne Oliver szájába adott lamentálásokból (rendszeres metapoén például, hogy Oliver már bánja, hogy finn nemzetiségű detektívet alkotott, holott semmit sem tud a finnekről). Poirot legfontosabb attribútumaiban: hóbortjaiban, az esetek meditáció-szerű (azok a bizonyos szürke agysejtek), karosszékben hátradőlős megfejtésében, és persze csekély értelmű, de talpig becsületes segítőiben (Hastings kapitány és Japp felügyelő) nem nehéz felfedezni az Arthur Conan Doyle által kiteljesített tradíciókat.
Miss Jane Marple ezzel szemben jóval inkább hús-vér személyiségként lépett a szemünk elé, ami nem is csoda, hiszen Christie saját mostoha-nagymamája szolgált példaként, aki „annak dacára, hogy milyen jó kedélyű személyiség volt, a legrosszabbra számított mindenben és mindenkitől – és a legtöbbször be is igazolódott, hogy igaza van”. Az életszerűségen sokat segített, hogy az aggszűz Marple jóval realistább módszert használt, mint Poirot: ez az a bizonyos intuíció, melyben a tapasztalat keveredik a logikával, s egész egyszerűen annak a felismerése (olykor csak tudat alatt történő felismerése), hogy az emberi viselkedési sémák száma véges, s az egyes sémákból levonható konklúziók minden hasonló helyzetben megállják a helyüket.
Mindehhez egy törékeny, öreg hölgy külseje társult, aki jó adag emberismerettel, és ebből kifolyólag roppant kevés illúzióval rendelkezik – Peter Falk egy karriert épített egy hasonló, kevéssé komolyan vehető figurára, s ahogy nála az ajtóból való visszafordulásra kell figyelni, Christie-nél arra, amikor az öreg hölgy egy anekdotába fog, ami jellemzően ezer éve esett meg egy szobalánnyal vagy kifutófiúval.
A törékeny, öreg hölgy imágója azonban csak a látszat. Ha kevésbé cinikus is, mint Philip Marlowe, jó néhány közös vonásuk van: éppen olyan kérlelhetetlen az igazságérzete, és éppúgy nem alkuszik, ha a bűnösök megbüntetéséről van szó van szó. Christie egy helyen úgy jellemzi, mint egy foxterriert, aki türelmesen üldögél a patkánylyuk előtt, hogy végül lecsaphasson, a Nemezisben pedig magának a megtorlás görög istenségének allegóriájaként tűnik fel, akinek ha késik is olykor a felbukkanása, sohasem marad el, és aki a legcsekélyebb együttérzést sem tanúsítja a gyilkosok iránt. „Sosem osztottam a manapság divatos emberiességi skrupulusokat a halálbüntetéssel kapcsolatban” – mondja Miss Marple egy novellában egy olyan ember kapcsán, akit ő juttatott kötélre.
A ferde ház (Crooked house, 1949)
Asimov szerint egy Arthur C. Clarke novella, az Isten kilencmilliárd neve rendelkezik a világirodalom legszebb utolsó sorával: „Odafenn szépen sorban kialudtak a csillagok”. A Ferde ház csúcsát – és egyben a gyilkos személyét leleplező – mondat túl sok esztétikummal nem bír, cserébe felér egy gyomrossal: „Ma megöltem nagypapát”. A Christie–életműben a Ferde ház az egyik – nem túl gyakori - kivétel a krimijei zömére jellemző szabály alól, mely szerint bármekkora is egy adott műben a hókuszpókusz, az esetek többségében – ahogy a kriminológia gyakorlatában is - a gyilkost a legkézenfekvőbb személyben: férjben, feleségben, örökösben stb. kell keresni. Érezze magát vállon veregetve, akit nem sikerült átvernie, én nem számítottam rá, hogy fenti regényben a világirodalom talán legfiatalabb, 12 éves pszichopatájába sikerül belefutnom.
ABC gyilkosságok (The ABC murders, 1936)
Poirot mester hajszája a betűrendben gyilkoló gonosztevő után nem volt teljesen eredeti ötlet: ha úgy vesszük, egy Poe-novella már választ adott arra a kérdésre, hogy hová lehet egy levelet legjobban elrejteni: értelemszerűen egy csomó másik levél közé. Hogy ugyanezt lehet alkalmazni a gyilkosságokra is, az csak Christie 1937-es regénye óta magától értetődő, s mindenki, aki utóbb felhasználta ezt a koncepciót, az ő köpönyegéből bújt elő (mozivásznon legutóbb lásd: Jack Reacher). A regény jó példa arra is, hogy hogyan kell mesterien összezavarni az olvasót olyan egyszerű (helyesbítek: egyszerűnek tűnő) eszközzel, mint a nézőpontok váltogatása.
Szemfényvesztés (They do it with mirrors, 1952)
Tévedés ne essék, ez a regény (klasszikus bezárt-szoba rejtéllyel van dolgunk egyébként) a gyengébben sikerültebbek közé tartozik , akár a cselekményvezetést, akár a feloldás ötletességét nézzük. Egyetlen oka van, hogy érdemes megemlékezni róla: nevezetesen, hogy amit Christie a végső magyarázat során a bűntény mikéntjéről megfogalmaz, egyben a legegyszerűbb szabály, amit mindenkinek szem előtt kell tartania, aki whodunit-írásba (meg persze bűvészkedésbe, szélhámosságba, stb) fog. A legfontosabb a figyelem elterelése: állítsuk az olvasót arccal a rossz irányba, és sose hagyjuk, hogy letérjen onnan.
Tíz kicsi néger (And Then There Were None, 1939)
Ha krimiről van szó, egyetlen dolgot imádok jobban a klasszikus vonalvezetésű rejtélyeknél: amikor egy sztoriba úgy cseppenünk bele, hogy sokáig semmi támpontunk sincs arról, ki kivel van, kinek kellene szurkolnunk, és csak szép lassan bontakozik ki, hogy tulajdonképpen mi az ördög is történik a szemünk előtt. (A The Thing a világ legjobb horrorfilmje, van kérdés?). Ennek a szüzsének az alfája és omegája a Tíz kicsi néger, amelynek a jelentősége mind a mai napig megkérdőjelezhetetlen – s csak gondoljunk bele, mit érezhetett a korabeli olvasó, amikor szépen lassan elkezdett derengeni neki, hogy a) itt bizony nincsenek jófiúk, b) a végén senki sem fog életben maradni). Ez még akkor is így van, ha a gyilkos „elrejtőzése” a többi áldozat között egy az egyben szemérmetlen lenyúlása a Thor-híd rejtélye című Holmes-elbeszélésnek. Felütöd, beszippant, végigolvasod. That’s all, folks.
Függöny (Curtain, 1975)
Nem tudom, létezhet-e olyan dolog a földön a krimi születése óta, amivel papíron még nem öltek embert – ha elég sokat olvasunk, számos egészen bizarr és valószínűtlen eszközbe futhatunk bele. A skála az egészen blődtől (a zseniális Poe nem szégyellt idomított orángutánt bevetni a Morgue utcai kettős gyilkosságban) az egészen költőiig terjed, mint amilyen Dorothy L. Sayers megoldása, a harangszó volt a Kilenc ütés, egy emberben. Minden fegyver közül a leghalálosabbat, az emberi szót Christie használta fel a legemlékezetesebb módon - ezzel egyben újfent bizonyítékát adta annak, hogy éppen olyan alapos ismerője az emberi természetnek, mint fékezhetetlen agyvelejű kedvenc főhősei, s egyben arra is, hogy roppant gyakorlatias az észjárása. A regényt a második világháború alatt, „minden eshetőségre” tekintettel, kettős céllal írta: egyrészt, hogy Poirot mester kalandjai méltó lezárást kapjanak, másrészt, hogy az örököseinek legyen mit a levesbe aprítani, ha vele történne valami. Kevés esetben lehet a megható jelzőt alkalmazni egy Christie-krimi kapcsán, de az agg (és mégis kérlelhetetlen) Poirot-nak szentelt utolsó oldalakra ez semmiképpen sem túlzás - a könyv megjelenése után, addig példa nélkül álló módon a The New York Times címlapon hozta le a detektív nekrológját. Nekem ez a kedvenc Christie-regényem.
Éjféltájt (Towards Zero, 1944)
Van egy anekdota a Towerba zárt Sir Walter Raleigh-ről, aki tengernyi ideje lévén nekiállt megírni a világ történetét, amikor az ablaka alatt valami ribillió támadt. Miután több, hozzá bejáratos személy is teljesen eltérő módon mondta el neki, mi is történt, mérgében tűzre vetette az addig elkészült kéziratot: ha egy ilyen egyszerű dologról nem tud világos képet alkotni, a munkája amúgy is kudarcra ítélt.
A közösségi média által uralt világunkban (forrás: Nagy magyar közhelyszótár, rögtön a „megváltozott tartalomfogyasztási szokások” lózung mellett) mára könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy mennyire hamis az a kép, amit a jónép saját magáról kíván láttatni, és milyen veszélyekkel járhat egy bizonytalanabb önértékelésű embernek, ha elhiszi, hogy amit lát és hall, az a valóság. Egyáltalán: hogy nem árt, ha on- és offline sem fogadunk el készpénznek mindent, amit látunk és hallunk. Ebben a cikkben a Ferde ház mellett ez a másik regény, amelynek nem a Marple/Poirot páros egyik tagja a detektív, és nem különösebben emlékezetes a modus operandi sem, annál nagyobb viszont a döbbenet, amikor eljutunk a gyilkosig, és rádöbbenünk, hogy végig az ámítás csapdájában voltunk pusztán azáltal, hogy feltételeztük: az egyes szereplők narratívája legfeljebb egyes részleteiben lehet hamis, teljes egészében nem. Szemfényvesztés lvl 999.
Gyilkosság az Orient-expresszen (Murder ont he Orient Express, 1934)
Ahogy mondani szokás, a téma az utcán hevert, már majd kétezer éve, csak senkinek sem volt mersze lehajolni érte. Julius Caesar óta jó néhány prominens személyiséget ért úgy a végzete, hogy az ellene összeesküvők nem egy hidegvérű külsősre bízták rá a gyilkosságot, hanem a maguk (mindannyiuk) kezébe vették a dolgot, és ezzel rituálisan megosztoztak a felelősségen is. Ezt a hagyományt gyúrta Christie össze két modern kori történéssel: a Lindbergh-bébi elrablásával, és az Orient–expressz 1929—ben megesett több napos balkáni veszteglésével. A megoldással egyben újabb rubrikát pipálhatott ki az „írjunk olyat, ami még nem volt” listán, és emiatt (is) a leginkább ő a felelős azért, hogy mostanra senkit, de tényleg senkit nem hagyhatunk ki a gyanúsítottak köréből, ha krimit olvasunk. Az ember eljátszik a gondolattal, hogy mondjuk Hamlet apjának meggyilkolása kapcsán hányféle megoldást tudott volna kanyarítani, ide értve tettesként magát Hamletet is.