Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One. Tesztelve: PlayStation 4 Pro.
Ha lehetővé teszed a kedves felhasználónak, hogy hazavágja Jon Snow-t, ám a terméked még így is a polcon marad, akkor biztosan komoly és mély a baj. Nem gondolhatták ezt másként az Activision fejesei sem, hisz a tavalyi Infinite Warfare után végleg kihajították a future war koncepciót a fenébe (persze azért a manőver előtt nyilván rápillantottak a Battlefield 1. eladásaira). A múlt tehát az új jövő, méghozzá a kilencvenes-kétezres évek körüli játékfejlesztés kedvenc témája: a második világháború. Lássuk, hogyan sikerült a rükverc!
A Call of Duty egyjátékos része mindig inkább amolyan adrenalinhabos aperitif volt, időnként bátrabban színezett (Modern Warfare), időnként fakóbb (jelen cikk tárgya) történetköntösben. Nincs ez másként most sem, az egyjátékos kampány nagyjából a gyorskaja interaktív megfelelője. Vagyis könnyen oszt látványos jutalmat, az egyedüli elvárás, hogy fogyasztás közben ne nagyon gondolj bele az összetevőkbe. Nincs is ezzel baj, a kampány hat-nyolc órája három könnyed este alatt teljesíthető; ha a meló után félfáradtan tottyanunk le elé a fotelbe, az sem gond. Sőt még egy epizódra is marad utána idő a kedvenc sorozatunkból.
A játékmenet változatlan, vagyis a Call of Dutyt továbbra is úgy kell elképzelni, mint egy videojáték és egy filmforgatás különös egyvelegét. Tehát minden nagyon passzentos, amíg követed a rendező utasításait, amint viszont elkezdesz menni a saját fejed után, lebucizod a mikrofont, vagy keresztülesel egy kameraállványban. Ennek oka, hogy a pályák nem csak lineárisak, de agyon is vannak szkriptelve, tehát egy-egy továbbjutásért felelős esemény csak akkor következik be, ha elérsz egy bizonyos pontra.
Mondok egy példát. Egy rajtaütés során messziről kellett mesterlövészkednem, amikor is megjelent a színtéren a híres-hírhedt tigristank, és rám fordult a lövegtornya. Ez az álmoskönyvek szerint nem túl jó jel. Szóval hagytam csapot, papot, mesterlövészpuskát, és ledzsaltam a lépcsőn. Nem történt semmi egészen addig, amíg vissza nem kullogtam az eredeti pozíciómba, és hagytam, hogy a tank eltaláljon. Ezután egy látványos átvezető videóban tűzzé és malterré vált alattam az épület, és a hideg hóban tértem magamhoz, a játék pedig folytatódott. Amúgy jól el lehet szórakozni azzal, hogy tesztelgetjük a szoftvert a hasonló rejtett kapcsolók előtt: végtelenül spawnoló ellenfelek özönlenek ránk, esetleg olyan butaságokat láthatunk, mint hogy a lángszórós egység csak három fejlövés után gondolja úgy, hogy ideje beadni a kulcsot, de akkor is a tartály gyullad ki a hátán.
Tudom, tudom, húzzak bőrt a fogamra, hiszen épp az előbbiektől lesz a Call of Duty látványos és moziszerű, és ez így volt mindig. Ettől függetlenül ez akkor sem jó. 2017-ben pedig, megannyi olyan játék után, amely megmutatta az interaktív szórakoztatás mélységeit és lehetőségeit, pláne nem.
A grafika ellenben tényleg meseszép, az amúgy talán kicsit vérszegény (már átvitt értelemben) partraszállás sosem volt ennyire élethű: suhognak körülöttünk a náci védvonal golyói, és a kiégett tankokon HDR-ben táncoló lángok szinte az arcunkat pörkölik. Nagyon a változatosságra sem lehet panasz, hiszen lopakodhatunk (Sam Fisher forog a sírjában, vagy ahol éppen van), tankba pattanhatunk, repcsit vezethetünk, és ha a fent kifejtett agyonszkripteltségtől te nem kaparod le az arcbőröd, akkor egész jól fogsz szórakozni, és pár laza óráig akár úgy is érezheted, hogy éppen részt veszel a történelem mindmáig legfontosabb fegyveres konfliktusában.
A sztori ezúttal nem szeretne megbotránkoztatni vagy meglepni, hanem patetikus gyávasággal csordogál előre. Alapvetően Daniels közlegényt, a derék, ovis arcú texasi parasztgyereket irányítjuk. Időnként szerencsére mást. Témaként előkerül a hősiesség, bátorság, bajtársiasság, szóval csupa olyasmi, amik miatt az amerikai átlagjátékos kezében a kontrollerrel pillant a nagyfater kitüntetéseit őrző vitrin felé, és elmorzsol egy könnycseppet. Ez az a játék, amelyben a hőst terhes barátnő várja haza epedve, ahol szőke kislányokat mentenek meg, és épp csak kutyuli nem futkározik az udvaron, és ahol a francia ellenállónőt jópofin Rousseau-nak nevezik.
Persze egy Call of Dutyban nem az egyjátékos mód az igazi csemege, és a multiplayer felér régi nagy híréhez, még ha a számomra etalon Titanfall 2-höz nem is. Az öt kasztot nagyon jól kitalálták, és tényleg a játékban való jártassághoz igazították. Tehát hiába tűnik nagyon nyerő és kényelmes karakternek a mesterlövész, ahhoz, hogy hatásosak legyünk vele, alaposan ismerni kell a pályákat. A kezdők viszont jól elboldogulhatnak a gyalogsági egységgel. Kasztot amúgy mindenképpen választanunk kell, de ettől függetlenül menet közben is változtathatunk az épp aktuális egységünkön. Persze mondanom sem kell, hogy ha szeretnénk a kasztunkban is szintet lépni, ahhoz tartozó katonával kell harcolnunk. Teljesíthetünk napi küldetéseket, és mindenféle jutalom lesz az osztályrészünk, és persze idővel a lootboxok is felütik a csúnya kis fejüket (a rendszer a cikk írásának pillanatában nem éles), utóbbival kapcsolatban már most nagy disznóságok és summantások sejthetők. Viszont aki csak akar nyomni pár önfeledt team death match-et, az ezzel együtt vagy ettől függetlenül is megtalálja ebben a játékban a számítását.
A pályákat méretileg nem hasonlítanám össze a Battlefield 1-ével (érzésre kisebbek), de mindenképpen zsúfoltabbak azoknál, ezért mozgalmasabbak, viszont ritkán olyan nagyszabásúak. A pályafelépítés kiváló, minden kasztot nagyon jól lehet rajtuk játszani. A fegyverjáték szintén csillagos ötös, az egyes stukkerek és puskák minden fontos paraméterben különböznek egymástól, ami különösen a Wolfenstein 2 után volt érzékelhető. A csapatjáték persze nem olyan hangsúlyos, mint az Electronic Arts első világháborús zászlóshajójában.
A Nazi Zombies szegmens már csak David Tennant szándékosan brutálisra húzott ír akcentusa miatt is erősen ajánlott a fogyasztásra, de nem árt a B-filmes körítés sem. Egyedüli kitétel, hogy nem mindegy, milyen társaság verődik össze, ahogy lényegében egyetlen kooperatív shooterben sem.
Összességében a Call of Duty minden hibájával együtt ismét az élvezetes videojátékos tömegtermék szinonimája, ráadásul most kicsit többet kapunk a pénzünkért, mint eddig. Természetesen megváltást nem szabad tőle várni.
Update: Netszerte lehet híreket, kommenteket olvasni arról, hogy a konzolos változatok (PS4, X One egyaránt) mindenféle multiplayerrel kapcsolatos nyűgökkel küzdenek, melyek miatt akár használhatatlan is a játéknak ez a szegmense. Én ilyet ugyan nem tapasztaltam, de igaz az is, hogy leginkább a hivatalos megjelenés előtt nyüstöltem a többjátékos részt, szóval vásárlás előtt talán nem árt ezt is figyelembe venni.