May - Ha nincs barátod, csinálj egyet!

Mondhat bárki bármit, a babáknál ijesztőbb játékszereket nemigen talált fel ez a nyavalyás emberiség. A horrorfilmesek is tudják ezt, nemhiába van máig tartó kultusza Chuckynak, és nem véletlenül tódulnak az Annabelle folytatására is a népek a multiplexekbe. Tárgylétükből fakadóan a babák egyszerre keltik élő és holt benyomását, ezzel pedig sokunkból váltanak ki viszolygást. Ez a kísérteties kettősség ihlethette meg Lucky McKee-t (The Woman) is, aki ezt a freudi témát gondolta tovább 2002-es pszichohorrorában, a Mayben. (Magyar keresztségben a Frankenstein játékai címet kapta, amely több okból is problémás, de erről majd később.)

May (Angela Bettis) kancsalsága miatt kitaszítottként töltötte gyerekkorát, és felnőve is magányban, szerető társ és barátok nélkül kénytelen élni. Egyetlen barátnője egy Suzie nevű porcelánbaba, amelyet még édesanyjától kapott. Miután orvosa felír neki egy speciális kontaktlencsét, a lánynak már elég bátorsága lesz ahhoz, hogy kapcsolatot kezdeményezzen álmai autószerelőjével, Adammel (Jeremy Sisto). Maynek azonban csalódnia kell a horrorrajongó macsóban, mint ahogyan élvhajhász leszbikus kolléganője, Polly (az ezúttal csak mérsékelten idegesítő Anna Faris) is csak kihasználja őt. Labilis hősnőnket borzasztóan megviselik a sorozatos kudarcok, és miután Suzie-t is baleset éri, szörnyű elhatározásra jut.

A Mayről egyszerűen ordít, hogy McKee keze munkája: a női szemszög, az indie rock, az áttűnések mániákus használata, az Argento hommage, és a stáblista utáni animációs easter egg egytől egyig a szerző eszköztárának jól bevált elemei. Nem beszélve visszatérő színésznőjéről, Angela Bettisről, aki nagy adag ártatlanságot és törékenységet csempész a súlyosan skizoid címszereplő karakterébe. Leginkább az ő érdeme, hogy végig együtt tudunk érezni egy emberi kapcsolatok kialakítására képtelen fiatal nővel, még akkor is, amikor szürke kisegérből a Halál királynőjévé válva gyilkos ámokfutásba kezd. (Carrie White ezúton is üdvözletét küldi a Pokolból, talán nem véletlen, hogy egy évvel korábban Bettis őt is eljátszotta egy amúgy rémesen gyenge tévéadaptációban.) Egyedül szeretett játékbabája áll közel hozzá, őt tekinti a leginkább élőnek így számára az emberek válnak fétisszerű tárgyakká, pontosabban bizonyos szereplők általa vonzónak talált testrészei (pl. Adam keze, Polly nyaka). Szexualitás és fetisizmus kapcsolata már régóta toposz a zsánerben, elég csak Az operaház fantomjára gondolnunk, bár ebben az esetben inkább a gótikus horror egy másik sokat nyúzott klasszikusával, egy bizonyos Mary Shelley-regénnyel vannak ordító párhuzamok.

Elsőre úgy tűnhet, hogy a May olyan sok labdát feldob, hogy végül képtelen lesz elkapni mindet. McKee azonban szokásához híven most is lassan, fokozatosan adagolja az információkat, aminek köszönhetően filmjét elkerüli a szétesés réme. Spoilerezni márpedig nem szabad, ezt én is tudom jól (a magyar cím ezt félig-meddig úgyis megteszi), így a befejezésről csak annyit írnék, hogy egyszerre bizarr és szívszorító.

A May a horrorműfaj azon tagjai közé tartozik, amelyek a sokkolás szándékán túl még végtelen szomorúságot is árasztanak magukból. Még ha nehéz is beismerni, a főszereplő a maga torz módján azt a kétségbeesett igyekezetünket tükrözi, hogy elnyerjük mások szeretetét. Másrészt arról is szól, hogy a szerelem egy Frankenstein szörnyéhez hasonló jelenség, csak éppen hulladarabok helyett saját vágyainkból kreálunk „élőhalottat”, akinek imádatunk valós tárgyához gyakran alig van bármi köze.

Mint tudjuk, Pygmalion története csak a görögöknél zárult happy enddel. A My Fair Ladyt meg inkább hagyjuk a picsába! 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;