Már megint itt a világvége, és ez még csak a második volt a héten

Doomsday Clock #1

Történet: Geoff Johns
Rajz: Gary Frank
DC Comics

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha a hírekben azt látnám, hogy a zsenialitás és az őrület határán billegő northamptoni képregénylegenda remete, Alan Moore besétált a DC kiadó főhadiszállására, és a levegőbe röpítette az egészet egy másik dimenzióból odaidézett gigantikus szörnyeteggel. Vitathatatlan, hogy a Watchmen Moore egyik fő műve, és a képregénytörténelem megkerülhetetlen mérföldköve, átitatva politikai és társadalomkritikai mondanivalóval és irodalmi igényű mélységgel, mint ahogy az is, hogy a képregény jogait birtokló DC gátlástalanul kihasználta a karakterek sikerét a maximális mennyiségű zöldhasú kipréselése céljából, mindenféle tekintet nélkül a műre vagy a szerzőjére. Már a Watchmen előzmény-képregények (Before Watchmen) is teljességgel feleslegesek voltak, pedig hozzáadhattak volna a karakterek mélységéhez (meglepetés: nem tették), a filmadaptáció pedig, bár a saját jogán jól sikerült, teljességgel szembement az eredeti képregény szellemiségével, és kiforgatta önmagukból a karaktereket.

A DC most indult, tizenkét részes képregényével is pontosan ez az alapvető probléma: a Watchmen “hősei” eredetileg a DC létező karaktereinek, illetve specifikus szuperhős-archetípusoknak a dekonstrukciói voltak. Moore a hősi ideálokat megtestesítő, emberfeletti lények mítoszát lerángatta a sárba, és feltárta az emberi természet legocsmányabb, legsötétebb zugait (mint ahogy ezt Garth Ennis tette később sokkal kevésbé elegáns, kifejezetten explicit módon a The Boys című sorozatában). A Komédiás brutális, abuzív, kéjenc szörnyeteg, Rorschach pszichopata-szadista lelki roncs, Dr. Manhattan az embereket inszignifikáns parányokként kezelő kvázi isteni hatalmú entitás, Éjjeli Bagoly pedig egy önmagában kétkedő, impotens vesztes, csak hogy egy párat említsünk. A DC most ezeket az eredetileg görbe, torz tükrökként funkcionáló karaktereket emeli be a mainstream szuperhős univerzumába, hogy megmagyarázza, miért kellett ismételten újraindítani az egész siralmas hóbelevancot Rebirth néven.

Azt már most elismerem, hogy a fentebb vázolt körülmények ellenére Geoff Johns és a fantasztikus Gary Frank mindent kihoz a koncepcióból, amit csak lehetséges. Az első füzet pontosan ott folytatja, ahol a Watchmen abbahagyta: egy alternatív 1992-ben járunk, Rorschach naplója napvilágra került, a New York-i mészárlás felelőse, Ozymandias az első számú közellenség, a terve pedig teljes kudarc, hiszen az USA-ban kitört zavargások és politikai káosz hatására Oroszország elkezdi a katonai behatolást Lengyelországba, és a világot már csak órák választják el attól, hogy atomháborúba hulljon. Rorschach (egy fekete bőrű, MÁSIK Rorschach) a börtönből szabadítja ki a Marionette és Mime nevű bűnözőpárost, hogy segítsenek Ozymandiasnak megtalálni az egyetlen lényt, aki megmentheti a világot: Dr. Manhattant. Valahol a DC univerzumában, ahová vélhetőleg az isteni hatalmú lény távozott, Clark Kent életében először rémálomból riad fel, előrevetítve a két emberfeletti hős találkozását.

Rengeteg dolog van, ami miatt szeretni lehet a Doomsday Clock nyitányát (a Mime képzeletbeli fegyvereitől kezdve Rorschach belső monológjain át az alternatív történelmi háttérig, amelyben Ronald Reagan helyett egy másik színész, Robert Redford az elnök), de sajnos sötét-fekete árnyat vet rá az eredeti mű és az egész sorozat megszületésének pénzhajhász motivációja. (Nagy Krisztián)


Evolution #1

Történet: James Asmus, Joseph Keating, Christopher Sebela, Joshua Williamson
Rajz: Joe Infurnari
Image Comics / Skybound Entertainment

Az Evolution egy furcsa és eddig példa nélküli kísérlet: négy író a horrorműfaj különböző aspektusait járja körül több párhuzamosan futó cselekményszállal, ám ezek egy közös történetben és egyetlen rajzoló munkájában elevenednek meg. Christopher Sebela (Screamland, Dead Letters) számára a horror elsősorban személyes apokalipszist jelent: az emberi test, családi és baráti közösségeink, valamint a társadalom végső és helyreállíthatatlan pusztulását. Joseph Keatinge (Glory, Shutter) a zavarosságban látja a műfaj lényegét: a jó horrorban nem egyértelmű, hogy a rettegés forrása a szereplők tényleges környezetében vagy csupán a képzeletükben tanyázik. Joe Infurnari (The Bunker) specialitása a cronenbergi testhorror, James Asmus (Quantum & Woody) pedig a megállíthatatlan végzettel szembeni tehetetlen szorongás révén találta meg a műfajjal való összhangot, ahol nem csupán a slasher filmek klisékbe illő figurái, de a jól felépített, életszerű, egyben kompetens karakterek minden igyekezetük ellenére sem képesek elejét venni a borzalmaknak.

A cselekmény három szálon fut. Adott egy kutató, aki családjától és barátaitól elszigetelődött háziorvosként tengeti hétköznapjait Philadelphiában, ám valójában minden szabad percében egy világszerte előforduló, megmagyarázhatatlan testi torzulásokat kiváltó jelenség okát keresi. Rómában egy apáca fut bele egy előrehaladott torzulások sorától szenvedő német ámokfutóba, aki a kórház kápolnájában öngyilkosságot követ el, ám előtte valamiképp megfertőzi az apácát. A harmadik szál egy titokzatos gyűjtő megbízásából ritka filmkópiákat felkutató Los Angeles-i lányról szól, ám az első számban nem tisztázott pontosan, hogy ez miként kapcsolódik a képregény fő történeti struktúrájához.

Szinte lehetetlen megítélni, hogy mely szálért mely író felel, de vélhetően ez is volt a cél. Nem is lenne ezzel probléma, ha elkerülték volna a több íróból adódó törvényszerű töredezettséget. Szerencsére Joe Infurnari egyedi kontúrjai és keresztárnyékolási technikája, illetve Jordan Boyd kísérteties színvilága egységben tartják a képregényt. Bár az első szám alapján az Evolution alapvetően nem több az orvosi thriller/katasztrófafilm és a horror formuláinak kellemes összekapcsolásánál, összességében ígéretes kezdés. (Bobzenub)


The Gravediggers Union #1

Történet: Wes Craig
Rajz: Toby Cypress
Image Comics

Wes Craig az utóbbi évtized egyik legtehetségesebb rajzolója és a zseniális Deadly Class társszerzője, amelynek a minőségét Rick Remender neve biztosítja. A The Gravediggers Union a saját Blackhand Comics című képregény-antológiájának pár oldalas szösszenetéből nőtte ki magát (itt mindenki elolvashatja ingyen Craig szerzői oldalán), ám ezúttal a tíz részes limitált szériát ő csak írja, a vizuális részét Cypressre bízta, akinek egyébként a hasonló témájú, természetfeletti-időutazásos sorozatáról már korábban írtunk a  GeexKomixban.

A nappal a temetőben hétköznapi halottakat elföldelő szakszervezet tagjai éjjel különféle paranormális fenyegetéseket fékeznek meg, elszabadult élőholtakat fognak el és ártalmatlanítanak. Napjainkra a szervezet globálissá vált, amolyan Szellemirtók-jellegű franchise-ként minden kontinensen jelen vannak, és nagy szükség is van rájuk: egyre gyakoribbak a szellemviharok, a bevásárlóközpontokat ostromló zombihordák és a dzsungelből falvakra támadó vámpírfalkák. A jelenség oka egyelőre ismeretlen, de köze lehet a Fekete Templom nevű, a világvége eljövetelét hirdető szektához, egy gigantikus, lovecrafti idegen fajhoz az emberiség hajnaláról és Cole, az egyik veterán sírásó eltűnt lányához.

Craig forgatókönyve félig szatíra (az első tömegjelenetben az élőholtak folyamatosan selfie-zve és twittelve közvetítik az összecsapást), félig természetfeletti thriller, amely egy olyan világot fest le, ahol a szörnytámadások és a paranormális jelenségek a mindennapi élet részévé váltak. Wicca boszorkányok próbálják megjósolni a tőzsdei mozgásokat, és kékgalléros sírásók küzdenek meg a munkaidejük alatt szemétből összeállt gólemekkel, hogy a nap végén szigorú, bürokratikus szabályok szerint csekkoljanak ki. A történet bővelkedik humorban és kikacsintásokban, mégis Craig (aki az ősi szörnyetegeknek behódolt majomemberes oldalakat jegyzi) és Cypress rajzolói tehetsége viszi el a hátán a képregényt. A Mignola-univerzumban a B.P.R.D. már kudarcot vallott az apokalipszis megakadályozásában, a kérdés csak az, hogy Craig meddig fog elmenni a saját szerzői sorozatában. (Nagy Krisztián)


Kid Lobotomy #1

Történet: Peter Milligan
Rajz: Tess Fowler
IDW Publishing / Black Crown

A srác törökülésben ül a hotelszoba ágyán, bal szeme alatt irtózatos heg éktelenkedik. Ölében egy altatásban fekvő idős férfi feje nyugszik, kezében különös, pisztolyforma tárgy, amellyel léket vág a férfi koponyáján. Egy látszólag erre a célra kialakított szerszámmal eltávolít egy darabot a férfi agyából, s a szájához emeli azt. Ekkor belép a srác nővére, hogy incesztuális utalások közepette perlekedni kezdjen a szálloda tulajdonjogát illetően. A nővér végül csótányhaddá foszlik szét, mire a srác felébred. Mellette a nővére fekszik, ugyanabban a hotelszobában, amit az álmában is látott. Vagy az emlékében. A dolog nem eldöntött. Hősünk, a Srác, ugyanis a szó minden értelmében őrült. S ez csupán a Kid Lobotomy #1 első három oldala.

A Vertigo logó egykor egyet jelentett a minőséggel, ám a creator owned (a szerző által birtokolt szellemi tulajdonú) képregények terén mindinkább elvesztette jelentőségét az Image Comics, illetve a Dark Horse mellett, aminek számos oka lehet: rossz szerződési feltételek, ügyetlen promóció, vagy akár a veterán szerkesztők lemorzsolódása.

Utóbbira remek példa Shelly Bond, aki amellett, hogy 2016-ban segédkezett a DC sokat dicsért Young Animal imprintjének beindításában (Doom Patrol, Shade the Changing Girl), előtte 20 éven át igazgatta a Vertigo legfontosabb címeit: Lucifer, Fables, The Invisibles, Hellblazer, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Bond tavaly áprilisban otthagyta a DC-t, majd egy évvel később nagy csinnadrattával népszerűsíteni kezdte az IDW Publishing keretén belül alapított és általa szerkesztett új imprintet, a Black Crownt. Bond ígérete szerint az indie hagyaték és a punk éthosz sajátos egyvelegéből fogant “képregény-kollektíva” szerzői tulajdonú, ám egységes vezérelv mentén szerkesztett képregényeket fog megjelentetni. A Black Crown logó alatt elsőként kiadott cím pedig nem más, mint a Kid Lobotomy. Kérdés, hogy felér-e a főszerkesztő toronymagas ambícióihoz?

Merész lépés lenne egy szám alapján igennel felelni erre a kérdésre. Annyi biztos hogy a Kid Lobotomy a címlaptól a hátsó borítóig tömör vagányság, ám nem a maga öncélúságában derűt keltő módon, ahol átadva magunkat a képregény által képviselt avantgárd életérzésnek, elnézzük annak kisebb-nagyobb hiányosságait. Ez a képregény ugyanis a minden aspektusát átitató profizmus ellenére rendkívül súlyos, már-már letaglózó olvasmány, s pontosan ez adja a varázsát: ambivalens érzések tömkelegét kelti az olvasóban, miközben nem férhet kétség az általa képviselt színvonalhoz.

Peter Milligan (Bad Company, Enigma, Shade the Changing Man) pontosan ennek az ambivalenciának a mestere, és öröm látni, hogy több év látszólagos egy helyben toporgás után mintha ismét megtalálta volna a hangját, sőt, ez talán a legerősebb első szám, amellyel valaha előállt. A rajzokért felelő Tess Fowler (Rat Queens) munkáját sem illetheti panasz, ám külön kihangsúlyoznám a főszerkesztőhöz hasonlóan veterán színező, Lee Loughridge munkáját, aki olyan természetességgel játszik a kontrasztokkal, mintha azok is az elbeszélés ugyanolyan fontos eszközei lennének, mint a párbeszédek, a narráció és a karakter- illetve cselekmény-ábrázolás.

A Kid Lobotomy egyszerre idézi meg Shakespeare, Kafka és Burroughs szellemét, miközben szatirikus éllel vizsgálja az őrület természetét a főhős szemszögéből, egyszersmind egy rejtélyekkel teli családi dráma ígéretét is felvillantja. Talán pont ebben ragadható meg az első szám lényege: egy ambiciózus ígéret, amely nem csupán pótolni szándékozik a Vertigo szerepvesztése után támadt űrt, de olyan stílusérzékkel és lelkesedéssel teszi azt, amihez foghatót közel tíz éve nem láttunk - azóta, hogy Eric Stephenson az Image Comics élére állt, vagy hogy Robert Kirkman függetlenedett, és megalapította a Skybound imprintet. (Bobzenub)


Port of Earth #1

Történet: Zack Kaplan
Rajz: Andrea Mutti
Image Comics / Top Cow Productions  

Sötét zsaruk az új évezredben! Nagyjából így foglalnám össze a Port oof Earth alapkoncepcióját. Persze ennél többről van szó - Jack Kaplan a szám közel felét a spekulatív status quo bemutatására fordítja, amiből megtudjuk: a Földdel elsőként kapcsolatot létesítő földönkívüli lények szándékai nem nevezhetőek sem agresszívnak, sem pedig békésnek, pusztán üzleti megfontolások vezérlik őket. Az űrutazás során használt technológiájuk mindössze vizet igényel, így tudásuk megosztásáért cserébe a földi országok vezetői úgy döntenek, űrkikötőt létesítenek a Csendes-óceánon az amerikai partoktól nem messze. A Föld így praktikusan egy csillagközi üzemanyagkúttá lép elő, annak minden negatív hozadékával.

Bár a több ezer intelligens fajt tömörítő Konzorcium ígéretet tett arra, hogy a Földön megálló hajók utasai nem fognak keveredni a földi lakossággal, a kikötőt felügyelő helyi erők (vagy épp a Konzorcium) inkompetenciájának köszönhetően egyre gyakoribbá válnak a beszivárgások és az ezek nyomán kialakuló, mindkét oldalon egyre több halálos áldozattal járó incidensek. Ezek megelőzésére hozza létre az emberiség az Earth Security Agencyt (Föld-biztonsági Ügynökség), amely a Konzorcium által biztosított kütyükkel felszerelve arról hivatott gondoskodni, hogy lehetőleg nem halálos módon ártalmatlanítsák és begyűjtsék a rendbontó idegeneket.

Érdekes és szépen felépített szcenárió, ám fölösleges 13 oldalon keresztül taglalni, hogy aztán az effektív cselekmény még egy film vagy sorozatepizód első felvonásának is kevésnek bizonyuljon a tényleges tartalmát illetően. Adott két ESA-ügynök, Mac és Rice, akiket a Konzorcium hivatalos látogatása idején egy “idegenkezűségre” utaló gyilkossági ügy felderítésére vezényelnek ki, miközben kamerás drónok kísérik minden lépésüket egy PR-anyag felvétele érdekében. A helyzeten nem segít, hogy bár Andrea Mutti egész tűrhető munkát végzett a rajzok terén, különös tekintettel a földönkívüliek dizájnjára, Vladimir Popov mintha szándékosan ki akart volna vonni minden életre utaló nyomot a képregényből a végletekig szaturált színvilágával. Nem menthetetlenül rossz első szám, a képregény végén található idegenek ismertetője például bizakodásra ad okot, hogy legalább a földönkívüli fajokkal való interakciók során tanúi lehetünk pár jó ötletnek a későbbiekben. (Bobzenub)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;