A visszavonult kiberzsoldosokat lelövik, ugye?

Bloodshot: Salvation #1

Történet: Jeff Lemire
Rajz: Lewis LaRosa és Mico Suayan
Valiant Entertainment

A Valiant-univerzum még mindig kriminálisan alulreprezentált a DC vagy Marvel-féle óriásokhoz képest, de tudatosan dolgoznak ennek megváltoztatásán: a helyzetet nyilván nem a hőseiken alapuló szerepjáték fogja megoldani (habár remek forráskönyvként szolgál a karaktereiket illetően), hanem inkább a jó nevű és tehetséges írók (mint Matt Kindt vagy Jeff Lemire) leigazolása és a filmes és tévés adaptációk tervei. Utóbbiak eléggé ambiciózusak: a Sonynál két Harbinger és két Bloodshot film után a két cím szereplőit eresztenék egymásnak a Harbinger Warsra keresztelt crossoverben, de emellett gondolkoznak egy X-O Manowar filmben egy másik stúdiónál és egy Archer & Armstrong tévésorozatban.

Bloodshot a kilencvenes évek egyik kétdimenziós produktuma volt: egy fegyvernek teremtett szuperkatona, akinek a vérében naniták nyüzsögnek, emiatt pedig gyakorlatilag elpusztíthatatlan. Lemire a Valiant-univerzum 2012-es rebootja után, 2015-ben vette a szárnyai alá a karaktert, és egy 25 füzetnyi hosszúságú forgatókönyvtervezetet tett le az asztalra, amelyet azonnal el is fogadtak. Az újragondolt Bloodshot azóta sok mindenen ment keresztül (lásd Bloodshot: Reborn és Bloodshot U.S.A.), de szerencsére ezek ismerete a Bloodshot: Salvation élvezetéhez nem szükséges.

Miután sikerült leszámolnia korábbi teremtőivel és üldözőivel, a Project Rising Spirit nevű szervezettel, Ray Garrison végre békére lel és családot alapít. A nanitái azonban szunnyadó állapotban is csak gondot és bánatot okoznak: kislánya, Jessie is örökli őket, és ezzel egy újabb szervezet célpontjává válik. A Project Omen vezetője ráadásul Jessie anyjának az apja, akivel a nő valami okból már régen megszakította a kapcsolatot. Bloodshot megesküszik, hogy bármi áron megvédi a családját, és ezt csak egyféleképpen teheti meg: visszatér a korábbi életéhez és módszereihez...

Lemire két síkon vezeti a történetet, amihez nagyon helyesen két jól elkülöníthető stílusú rajzolót használ: LaRosa a sötétebb tónusú, jelenben játszódó oldalakért felel, amelyeken Magic egyedül próbálja elmenekíteni a lányát az Omen zsoldosai elől, Suayan pedig a puhább színeket használó, békésebb múltat illusztrálja, amikor még nem szakították el egymástól a család tagjait. Az eddigi füzetekből elég egyértelmű, hogy Bloodshot életében minden eseménynek kézzelfogható következményei vannak, és sohasem térünk vissza a korábbi, kényelmes status quóhoz, mint a mainstream szuperhősképregények többségében (ez egyébként a Valiant-univerzum egyik sajátossága), éppen ezért kíváncsian várom, hová vezet minket Lemire, és mi lesz a Bloodshot-vérvonal sorsa. (Nagy Krisztián)


Hi-Fi Fight Club #1

Történet: Carly Usdin
Rajz: Nina Vakueva
Boom! Sudios

Értem én, hogy egyes huszadik századot kutató történészek szerint a vasfüggöny leomlása és a szeptember 11-i terrortámadás közötti időszak volt az emberiség írásos történelmének legboldogabb periódusa, de ez túlzás. Üdv 1998 New Jersey-jében, ahol a 17 éves Chris egyetlen vágya, hogy tagja legyen a Vinyl Mayhem nevű lemezbolt dolgozói alkotta klikknek.

A lány egyes szám első személyű narrációja, amely a “történetet” végigköveti (az idézőjelre később visszatérek), tocsog az émelyítő naivitásban és a megfelelési kényszer miatti, cukinak szánt esdeklésben, ami egy 15, legfeljebb 16 éves karaktertől még hiteles is lenne, de ez így egyszerűen… gejl. És itt most nem a főszereplő szexualitását kifogásolom, merthogy leszbikus, vagy ha más nem, bi, s ezt az írók minden egyes képkockán, amelyen a vágyódása tárgyát képező kolléganője szerepel, kényszeresen igyekeznek az olvasók tudtára hozni.

Azt kifogásolom, hogy ennyire végtelenül vidám és gondtalan helyzetben minden történetet előre vivő konfliktus falsnak hat, még akkor is, ha éppenséggel egyetlen ilyen konfliktus jutott erre a sorozatindító számra: a lemezboltban fellépő zenekar énekesnője szőrén szálán eltűnik. Megjegyzem, sem a róla, sem pedig a vele közvetlen kapcsolatban álló zenészekről és a lemezboltot, s a zenekart egyaránt menedzselő huszonéves nőről, azaz Chris főnökéről nem tudunk meg a világon semmit huszonkét oldal alatt.

Amit megtudunk: Chris négy egydimenziós kolléganőjének fejenként egy szövegdobozba préselt összefoglaló leírását, illetve, hogy Lauryn Hillt hallgatni azért nem gáz, mert női szóló előadóként többször szerepelt a toplistákon, s rekordmennyiségű lemezt adott el, aki pedig ezt kifogásolja, az büntetlenül felgáncsolható. Ezért tettem idézőjelbe a történetet, mert minden cselekménynek nevezhető történés a képregény utolsó öt oldalán zajlik le: eltűnik a frontember, Christ pedig a lemezbolt dolgozói az utolsó oldalon beavatják, hogy ők valójában egy tinilány harcosklub tagjai.

Viccen kívül, idézem: „Chris, welcome to the real vinyl mayhem: we’re a fight club. A teen girl fight club. A secret teen girl vigilante fight club! …and I guess now you’re a part of it too.” Bátran állíthatom, hogy ennél kínosabban idén még egyetlen képregényszám olvasása közben sem éreztem magam. Ez volt Carly Usdin első és remélem utolsó írói hozzájárulása a képregények médiumához. Egyedüli pozitívumként a rajzokért felelős három fős csapatot említeném (Nina Vakueva, Irene Flores és Rebecca Nalty), akik szép átmenetet hoztak létre a slice of life képregények amerikai és japán stílusa között, csak kár volt erre a gyatra forgatókönyvre pazarolni a tehetségüket.

Nem tudom, mi folyik a Boom Studiosnál, de kétlem, hogy amíg Mark Waid volt a kiadó főszerkesztője, ez a cím átment volna a rostán. Ha valaki egy hasonló koncepciójú és hangulatú, ám valóban jó képregényre vágyik, annak ajánlom a Zodiac Starforce-ot Kevin Panettától és Paulina Ganucheau-tól, ezt pedig messzire kerülje el. Kivéve, ha beteges élvezettel tölti el például zenei tehetségkutatók kevésbé tehetséges jelentkezőinek botladozása a színpadon az előválogatók során. (Bobzenub)


Retcon #1

Történet: Matt Nixon
Rajz: Toby Cypress
Image Comics

Komoly kételyek fogalmazódnak meg az olvasóban, amikor a szerzők olyan nevekkel dobálóznak a képregényükkel kapcsolatban, mint David Lynch, Steve Ditko és Jim Steranko, így aztán nagyon kíváncsian néztem bele az Image legújabb sorozatába. A rengeteg ígéret ellenére (a Matt Fraction-féle Casanova komplexitása, az X-Akták tévésorozat mitológiája, időutazás és párhuzamos valóságok), melyeknek csak kis része igazolódott be (legalábbis az első füzetben), elégedett vagyok az eredménnyel. Az iraki háború során levadászott dzsinnek, vérmedvék, bebörtönzött démonok és egy titkos szervezet, amely mindezt a színfalak mögül irányítja: ez egy meglehetősen izgalmas koktél, amelyet ráadásul egy olyan tehetséges rajzoló önt képekbe, mint Cypress, akinek annyira karakteres a stílusa (talán Templesmith képi világához lehet hasonlítani), hogy azonnal felismertem (méghozzá a Blue Estate oldalairól).

Chris Dodge egy paranormális fenyegetésekkel foglalkozó szervezet veteránja, aki először az alkoholizmusba menekül, majd az igazságba: egy Anonim Alkoholisták gyűlésen próbálja kiönteni a lelkét ismeretleneknek a korábbi munkájáról. Egykori munkaadói ezt persze nem hagyhatják annyiban, a vezetőjük ugyanis nem ismer kegyelmet és kivételt: minden olyan szálat elvarr, amely leleplezheti  szervezetet a nyilvánosság előtt. A helyszínre vezényelt két ügynök közül az egyik, Brandon Ross menteni próbálja a helyzetet, míg társa, a mások testét megszálló Skinwalker betűre követné az utasításokat, így aztán elszabadul a pokol. Dodge medveszörnyeteggé alakulva próbál menekülni, és mielőtt az egész épület a levegőbe repülne, egy olyan titkot bíz Rossra, hogy első számú ügynökből rögtön első számú célponttá válik.

Mindössze egyetlen apró problémám van Nixon történetével, nevezetesen, hogy az előre beharangozott retroaktív kontinuitásból eddig még semmit sem láttunk, holott ez a képregény alapkoncepciója: a szereplők ugyanazokat az eseményeket élik át újra és újra, miközben megváltoztatják a múltat, a jelent és a jövőt. Tekintve, hogy az első füzet a szereplők bemutatásával foglalkozott, ez így elég nagy falat lett volna (bár nem lehetetlen), így ezúttal elnézem nekik. A folytatásban azonban már nem bliccelhetik el az időutazást, máskülönben ezt a cikket retconolnom kell majd. (Nagy Krisztián)


Scales & Scoundrels #1

Történet: Sebastian Girner
Rajz: Galaad
Image Comics

Örömömre manapság reneszánszukat élik a könnyed hangvételű, asztali szerepjáték összejövetelek hangulatát idéző fantasy képregények: Rat Queens, Pathfinder, Dungeons & Dragons, Skullkickers - Jim Zub munkásságának zöme igazából. Éppen ezért nehéz kitűnni a tömegből. Az előbb felsorolt címek mindegyikében ott bujkál bizonyos fokú cinizmus a zsáner formuláit illetően, ami minimum szatirikus élt kölcsönöz azok felbukkanásának, ám néha előfordul, hogy teljes szubverzióba lendíti át a szerepjátékos kampányok kötelező kliséit.

Sebastian Girner érdekes megoldáshoz folyamodott: mintha egy szombat délelőtti animációs sorozat atmoszférájába helyezné át a heroikus fantasyből ismert archetípusokat és helyszíneket, s klasszikus tündérmeséket idéző letisztultsággal vezeti elő történetét. Hősünk egy névtelen zsivány, aki apró termete ellenére játszi könnyedséggel bánik el nála kétszer nagyobb ellenfelek tömkelegével, miután egy kártyajáték során csalással vádolják meg, amit nem hagyhat annyiban. Ez a cselekmény gyújtópontja: megtudjuk, hogy a zsivány mindennél többre értékeli az arany halmozását és az ehhez vezető kalandokat, s nem tűri az igazságtalanságot. Ezzel be is teljesíti az archetípus kívánalmait, Girner pedig mindezt az első öt oldal alatt vezényli le. Bravúros.

A fordulatot a zsivány sarokba szorulása hozza: tűzörvény veszi körül, amely porig égeti a balhénak helyt adó fogadót, s maga a lángokból sértetlenül távozva ismét a hőn áhított arany nyomába ered. Nem derül ki egyértelműek, hogy hősünk egy alakváltó sárkány-e (a képregény világában: urden) vagy pedig más áll emberfeletti képességei hátterében, s ez remek elsőrangú hook (az olvasót felcsigázó apró rejtély vagy részlet). Aa középső kétoldalas rajzamely a zsivány rémálmait tükrözi remekül előrevetíti, mire is számíthatunk a későbbi számokban.

A szerepjátékos jelleg a cselekmény esetlegesnek tűnő sodrásából ered: a zsiványt egyetlen dolog motiválja, ám az út során számos egyebet megtudunk róla: amikor a túlerőben lévő milícia körbefogja, egyértelművé válik, hogy nem kenyere az öncélú erőszak; utolsó rézgarasát egy éhező árvának adja, majd bűntudat nélkül ellop egy almát a kofától, pusztán mert ő maga is megéhezett, és ha gyilkossági kísérletet lát, habozás nélkül közbeavatkozik, hogy megakadályozza azt.  A szokásos hősalakoktól teljesen eltérő etikai kódex alapján teljesíti be a hősi kívánalmakat, ami egy rendkívül izgalmas kreatív kísérlet Girner részéről, s talán ez kell ahhoz, hogy valóban értékes tanulságokat adjon át fiatalabb olvasóknak, akik bizonyára halálra unják a bejárt ösvényen haladó meséket.

A képregény mesejellegét tovább erősíti a korábban storyboardokon és látványterveken dolgozó Galaad stílusa, amely félúton áll az amerikai rajzfilmsorozatok és a fiatalabb közönségnek szánt bande dessinée-k között. Egyedüli kifogásom, hogy a karakterek nem mindig konzisztensek, és csakis a kirívó jelmezeknek köszönhető, hogy meg tudtam különböztetni az egyes szereplőket.

Rendkívül erős kezdés, s bár magam a koromnál fogva nem tartozok a képregény célközönségébe, izgatottan várom a folytatást. (Bobzenub)


Zojaqan #1

Történet: Collin Kelly és Jackson Lanzing
Rajz: Nathan Gooden
Vault Comics

A Lanzig-Kelly duó azzal került be a köztudatba, hogy Alyssa Milano ötletét segítettek kibontani képregényformában, de valljuk be őszintén, a Hacktivist nem volt több egy erős közepes próbálkozásnál (az ugyancsak képregényrajongó Rosario Dawson Occult Crime Taskforce-a sem járt sokkal jobban). Amikor azonban a saját kútfőből készített, energikus, könnyed hangvételű, kozmikus road movie-jukat, a Joyride-ot tárták a nagyközönség elé, zajos sikert arattak, és egyáltalán nem véletlenül. A legújabb projektjük sokkal eredetibb ötletre épül, és ráadásul sikerült egy nagyon tehetséges, eddig kvázi ismeretlen rajzolót leigazolniuk hozzá.

Shannon Kind egy teljesen új világon tér magához, akárcsak Edgar Rice Burroughs hőse, John Carter, ám ez a világ annyira új, hogy éppen most születik. Hősünknek vulkánkitörések és földrengések elől kell menekülnie, de valami ismeretlen erő a segítségére siet: szó szerint, hiszen évszázadok és évezredek suhannak el mellette, ami megváltoztatja a világ földrajzát, flóráját és faunáját. Shannon szemtanúja lesz egy primordiális világ nem pusztán születésének, hanem evolúciójának is, miközben ő semmit sem változik. Neki kell alkalmazkodnia a bizarr körülményekhez, élelmet szereznie, menekülnie a ragadozók elől, menedéket keresnie. A megpróbáltatások során a saját korábbi, normális életének nagyobb fordulópontjait is végiglátogatjuk: hasonlóképpen Az ötös számú vágóhíd Billy Pilgrimjéhez, Shannon is valahogy kikerül az időből, bár neki nincs uralma e fantasztikus képessége fölött. Mire azonban elszántságának és lelkierejének köszönhetően Shannon  csúcsragadozóvá érik, a korábbi táplálékának számító kis lények öntudatra tesznek szert, és mint a föléjük magasló, istenszerű óriáshoz, hozzá fordulnak útmutatásért...

Lanzig és Kelly jól láthatóan a legjobb helyekről kölcsönöznek ötleteket, hogy megformázzák belőle a saját történetüket a klasszikus science-fiction hagyományok nyomán. Ha nem lenne elég a valóban izgalmas felütés, amelyben egy gyermekét elvesztett anya egy egész világ anyja lesz, akkor elég csak Gooden paneljeire vetni pár pillantást. A szerzőpáros nem véletlenül nevezi a stílusát punk-rock Frazettának: mintha csak arra született volna, hogy egy primordiális fantasy világon bizarr szörnyetegekkel szembekerülő hősnő zsigeri küzdelmét fesse le. Abszolút meggyőző kezdés, ami akár komoly mondanivalót is fecskendezhet egy alapvetően ponyvás science-fantasy kalandba. (Nagy Krisztián)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;