Isten megteremtette az embert saját képmására - azután azok az emberek, akik különösképpen színes fantáziával bírtak, megteremtették a Hősöket, olykor mások, de leginkább a saját hasonlatosságukra (lásd még: „Bovaryné én vagyok”). Ennek indíttatása lehetett pusztán a mesélés iránt érzett olthatatlan vágy, és bizonyos esetekben az a kényszer, hogy az író rajtuk keresztül élje meg azt, amit lúdtollat szorongatva, vagy éppen egy ütött-kopott Underwood mögött nem tudott.
Ez utóbbira kiváló példa a boldog emlékezetű Robert E. Howard, a cimmeriai Conan (és persze Kull király, Cormac Mac Art és társaik) szülőatyja. A természetfeletti erő híján is omnipotens, fizikai erejével és „primítív” intelligenciájával minden veszedelmen gond nélkül felülkerekedő (és nem utolsósorban a kívánt nőt mindenféle szofisztikált bájcsevej nélkül, pusztán a tesztoszteron jócskán túldimenzionált erejével elnyerő – kamaszálom lvl 99) hősök egy olyan ember képzeletében születtek, aki úgy vált férfivá, hogy tollforgató-énje nem lépett túl a kamaszkoron. Howardban gyermekkorától kezdve buzgott a mesélőkedv (kilenc-tíz évesen írta első történetét, és tizennyolc volt, amikor először nyomtatásban láthatta az egyiket), de távolról sem bírt olyan kikezdhetetlen fizikai és mentális egészséggel, mint hősei. Úgy halt meg, ahogyan egy August Derlethnek írott levelében maga is lefestette a tökéletes végszót: írói erejének teljében, a saját keze által (az ideál és a valóság kettőssége itt is fennáll, hiszen erre a tettére nem valamiféle fennkölt spleen, hanem a körülötte felhalmozódó magánéleti problémák vitték rá).
Conan (ahogyan társai is) a felvilágosodás nemes, a civilizáció által meg nem rontott erkölcsű vademberének az ük-ükunokája. Közeli rokonai között tudhatja például Winnetou-t (az mondjuk eléggé vicces, hogy May Károlynak sikerült éppen azt az indián törzset kiszúrnia, amelyik már az amerikai telepesek érkezése előtt is javarészt más törzsek, na és persze a mexikóiak fosztogatásából élt) vagy éppen Greystoke liánokon lengedező lordját. Conan alapvetően éppen olyan idealizált figura, mint az apacs meg a majomember: a barbár jelzőt nyugodtan idézőjelbe lehet tenni, hiszen oly sokat emlegetett vadsága és vérszomja "on screen" sosem sújt le másra, csak gonosz varázslókra, ezek által megidézett szörnyekre és más infernális kreatúrákra. Találkozunk vele tolvajként, rabló és kalózvezérként, de a félmondatokban hivatkozott féktelen, véres portyák valahogy mindig két elbeszélés között esnek meg.
Csak a címeket tekintve harminc fölött van a Conan-novellák száma, de igazából ugyanazt az öt-hat történetet variálta a ezeréves szunnyadásukból feltámadó gonosz mágusokkal, hasonlóképpen ősi szörnyekkel, buja dzsungelekkel és sötét katakombákkal. A karakterábrázolásról sokat elmond, hogy a történetekben jellemzően barbár hősünk volt a legkomplexebb figura: ergo, első blikkre talán semmi sem predesztinálta volna arra, hogy egyáltalán túlélje az íróját, arra pedig végképp nem, hogy egy irodalmi (szub)zsáner megkerülhetetlen alakjává, és (pop)kulturális ikonná váljon. Persze a megoldás nem túl bonyolult: ha egy történet sem cselekmény-, sem karakterszinten nem túl bonyolult, csak a hangulatban és az atmoszférateremtésben kereshetjük a kulcsot.
Howard briliáns érzékkel elegyítette a kalandot a pátosszal, s a bő lére eresztett, de sosem dagályos leíró részeket jól kiegészítették Conan szikár egysorosai. Ahogyan évtizedekkel később a filmvásznon egyetlen mondat - „Eltiporni, leigázni az ellenségeidet, és hallani asszonyaik siránkozását” – egy csapásra életre keltette a hallgatag izomhegyet, úgy kelt életre az elbeszélések hasábjain is: bonyolult lélektani fejtegetések nélkül, pusztán a hangulat erejével. Ha nincs is olyan sűrűsége a Howard által teremtett atmoszférának, mint mondjuk Raymond Chandler esetében, annyi biztos, hogy a keze nyomára ráismernénk akkor is, ha a főhős nevét kitörölve olvasnánk a sztorikat - ha swords and sorceryről van szó, talán Michel Moorcock az egyetlen, akiről ugyanezt elmondhatjuk. Aki nem hiszi, olvassa végig (na jó, próbálja meg végigolvasni) Lin Carter és L. Sprague de Camp száraz és unalmas Conan-utánérzéseit.
És ha már hangulat: lévén művelt ember, Howard nem esett bele abba a hibába sem, hogy Kelet-Európa autósatlaszai és a Dekkán-félsziget hegy és vízrajza felhasználásával építsen mitológiát - lásd az istenek, városok, stb. neveit bármelyik szabadon választott kortárs, a saját kultúráján kívül a többiről szemlátomást lószart se tudó angolszász írók fantasy regényeiben -, inkább az ókori világleírásokból merített, még ha igen nagy szabadsággal is (hogy mást ne mondjak, az igazi Cimmeria a mai Krím-félsziget helyén terült el). Ezen a világon belül aztán gyorsabban mozgatta Conant, mint Weiss és Benioff bárkit a Trónok harca uccsó évadában, s ez az érzékletes színbéli változatosság – tikkasztó sivatagok, buja dzsungelek, kalózok uralta beltengerek - kifejezetten sokat segített a sokszor önmagát ismétlő cselekményen.
Howard elsősorban novellista volt: 20-50 oldalon tökéletes ívet tudott adni egy-egy elbeszélésnek. Azt nem tudhatjuk, mi lett volna, ha tovább él, és van alkalma többször nekifutni, de egyetlen regénye, az Hour of the Dragon (magyarul: Conan, a bosszúálló) eklatáns példája annak, hogy novellát és regényt írni két külön mesterség, és abból, hogy az egyiknek mestere az író, még nem következik, hogy a másiknak is az lesz.
A regény elsőként folytatásokban jelent meg a Weird Tales lapjain, és három, jól elkülöníthető, de korántsem egyformán kidolgozott részre oszlik. Conant meglett férfiként, Aquilónia trónján látjuk viszont: az országára fenekedő szomszédok és egy sírjából feltámadt őrült varázsló szentségtelen nászának következtében aztán földönfutóvá válik, és végül egy ősi ereklye felkutatásával és megszerzésével vesz rajtuk revansot. Két fő motívumát tekintve nem más ez, mint két korábbi elbeszélése, a Fekete Kolosszus és a Vörös Citadella egybegyúrása, és persze kibővítése (a Vörös citadella fontos elemeiben - összeesküvés egy varázsló segítségével - sokban hasonlít egy alig egy hónappal azelőtt megjelentetett elbeszélésre, a Főnix a kardon–ra, amely viszont egy korábbi Kull király-novella átdolgozása, szóval Howard tényleg nem restellt saját magától meríteni). A bővítés szóval némileg csínján kell bánni, hiszen hiába van a történetben egy egész trilógiányi kraft, Howard az egészet lebonyolítja alig több mint kétszázhúsz oldalon.
Az egész mű majd kétharmadát kitevő első szakaszon, a király bukásán és menekülésén érződik, hogy írójának helyenként csak mérsékelt a lelkesedése – elvégre ezt a sztorit már háromszor megírta –, hogy aztán az Ahriman szíve utáni hajszával olyan sötét és lidércnyomásos kalandot kanyarítson , amelyhez hasonlót azóta is csak kevesen tudtak letenni az asztalra. A horrorisztikus bolyongás a stygiai piramis mélyén, az affér a vámpír-hercegnővel, majd a feloldás az ugyancsak élőhalott kalauzzal mai szemmel is borzongató, korabeli olvasóját pedig egészen biztosan a karosszékhez szegezte.
Ennyi hányattatás után a regény sokkal vérgőzösebb és grandiózusabb lezárást érdemelt volna, Howard energiájából mégis mindössze negyven oldalra futotta. Kevés kedvesebb pillanata van pedig az olvasói szívnek, mint amikor a rengeteg szenvedésen át elkísért hősök eljutnak az olyannyira áhított visszavágás kapujáig, itt azonban be kell érjük egy elég vérszegény, szemet szúróan összecsapott végkifejlettel (tegyük hozzá, az egyre ziláltabb idegrendszerű Howardnak itt már mindössze hat hónapja volt hátra). Egy heroikus momentum – a Valeriusnak állított csapda a ködlepte szurdokban - azért itt is akad, de összességében csalódást okoz a végkifejlet (érdekes, hogy amikor majd negyven évvel később Roy Thomas és Steve Buscema képregényben adaptálta a történetet – magyarul is megjelent a boldog emlékezetű Hepiend Magazinban – hasonlóképpen torz szerkezetű lett a végeredmény, bár ott leginkább a cselekmény eleje sikkadt el).