Star Wars: Az utolsó jedik – Az Erő végre újra velünk van

A cikk teljes spoilermentességét az Első Rend kíméletlen ügynökei ellenőrizték.

Lássuk be, Rian Johnsonnak nem volt könnyű dolga. Mármint senkinek nincs könnyű dolga, aki a világ legnagyobb és leghíresebb, gigászi elvárásokkal körbefalazott franchise-ához nyúl, ráadásul ő George Lucas óta az első, aki egyedül írt és rendezett egy Star Wars-filmet, de ennél többről van szó: kényszerpályára került. Mert legyen bármilyen lendületes, hangulatos és végső soron élvezetes Az ébredő Erő, szégyentelen nosztalgiamenetelése és narratívát meg karaktereket gúzsba kötő, otromba rejtélyhalmozása semmiképpen nem jó trilógiaindító: túl sok szart hagy az utódja küszöbén, akinek így nincs más választása, mint hogy takarítson. A J.J. Abrams által felvetett, de meg sosem válaszolt kérdések horgonyként húzzák vissza a filmet, de Johnson szerencsére nem hagyja magát: minden erejével azon van, hogy az előzmények kulimászát a lényegére desztillálja.

A lényeg pedig: a karakterek, egészen pontosan Rey és Kylo Ren, a bennük lejátszódó változás, vívódás, fejlődés, a köztük kialakuló bizarr kötődés. És ebben Az utolsó jedik (a magyar cím többes száma már örökre hülyeség marad) nagyszerű. Rey és Kylo nagyjából egyenértékűek a filmben: mindketten kétségbeesetten keresik az útjukat, tévelyegnek, próbálkoznak, botladoznak, és náluk reménytelenül nagyobb előképekhez igyekeznek felnőni. A sötét és a világos oldal efféle kiegyensúlyozása minden túlzás nélkül páratlan a Star Wars mozifilmes történetében, és egészen lehengerlő érzelmi hullámvasútra vezeti a gyanútlan nézőt. Han Solo halála az előző részben azért volt nagyrészt egy vállvonással elintézhető, mert Abrams a nagy biztonsági játszma és megfelelni vágyás közben elfelejtette felépíteni az odavezető emocionális utat. Johnson nem követi el ugyanezt a hibát: az egész Star Wars sagában nincs még egy olyan komplex, ellentmondásos, vad intenzitással hullámzó kapcsolat, mint Reyé és Kylóé – minden közös pillanatuk arany, egy konkrét jelenetük pedig egyenesen a sorozat egyik legjobbja.

És nyilván Rey a szimpatikusabb, viszont Kylo az érdekesebb: már Az ébredő Erőnek is nagy fegyverténye volt a kételyektől gyötört, vívódó és esendő gonosz (egy afféle anti Darth Vader), itt pedig egyenesen a hátán viszi a filmet, köszönhetően Adam Driver óriási alakításának is. Mindenki elhomályosul mellette (ahogy minden karakter – jogosan – háttérbe szorul Rey és Kylo mellett), pedig kiváló színészgárdáról beszélünk: Hamill még életében nem játszott ilyen jól, Fishernek sem csak nosztalgiából örülhetünk, Isaac és Boyega már rutinosan hozzák a figurájukat, és Laura Derntől Benicio Del Torón át Kelly Marie Tranig az összes újonc is kiváló. A régiek közül csak szegény Chewbacca felejtődik el, ő szerep nélkül, holtsúlyként kénytelen végigténferegni a filmet.

Az utolsó jedik két és fél órán át vágtat előre szinte nyaktörő tempóban, minthogy Johnson az egész cselekményt egy grandiózus űrbeli hajszára húzza fel: az Első Rend flottája fáradhatatlanul űzi a fogyatkozó erőforrásokkal gazdálkodó Ellenállás szánalmas kis maradékát (ki emlékszik még a Battlestar Galactica első, 33 című epizódjára?), miközben a főbb szereplők szétfutnak a galaxisban, hogy akár az Erő elsajátításával, akár egy McGuffin beszerzésével fordítsanak a vesztes helyzeten. Itt ütköznek ki a film problémái: a két és fél órás játékidő a tempó ellenére túl hosszú, és a világbajnok Luke/Rey/Kylo-szálon kívül előbb-utóbb minden egyéb ellaposodik egy kicsit, a Finn-féle kaszinóvárosos kaland éppúgy, mint a Poe-féle belpolitikai konfliktus. Nehéz nem észrevenni, hogy a film mennyivel áramvonalasabb, egységesebb lenne ezek nélkül, csak az említett trióra koncentrálva (a hiányuk ráadásul sok kisebb logikai bakugrást és értelmetlen mozzanatot is száműzne), esetleg kicsit a túl hosszúra nyúló finálét is lerövidítve.

És hogy akkor mi lett Az ébredő Erő nagy, égető kérdéseivel? Nyilván nem lőhetek le semmit, de mivel Johnson sokkal, SOKKAL érettebb filmes, mint Abrams, okosan háttérbe szorítja a fanboyizgatásra kikalkulált rejtély-bullshiteket (akárcsak a nosztalgiát) a karakterábrázolás és a tényleges történetmesélés javára. Van kérdés, amit rafináltan, a szorgos elméletgyártókat arcul csapva, gyönyörű drámai érzékkel válaszol meg (kis híján ujjongtam örömömben), és van olyan, amit dramaturgiai szükségszerűségként egyszerűen jelentéktelenné silányít (konkrétan ujjongtam örömömben).

Johnson ezen felül szépen eltalálja a Star Wars-hangulatot, végre visszahozza a spritualitást a midikloriánokkal anno ostobán megfertőzött jedi-mítoszba, nem egyszer brillírozik a színvilággal, tökéletesen kezeli a humort (még a porgok sem bosszantóak, sőt), parádés és grandiózus, egy-két ritka alkalommal pedig meglepően nyers és brutális akciókat vezényel le (kettészelődik néhány test, elgurul pár fej, még ha csak gyorsan-homályosan-háttérben, a gyerekkompatibilitásnak épp csak a határát súrolva is).  És bár az említett problémák miatt Az utolsó jedik sosem érhet fel A Birodalom visszavág nagyságához, illetve az Új reményéhez sem, azt simán kimondhatjuk, hogy 37 éve ez a legjobb Star Wars-film.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!