New Angeles - Nehéz a cyberpunk cégigazgatók élete

Manapság egy új IP-vel előrukkolni fenemód kockázatos tud lenni, hiszen feltérképezetlen piaci ingoványba tévedhet a kiadó, mindegy, milyen játékról legyen szó, ezért aztán a jól bevált brandek úgy járnak, mint a mosógép nagymosáskor: egy élelmes háziasszony (vagy -úr) mindet trükköt elkövetve gyömöszöli bele a ruhákat, lehetőleg minél többet és többfélét, nehogy két adagot kelljen mosni, mert az nem gazdaságos. Persze a mosási baleseteket mindenki igyekszik elkerülni, hiszen a becsületen esett folt nehezebben jön ki, azonban a Fantasy Flight Games tervezőit nem kell félteni: magabiztosan dobáltak össze eurogame, ameri és partijátékokra jellemző mechanizmusokat az egyik legsikeresebb univerzumuk, az Android mixerébe, az eredmény pedig elismerésre méltó.

A szóban forgó társasjáték, a New Angeles az amerikai játékkiadó cyberpunk világát használja alibiként (mivel a tematikát akár Trónok harcára is cserélhetnénk, simán működne), illetve csaliként, mert a Netrunner kártyajáték óta sokaknak vált kedvencévé a pusztulatok árnyékában meghúzódó kiberforradalmárok és a neonragyogástól tündöklő felhőkarcolókban trónoló megacégek egyenlőtlen küzdelme. (Érdekesség, hogy a címadó, extra gourmet Android társas anno ahhoz képest, hogy milyen nagy ambíciókat ápolt, csak kevesek szívébe volt képes belopni magát. Illetve az is, hogy az Android: Netrunner a 90-es évek gyűjtögetős-cserélős (CCG, TCG) kártyaőrületét a Magickel elindító Richard Garfield másik kultjátékaként utcahosszal ver rá a többi Android témájú társasra, talán nem véletlenül - pedig a világban még a Dominion atyja, Donald X. Vaccarino is tiszteletét tette az Infiltrationnel.)

A New Angeles ugyan valószínűleg sosem fogja beérni sikerességben a Netrunnert, de szégyenkeznivalója sincs, az száz százalék. A bevezetőben említett műfaji katyvasz elsőre elrettentően hangozhat, és talán csak súlyosbít a helyzeten, ha azt mondom, a New Angeles olyan, mintha a Pandemic és a Dead of Winter közös utódját a Battlestar Galactica génjeivel oltották volna be, de ez csak hozzávetőleges összehasonlítás, senkit ne hagyjon megvezetni. Ha nem is egyenlő arányban, de a játékban valóban felfedezhető mindegyik játéktípus egy-egy sajátossága, így az eurók lépés-optimalizálása, az amerik témabombája és a partijátékok szociális dedukciója, megspékelve egy jó adag alkudozással. Ha a kedves olvasó esetleg nem lenne járatos a modern társasjátékok világában, sietve leszögezném, ez a keverés-kavarás manapság egyáltalán nem jelent újdonságot, a korábban éles műfaji határok elmosódtak, és számos “hibrid” játék jelenik meg.

Visszatérve magára a New Angelesre, a játékot 4-6 fő játszhatja, akik azon lesznek, hogy az Androidból ismert megacégek élére állva minél nagyobb profitot termeljenek, úgy, hogy közben nem tesznek mindent tönkre maguk körül (csak majdnem mindent). Persze nem lenne a New Angeles FFG játék, ha csupán ennyiről lenne szó, néhány csavar azért akad a játékmenetben. Először is, az egyik kedvenc mechanizmusom: a rejtett áruló. Külön cikket érdemelne az emberi természet eme ámulatba ejtően furcsa jellegzetessége, ahogyan az egyén elszínészkedi, hogy egy neki ellenséges csoport tagja, és muszáj úgy igazítani a tetteit, hogy az egyszerre legyen összhangban a csoport és a saját céljaival is. Másodszor, a játék fél-kooperatív, vagyis egy bizonyos pontig muszáj a közös cél érdekében összedolgozni, különben mindenki veszít (kivéve az árulót, ugyebár). A kérdés csak az, hogy ki és mikor gondolja úgy, neki inkább fontosabb a saját üzlete, borítva ezzel a korábbi megállapodásokat. A harmadik pedig az egyéni célok. A New Angeles egy szemét játék, a kapitalizmus diadalmenete mikrokörnyezetben, egy trollkodásra késztető álszentnevelde: nagy pénzeket szakíthatunk azzal, ha rövid távon belehugyozunk a saját vödrünkbe, miközben tudjuk, hogy hosszútávon abból fog inni mindenki.

A játékmenet meglepően egyszerű. Adott New Angeles gigantikus megapolisza, a nem is túl távoli jövő céges adóparadicsoma, ahol azonban milliók tengetik életüket nyomorban - ezt a sztorit jól ismerjük, csakhogy ezúttal mi vagyunk azok, akik a piac dicsőséges zászlaja alatt vonulva zsigereljük ki a tömeget. Persze egyik cég sem olyan hülye, hogy tökön szúrja magát a mértéktelen profitduzzasztással, így ügyes manőverezéssel muszáj mindig valami koncot lökni a plebsnek. A városnak különböző változói vannak, úgymint a zavargások, az áramellátás, a szervezett bűnözés, a közbiztonság, a termelői kapacitás és a járványok. Ezeket kell zsonglőröket megszégyenítő ügyességgel egyensúlyban tartanunk, mert ha káoszba fúl a város, állam bácsi keményen bevonul, megvonja a kedvezményeket, és vége a jó világnak (és ezzel a játéknak is).

A társas három nagyforduló alatt próbálja a fenti változókat az entrópia és Murphy törvényeinek megfelelően a pöcegödör állásba kapcsolni, a játékosok pedig ezt igyekeznek elhárít(gat/gat/)ni, de nem túlzottan, és lehetőleg jó sok zsét keresve közben (például a Jinteki cég a gyógyszerbizniszben érdekelt, így neki az a jó, ha sokan betegek - de csak addig, amíg egy durva járvány el nem viszi a város nagy részét). Ez biztos ismerős mindenkinek, nem szükséges túlragozni: teremts keresletet, de soha ne elégítsd ki teljesen. Aki eddig eljutott az olvasásban, az most joggal teheti fel a kérdést: ez most egy befektetői játék? Nem, közel sem.

A játék lényegi részében ajánlatokat teszünk egymásnak, amiket a többiek egyfajta licitszerű szavazással hoznak érvénybe. Az ajánlatok kártyák képében a város állapotára hatnak ki: zavargásokat szüntetnek meg, járványokat hárítanak el, visszaállítják az áramot, satöbbi. A különböző lapok különböző problémákat kezelnek - és ördögi módon újabbakat kreálnak. Mind a hat cégnek megvan a saját erőssége és gyengesége, jobban mondva érdekeltsége, vagyis az, hogy milyen területen képes befolyást gyakorolni, illetve abból mekkora plusz profitot tud kisajtolni - itt valóban érződik a különbség, tényleg eltérőek a játékosok képességei.

A játék ideje limitált, a három nagyforduló pár kisebb fordulóra oszlik. A nagyfordulók vége előtt össze kell hozni annyi megtermelt javat, amennyi kielégíti a város pillanatnyi szükségleteit (ezt egy pakliból húzzuk véletlenszerűen). Ha ez nem jön össze, büntetőpontok képében kerül egyre közelebb állam bácsi szigorú keze, és egy bizonyos határ elérése után beüt a krach. Öt különböző termelhető cuccból válogat a játék, ezeket a város más és más kerületeiben lehet előállítani (ezek amortizálódnak folyamatosan, őket kell karbantartani a lapjainkkal). Például, ha a gépromboló punkok éppen akkora tombolást rendeztek az energiaszektorban, hogy egy mobiltöltésre elegendő nafta sem maradt, akkor ott bizony tenni kell valamit. Nem véletlenül említettem a Pandemicet a cikk elején, ez a tervkovácsolós, egyezkedős része arra hajaz.

És itt indul be a játék: a Pandemichez hasonló tűzoltás és lyukak foltozgatása csupán eszköz arra, hogy mindenki a saját pecsenyéjét sütögesse. A kezünkben tartott lapok különböző hatásaival ragadhatjuk magunkhoz az irányítást, ám mindig csak egyvalaki - ezért fontos, hogy meg tudjuk győzni a konkurrenciát, voksoljanak mellettünk. A hatékony érvelést nem tudják pótolni helyettünk a kártyák, azt nekünk kell fejből megoldani, mert a New Angelesben nem dobókocka dönti el, hogy sikerült-e a rábeszélés skillem. Kiváltképp az árulónak kell észnél lennie, nehogy túlzott feltűnést keltsen egy-egy renitensnek tűnő akciójával.

Szerencsére a New Angeles nem egy karótnyelt darab, semmi sem nyilvánvaló benne: vannak nyugisabb körök, amikor mindenki egyetért a megoldásban, mert az egyértelműnek tűnik, és nem is minden percében folynak vérre menő szópárbajok, sőt. De sosem lehet tudni, hogy egy játékostársam azért szavazott mellettem, mert így neki nem kerül szinte semmibe az adott probléma megoldása, és közben az ő malmára is hajtom a vizet, vagy pusztán belátja, hogy az akcióm nélkül később még sűrűbb lesz a kulimász. Ezt már nyilván embere válogatja, ki hogyan áll hozzá a politikához, őszintén, vagy nyakig mocskosan, de tele zsetonnal.

Hogy a játékmenet ne üljön le, számos apróság dobja fel a cápázást: a nagyfordulók előtti titkos befektetések, amelyek afféle egyéni célként jócskán megdobhatják a tőkénket; az ügynökök, akik a győztes licitáló mellé állva változatos képességeikkel bővíthetik ki érdekérvényesítő tevékenységünket (unatkozó rendszergazdától kezdve japán gésa-nindzsán át Barney Stinson alteregójáig a Netrunner világából ismerős arcok sorra beköszönnek); illetve a károkozást nagyban előrelendítő fordulóvégi lapok, amelyek hátlapjukkal sejtetik, milyen területen várható a legnagyobb amortizáció. A szokásos FFG minőségről pedig még nem is beszéltem: jópofa figurák, gyönyörű dizájn, színes-szagos mütyürök, minden itt van, ami egy modern társasjátékba kell (kivéve az applikáció. De az nem kell.)

Nagyon kellemes színfolt a New Angeles: pazar módon elegyíti a kooperatív és a kompetitív elemeket - mechanikák szintjén az előbbi irányba mozdítva el a mérleg serpenyőjét, ám a hangsúlyt mégis az utóbbira helyezve. Láttunk már példát fél-kooperatív, árulós játékokra, és habár a New Angeles nem emelkedik ki közülük látványosan, az élbolyban mindenképp ott a helye.


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!