„Mindig azt mondom, aki látni akarja az országot, az vonatozzon. Nézzenek ki, ahogy száguld magukkal, és látni fogják Amerika igazi arcát!”
Cora, a georgiai ültetvényről megszökött fiatal rabszolga hiába néz ki a vonatból az állomásvezető szavaival a fejében, nem lát semmit, csak sötétséget – hiszen ez a vonat a föld alatt robog. Mire vélje hát a férfi megjegyzését: irónia lett volna, gonosz humor, egyszerű ugratás? Vagy talán komolyan gondolta, és valóban ez Amerika igazi arca? Tömény, véget nem érő feketeség, teljes bizonytalanság és kilátástalanság, száguldás valami szó szerinti és átvitt értelemben is ismeretlen helyre, ami lehet bármi, de általában kiderül róla, hogy: semmi? Cora még sok államot jár meg, sok atrocitást szenved el, és az élet sok kellemetlen igazságára döbben rá, mire teljes bizonyossággal megállapíthatja, hogy az állomásvezető egyáltalán nem viccelt.
A föld alatti vasút a valóságban egy abolicionisták által fenntartott titkos ház- és úthálózat volt, amelynek segítségével a szökött rabszolgák eljuthattak a szabad államokba vagy Kanadába. Colson Whitehead idén Pulitzer-díjat nyert regényében azonban a vasút nem csupán metafora, itt igazi recsegő, zakatoló, füstöt okádó vonat viszi a rabszolgákat a - valós vagy vélt - szabadság felé egy egész Amerikát behálózó, grandiózus alagútrendszerben. Ez a mágikus realizmus (az alagútrendszer létezésére csupán homályos félmagyarázatok vannak, és nem is lehetnek másmilyenek, hiszen teljességgel irreális koncepció) azonban nem a reményt szolgálja, nem azért van, hogy valamiféle valóságnál fennköltebb, varázslatos ellenpontként lépjen fel a rabszolgatartás és -üldözés nyers és kegyetlen, ugyanakkor sokkolóan hétköznapi világával szemben. Ellenkezőleg.
Whitehead rögtön azzal kezdi, hogy kiábrándítja az olvasót a rabszolgaságról szóló filmek és irodalmi művek egy jellemző toposzából, a halálukig dolgoztatott feketék összetartásából, sőt még a beléjük vert, félelemmel rájuk erőszakolt közönyből is. Azt mondja: az ember, legyen fekete vagy fehér, ennél sokkal kevésbé képes erősnek (és embernek) maradni a folyamatosan nyomorúságos körülmények közepette. A felnőtté váló, önnön szexualitására ráébredő Corára egyáltalán nem csak a fehér urak és azok – akár fehér, akár fekete – bérhajcsárjai jelentenek veszélyt: az ültetvényen rabszolga rabszolgának lesz farkasa, mert akiknek semmijük sincs, azok bármire képesek egy tenyérnyi földterületért, holmi szánalmas státusért és persze egy fiatal nő lába közéért. Az elnyomás mindenkiből kihozza a zsarnokot, a szörnyű állapotok nem összekovácsolnak, hanem szétforgácsolnak.
Ehhez illeszkedik Whitehead míves, jórészt érzelmek nélküli, tudatosan száraz prózája is: az újabb és újabb atrocitások, a konstans szenvedés, az önbecsülés és perspektíva teljes hiánya nemhogy nem igényelnek síró hegedűket és megrendítő szóképeket, ezek pusztán az olcsó könnyfakasztás, a mértéktelen giccs eszközei lehetnének. A föld alatti vasút már-már dokumentarista tárgyilagossága és mértéktartása egyrészt méltó a történelmi tényekhez, másrészt hű leképezése a szereplők fásultságának, zsibbadtságának, a rájuk kényszerített életmód monotonitásának. Amely csak látszólag törik meg a szökést követően.
A szabadság ugyanis újra meg újra illúziónak bizonyul. Ha a tényleges, bőrt horzsoló láncokat sikerül is levetni, jönnek a helyére a szalonrasszizmus, a látszattolerancia, a társadalmi képmutatás, a félelmetes közöny béklyói. Cora hol hetekig bujkál egy fehér házaspár otthonának padlásán, onnan nézve a feketék heti, nyilvános akasztásait, és azon tűnődve, mennyire mondhatja szabadnak magát egy dohos, sötét lyukban, amelynél még az ültetvényen is több jutott neki, hol pedig „felvilágosult” fehér tudósok múzeumában élheti meg újabb tárgyiasítását, ahogy egy „Tipikus nap az ültetvényen” nevű diorámában játssza az ámuló látogatóknak a sötét, civilizálatlan Dél „mezei niggerét”. A különbség annyi, hogy most már minimális pénzért cserébe alázzák meg, és bár papíron az állam tulajdona, joviális mosollyal biztosítják róla, hogy ez csak formaság. A saját érdekében, ugye, nehogy elragadják a rabszolgavadászok. Apropó, a sterilizálása szintén a saját, tágabb értelemben pedig az egész népe érdekét szolgálná, hiszen hőn kívánt integrálásuk csak a számuk kordában tartásával valósítható meg, ha tehát lenne szíves a hozzájárulását adni…?
Dermesztő az a sokszínűség, amellyel Whitehead a rabszolgák kínzásától és leölésétől kezdve (úgy hívják: a munkaerő természetes fluktuációja) a jó szándék álságos köntösébe burkolt lenézésig és kizsigerelésig a faji alapú elnyomás sokszínűségét ábrázolja. Cora rendületlenül tart a szabadság felé, kérdés, hogy elérhető-e az számára egyáltalán ez az állapot. Mert egy idő után végül elkezdi kapiskálni, hogy ő sosem lesz ember Amerikában, ezt a megnevezést ott a fehér embernek tartják fenn. Ő csak nigger lehet, egykori és potenciális rabszolga, örök idegen egy ellenséges hazában (ellenséges haza: micsoda borzalmas gondolat), ahová pusztán azért született, mert az őseit annak idején elhurcolták a saját földjükről. És persze dermesztő, milyen felkavaró természetességgel kínálják magukat e gondolatok a mai, XXI. századi Amerikában lappangó, mit lappangó, nyilvánvaló rasszizmus értelmezéséhez.
Cora mindig csak azt tudja a vonaton zakatolva, miközben tovasuhan mellette a sötétség, valahogy mégis folyton vele marad, hogy honnan menekül, azt sosem, hogy hová. Ez A föld alatti vasút keserű mágikus realizmusa: a szabadságot még a varázslat sem garantálja.
Eredeti cím: The Underground Railroad, fordította: Gy.
Horváth László
XXI. század, 2017, 336 oldal
