„…az emberekkel való együttélés nehézsége az ő számára mindig abban állt, hogy ő mindig sokat hallott, és sokat látott, az emberek azonban semmit se hallottak, és semmit se láttak…”
- Thomas Bernhard: A mészégető (Tandori Dezső fordítása); Nemes András kiadatlan, Megszállottak című regényének nyitó idézete
Fájdalommal értesítjük róla minden régi és újabb olvasónkat, hogy Nemes András barátunk és több mint öt éve kollégánk néhány héttel ezelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt. Még nem fogtuk fel teljesen a történteket, ezért is késlekedtünk ennyit e nekrológ megírásával. Nehéz szavakat találni, mikor elmegy valaki, aki közel állt az emberhez, legyen szó barátról, kollégáról, munkássága miatt tisztelt szerzőről. András pedig ezek keveréke volt számunkra, még ha főként írásain keresztül is ismertük meg. Annál is fontosabb felidézni közös emlékeinket - ne a gyászunkról, hanem az elhunytról szóljunk.
Ha Andrásra gondolunk, kedves vagy éppen banális, önmagukban jelentéktelennek tűnő, visszatekintve mégis értékes pillanatok jutnak eszünkbe: filmek és könyvek iránti, sosem csituló szenvedélye, találó viccei, az, ahogyan könnyen meglelte másokkal a közös hangot. Pontos, nagyfokú érzékenységről tanúskodó megállapításai, az önkritikus megjegyzéseiben megvillanó kíméletlen humora, és mindezek mögött, mint vékony hegedűhúron táncoló vonó hangja, a folyamatosan vibráló emberi fájdalma.
András egy fazon, egy arc, egy karakter volt. Ezt az is tudta, aki akár csak felületesen ismerte, sőt, ez volt legelső benyomása róla. Karizmatikus, intelligens, lehengerlő személyiség volt, aki pusztán a kisugárzásával és a humorával azonnal bármilyen társaság középpontjává tudott válni. Bármikor, bármilyen témából képes volt fapofával előadott viccet faragni, és még az őszintébb, fájdalmasabb megnyilvánulásait is szinte mindig belengte valami kaján szarkazmus, valami finom (ön)irónia. Azt is mondhatnánk - biztosan nem bánná - hogy archetipikus bohóc- vagy harlekinfigura volt, aki akkor is nevetett magán és az általa folyamatosan megkérdőjelezett, kérdőre vont világon, amikor éppen sírt. Egy Mercutio Rómeó, egy Mefisztofelész Faust mellett.
E vonása ide-oda csapongó élete során is végigkísérte: rajzolt, festett, színészkedett, írt verset és prózát (Entropláza című novelláskötete 2007-ben jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában), és természetesen remek cikkeket ide, a Geekzre és a Filmvilág blogjára. Műkedvelő volt, a kifejezés Nemesebb (ezt a fajta kretén szóviccet talán értékelte volna) értelmében. Óriási lelkesedéssel tudott beszélni és írni filmekről, könyvekről, zenéről, vagy bármiről, ami éppen megragadta a figyelmét. Ugyanakkor mindig megmaradt kritikusnak, elemzőnek, akár a saját, piedesztálra emelt kedvenceivel szemben is, és mintha egyik közegben sem akart vagy tudott volna megállapodni. Mintha mindig valami mást, tökéletesebbet keresett volna. Mi is hiába szerettük volna megőrizni magunknak az éleslátását, a tehetségét, a személyiségét, végül inkább másfele ment, valahova elképzelhetetlenül messzire. Marad az, hogy legalább most, tíz körömmel összekaparva megőrízzük belőle, amit tudunk, amit lehet, és a rendelkezésünkre álló eszközökkel, tőlünk telhetően életben tartsuk az emlékét.
András! Nyugodj békében, miközben - immár máshonnan - tovább csodálod az emberiség bolond táncát. Mi, a hátramaradók sokszor, sokáig fogunk még emlékezni rád, újranézve kritikáidban boncolgatott kedves filmjeidet, újraolvasva - és tiszteletedre a Geekz hasábjain is újraközölve - legjobb írásaidat, felidézve vicceidet, találgatva, mit mondanál, ha még itt lennél köztünk...
