Az emberi civilizáció elérte a zenitjét, és egy nanovírus
bevetésével csúcsintelligenciájú majmok kifejlesztésével kísérletezik egy
terraformált bolygón. E kísérlet azonban egy szabotázsakciónak köszönhetően
katasztrófával végződik: a majomállomány elég a légkörben, a kutatóállomás
megsemmisül, a tudományos projekt vezetője pedig egyedüli túlélőként több száz
éves altatásba menekül, remélve, hogy majd később megmentik. Nem tudja azonban,
hogy a szabotázsakció csak egy apró része a problémának: a Föld és kolóniái
totális háborúban szenvednek ki, a civilizáció összeomlik.
Kétezer évvel később az egykor hatalmas emberi birodalom nyomorúságos, technológiailag visszaesett túlélői érkeznek meg a kísérleti bolygóhoz, remélve, hogy ott új otthonra találnak. Csakhogy a nanovírus lejutott a planétára, és a majmok hiányában más fajok felfejlesztéséhez látott hozzá: rákokéhoz, hangyákéhoz… és pókokéhoz. Mivel a vírust emlősökre találták ki, a folyamat lassan, és hibákkal terhelten halad, de az embereknek így is egy rémisztően fejlett és főleg félelmetesen idegen póktársadalommal kell megküzdeniük a remélt paradicsomért.
Tehát: az elcsökevényesedett emberiség mindenre elszánt maradéka, egy mesterséges szuperevolúcióval felturbózott idegen pókfaj és egy géppel meg a saját, hardverre feltöltött tudatával összeolvadt, az őrület határán táncoló tudós több ezer éven átívelő játszmája a fennmaradásért.
Ha ez úgy hangzik neked, mint valami feleslegesen komplikált és komolykodós, szatirikus hangvételétől balgán megfosztott Starship Troopers – nagyobbat nem is tévedhetnél. Az idő gyermekei nagy fogása, hogy párhuzamosan, mi több, egyenlő hangsúllyal meséli el az emberek és a velük szemben álló pókok történetét. És ha Tchaikovsky tereli egyáltalán valamely oldal felé az olvasói szimpátiát, az még csak véletlenül sem a kétlábúaké: az emberi főhőst, a nagy, elbukott elődök homályba vesző történelmét kutató Holsten Masont több ezer éven át újra meg újra kirángatják a hibernációból, hogy valamilyen probléma megoldásában segédkezzen, aztán meg visszafekszik aludni. Szinte már Philip K. Dick nem-hőseire rímelő tehetetlen, kétségek közt őrlődő és gyenge kisember ő, aki általában csak sodródik az eseményekkel, miközben átmeneti (?) otthonán, az emberiség utolsó bárkahajóján a társai változatos konfliktusokban öldökölik egymást – a faj még a teljes kihalás szélén tántorogva sem képes felhagyni az önpusztítással.
Mindeközben a terraformált bolygón Portiát és (az egyszerűség kedvért ugyanígy nevezett) leszármazottait követjük nyomon, ahogy kis nyolclábúakból az évezredek során nagy nyolclábúakká válnak, megtanulnak összedolgozni, közösséget és társadalmat építeni – a nanovírus teszi a dolgát. A pókok minden evolúciós féküket (kannibalizmus) leküzdik a többé, nagyobbá, jobbá válás egyetemesen kitűzött zászlaja alatt. A kétlábúak túlélésért folytatott, kétségbeesett, egymás torkát marcangoló vergődésével egy újonnan öntudatára ébredt, cselekvő és bátor hősök garmadájával teli faj szupergyors és rendkívül határozott fejlődése áll szemben. A nagy kérdés természetesen az, hogy elkerülhető-e a két fél között a végzetes konfliktus úgy, hogy ellentéteik látszólag kibékíthetetlenek, és csak egyetlen bolygó áll a rendelkezésükre – az osztozkodás pedig kizárt.
Tchaikovsky érdekes és izgalmas témák egész sorát rügyezteti, amihez egy felemelkedő és egy hanyatló faj hányattatásai tökéletes táptalajt kínálnak: az ember és a gép összeolvadása, a háború természete, a technológia ámokfutása, az önpusztítás elkerülhetetlensége, az ösztönök legyőzése, a hit megfoghatatlansága vagy éppen az öntudatra ébredés folyományaként óhatatlanul előkerülő társadalmi feszültségek (a pókoknak is meglesz például a maguk szüfrazsettje, csak nemileg ott fordított a felállás). De talán a legfontosabb a kommunikáció képtelensége, az, hogy nemhogy elfogadni, de még csak megérteni sem vagyunk képesek egymást. És ha most azt hiszed, csak a pókok és az emberek viszonyáról beszélek, tévedsz – még akkor is, ha a kölcsönös megérthetetlenség nyilván ott a leghangsúlyosabb. Az idegenek (az embernek a pókok, a póknak az emberek) ugyanis nem egyszerűen csak mások: gondolatiságuk, világlátásuk oly drasztikusan eltérő, hogy egymás legegyszerűbb gesztusát sem fogják fel. Egymás szemében mindkét faj maga a horror.
De Az idő gyermekeinek nem véletlenül egy múltkutató a kétlábú főhőse: Mason a saját őseivel sem képes zöld ágra vergődni a rendelkezésre álló temérdek információ ellenére, mint ahogy a megszállott kapitány és a gyakorlatias gépész is egymás ellen fordulnak, hiába ugyanaz a céljuk – és még a szerelmesek is nehezen értenek szót egymással. A kifejezendő dolgok vagy túlságosan, felfoghatatlanul nagyok, vagy éppen teljesen jelentéktelenek a nagy egész tükrében. Így aztán mindenki csak vakon menetel a következő elkerülhető, mégis elkerülhetetlen konfliktusig, amely jó eséllyel mindnyájuk vesztét okozza majd.
Thaikovsky a legbensőségesebb viszonyoktól a leggrandiózusabbakig végigviszi ezt a kommunikációképtelenségi koncepciót, hogy a kicsit talán hirtelen, belegondolva mégis következetes befejezésben teljes, gyönyörű és ironikus kört zárjon be vele. Ha lehetséges egyáltalán a megértés, honnan fakadhat? Ha képesek vagyunk egyáltalán túllépni önnön korlátainkon, és nem rögtön Ikaruszként zúgni alá a magasból, honnan vesszük hozzá a kitartást, a képzelőerőt, az intelligenciát? Hogyan gyakorolhatunk empátiát kommunikáció és hasonlóság (vagyis azonosulási lehetőség) hiányában? Min múlik egy emberi/pókélet vagy akár egy egész faj fennmaradása? De akár azt is kérdezhetnénk (és ennél nagyobb kérdés úgysincs): mi teszi az embert emberré?
Tessék, meg lehet tenni a téteket a világmindenség legnagyobb morális és túlélőjátszmájában.
Eredeti cím: Children of Time, fordította: Habony Gábor
Fumax Kiadó, 2017, 616 oldal
