Tudat alatt mind meg akarjuk ölni Istent. Miért kellene imádnunk Őt, amikor akadályt gördít a személyes boldogságunk útjába, akármilyen ártalmatlan dologra is vágyunk? Igaz, hogy Jézus már nem néz le hideg tekintettel megfeszülve minden hálószoba faláról az üzekedő báránykákra, a kereszténység viszont még mindig sokak világnézetét meghatározza. Ettől függetlenül a többi ábrahámita valláshoz hasonlóan a mai napig nem tudja helyén kezelni a nemiség kérdését, a homoszexualitásét meg aztán pláne nem. Ezen még az sem igazán enyhítene, ha Milo Yiannopuolos draq queennek öltözve énekelné az Ave Mariát egy KDNP-gyűlésen. Nos, a toleráns, melegházasságot deklaráló Skandináviának is van egy szúrós szemű protestáns árnyéka, ennek bizonyítéka a norvég horror legújabb képviselője, a Thelma.
A címszereplő egyetemista lány (Elie Harboe) még a családjától távol sem tud szabadulni vallásos szülei kontrollja alól. Thelma ennek ellenére igyekszik beilleszkedni, és hamar összebarátkozik évfolyamtársnőjével, Anjával (Kaya Wilkins). Nemsokára azonban rá kell ébrednie, hogy a puszta barátságnál sokkal mélyebb érzéseket táplál iránta, és furcsa módon Anja sem közömbös iránta. Ráadásul különös rohamok és rémlátomások lesznek úrrá rajta, amelyek valójában nem epilepszia vagy mentális betegség tünetei, hanem a benne rejtőző természetfeletti erők próbálnak utat törni maguknak.
Norvég létére Joachim Trierre nem jellemző a templomgyújtogató radikalizmus, saját bevallása szerint a hip-hopért és nem a black metalért rajong. A fesztiválokon és művészmozi-látogatók körében elismert drámák után meglepő húzásnak tűnhetett egy misztikus horrort leforgatni, Trier azonban nagyon is érti a zsáner hatásmechanizmusát, így már a film elején sikerül fojtogató atmoszférát teremtenie. A jump scare-ekkel és hangeffektekkel takarékosan bánik, mivel leginkább a térhasználatra épít, legyen szó kényelmetlenül nyitott külső és belső városi terekről, klausztrofób hallucinációkról, sőt még a természet sem nyújt semmifajta biztonságot hősnőjének. Állandó írótársával, Eskil Vogttal közösen jegyzett forgatókönyve fordulatos és fokozatosan árnyalja a karaktereket, a színészek visszafogott játéka rengeteget hozzáad a nyomasztó hangulathoz. Trier képes olyan ősi szimbólumoknak is új jelentést adni, mint pl. a víz, az erdő és a kígyó. Bár műfaját tekintve kakukktojásnak tűnhet, a Thelma tematikailag mégis szervesen illeszkedik a rendező életművébe, hiszen egyszerre szól a fiatalok útkeresési válságáról (Szerzők; Oslo, augusztus), illetve családi traumákról (Hétköznapi titkaink). Pont drámarendezői múltjából fakad, hogy jól ismeri az emberi pszichét, és képes megragadni a különböző szorongásokat és fóbiákat.
A sztori olvasatában nyilván úgy tűnhet, Trier a Carrie leszbikus européer változatát készítette el. Nos, akadnak direkt utalások, különösen a De Palma-féle adaptációra, a hangsúlyok mégis máshol vannak. A nővé válás Thelma esetében nem az első menzesszel fonódik össze, hanem saját homoszexualitásának felfedezésével. Szülei nem Margaret White-hoz hasonló tébolyult fanatisták, még ha hibás nevelési elveket alkalmaznak és bornírt dolgokban is hisznek, és folyamatosan kételkednek abban, hogy vajon tényleg szeretik-e lányukat. Különösen az apa (Henrik Rafaelsen) kap fontos szerepet, aki halk szavú autokrataként és személyes lelkipásztorként egyszerre igyekszik gátat szabni a gyermekében kavargó pusztító erőknek, csak azért, hogy a múltban történt családi tragédiák ne ismétlődhessenek meg. Ezzel azonban akarata ellenére csak még több kárt tesz Thelma lelkében, és így egy újabb katasztrófának is megágyaz.
A Thelma igazából az elfojtások mérgező hatásáról szól, a keresztény fundamentalizmus és a konzervatív családok kritikája, valamint a nemi identitáskeresés drámája mind e köré összpontosulnak. Táplálkozzon mélyen eltemetett traumatikus emlékekből vagy a szülei által beletáplált dogmákból, a neurotikus Thelma szégyenérzete és meg nem élt érzelmei miatt nem képes irányítani telekinetikus-telepatikus energiáit, amelyek nemcsak önmagára, hanem környezetére is veszélyt jelentenek. Nyomasztó felismerés, de a társadalmaknak még most is a szégyenkeltés az egyik vezérlőeleme, még ha a vallások helyett ma már más intézmények törik is meg az egyént.
„Tégy, amit akarsz! Ez az egyetlen Törvény!”- szól a hírhedt okkultista, Aleister Crowley metafizikai-mágikus filozófiájának, a Thelemának (!) egyik fő tétele. Csak véletlenül hasonlít a film címére? Nem tudom, de egyes szimbólumokból azt gyanítom, hogy Triernek talán lehet némi ezoterikus műveltsége, persze nem a Telejósda színvonalán. Egy erotikus látomásban megjelenő kígyómotívum európai szemszögből a bibliai bűnbeesést, a tantrikus értelmezés szerint viszont az elme megvilágosodását jelképezi az ellentétek egyesülése, ez esetben a szexuális aktus által. Ahogyan a “Szerelem” , úgy az “Akarat” sem a hétköznapi módon értelmezendő Crowleynál, utóbbi alatt az egyéni sorsbeteljesítésre utal. Nos, Thelma esetében kérdéses, hogy sikerült-e a valódi Akarata alá vonnia az életét, a beavatástörténet tényleg sikerrel zárult-e? A zavarba ejtő befejezés ehhez kapcsolódóan azokat a kényelmetlen kérdéseket is felveti, hogy létezhet-e valódi, kölcsönös érzelmeken alapuló (hétköznapi értelemben vett) szerelem, vagy hogy felülírhatóak-e egyáltalán a szüleinktől örökölt káros minták?
Tudat alatt mindannyian meg akarjuk ölni az apánkat. De vajon sikerül-e önmagunkban megölni őt?