Ezt a két évvel ezelőtti cikket nemrégiben elhunyt szerzője emlékére közöljük újra.
A gyermekkor varázsának lényegét nem pusztán a játékok önfeledt élvezete, a szabadság és a gondtalanság eksztatikus érzete jelenti: tele van rémülettel, legyűrhetetlen szorongásokkal és rengeteg szenvedéssel. Ez a varázs leginkább a körülöttünk történő dolgok teljes, felfokozott befogadásának élményében, lényünk maximális fordulatszámon pörgő működésében gyökerezik: gyerekként mindennek jelentősége és valódi súlya van, örömeink és bánataink egyaránt megrázó erővel hatnak, a sárba döngölnek, vagy épp felemelnek a csillagokig. Felnőtt életünk sem attól válik teljessé, ha csak a pozitívumokat vagyunk képesek felfogni a valóságból: minden mosoly és ölelés mellé jár egy pofon, vagy épp egy ormótlan seggbe rúgás, sőt, szerencsés esetben van, mikor annyira boldogok vagyunk, hogy majd' bele hasad a szívünk.
Castle Rock, 1960 nyara. Négy jó barát, az elhunyt bátyját gyászoló, intelligens, csendes, reménybeli író, Gordie Lachance (Will Wheaton), a vagány, talpraesett, társainál jóval érettebb bandavezér, Chris Chambers (River Phoenix), a kövérkés, kissé lassú észjárású Vern Tessio (Jerry O'Conell) és a vakmerő, dührohamokkal küszködő, testileg és pszichésen egyaránt sérült Teddy Duchamp (Corey Feldman) egy Vern által kihallgatott beszélgetés alapján megtudják, hogy három napja eltűnt társuk, Ray Brower halott, holtteste pedig Harlow-ban, a vonatsínek mellett csak arra vár, hogy valaki rábukkanjon. A srácokat a hulla látványának lehetősége és a felfedezés okán szerzett hírnév ígérete egyaránt lázba hozza, így aztán nem tökölnek sokat, nekivágnak a meglehetősen veszélyes útnak, amely gyermeki éveik legszédítőbb, legfélelmetesebb, egyben legfantasztikusabb kalandjának bizonyul.
Rob Reiner (Tortúra, Egy becsületbeli ügy) filmje úgy képes szinte folyamatos, minden fellengzősségtől mentes, mély meghatottságot, sőt időnként megrendülést biztosítani nézőjének, hogy közben egy pillanatra sem próbál olcsó közhelyekkel, vagy ostoba, melodrámai pátosszal hatni. Az Állj mellém! mérhetetlenül egyszerű sztorija tömve van életbölcsességekkel és torokszorító pillanatokkal, szirup azonban véletlenül sem szennyezi a képeket, a keserűség és a tragikum magától értetődő természetességgel vegyül a derűs és idilli momentumokkal. Nagyjából minden ötödik percre jut egy drámai csúcspont, hőseink a korukból fakadó intenzitással reagálnak a történésekre, vadul egymásnak esnek és ölelkezve kibékülnek, mocskos szájjal anyáznak, majd vigyorogva pacsiznak le.
A szerepük szerint 12(!) éves srácok élvezettel cigiznek, arról elmélkednek, Goofy vajon milyen állat lehet (kutya nyilván nem, hiszen nadrágot visel és kocsit vezet), óriási királyságnak tartják, hogy töltött fegyverrel rohangáljanak, a lányok még nem érdeklik őket, de a bajtársiasságról és a becsületről már pontos fogalmaik vannak, miközben tényként kezelik, hogy Superman létező személy - fényévekre járunk a szokványos gyerekfilmek sekélyességétől, az Állj mellém! szereplői hús-vér karakterek, Reiner tökéletes hitelességgel ábrázolja a kiskamaszoknak a gyereklétet a tinédzserkortól elválasztó határon egyensúlyozó, kifordított, de a maga módján teljesen logikus gondolatvilágát.
A film bravúrosan, de erőszak nélkül terelgeti nézőjét az emocionális szélsőségek között, a legmagasabb hatásfokon érvényesíti szándékait, de nem a mai Hollywoodra jellemző, Oscar-kompatibilisre fazonírozott primitív harsánysággal, inkább visszafogott, szelíd, ám jogos magabiztossággal. Ez az intelligens attitűd persze sokat köszönhet Stephen King The Body (magyarul Állj ki mellettem!-ként olvasható az A remény rabjai novelláskötetben) című kiváló kisregényének, Raynold Gideon és Bruce A. Evans forgatókönyvíróktól azonban elvitathatatlan, hogy úgy sikerül a mű velejét maradéktalanul megtartaniuk, cselekményét pontról pontra követniük, hogy közben nem esnek a szolgaiság csapdájába: minimális változtatásaik plusz tartalmakkal gazdagítják az alapanyagot, pontosan tudják, mit kell húzniuk a sztoriból, és mely motívumokat ildomos gondosan kibontaniuk. Reiner rendezése a témához méltó módon letisztult és sallangmentes, a drámát és a kevés, de baromi hatásos akciót (ó, az a vonat a hídon, uramatyám) egyaránt biztos kézzel vezényli le, filmjének ritmusa és atmoszférája magával ragadó, minden kockájáról süt a tömény korhangulat (megtámogatva persze a slágerekkel bőségesen telepakolt soundtrackkel).
Megkapjuk minden idők legprofibban castingolt gyereksztár-gárdáját... ó, a francokat, miket beszélek: a négy főszereplő komoly, felnőtt kollégáikkal simán egyenrangú, szakmailag kifogástalan teljesítményt nyújt: Wheaton gyásza, belső vívódásai és társai iránti szeretete egyaránt átélhető, O'Connell bumfordisága végtelenül bájos és vicces, a tragikusan fiatalon elhunyt, a forgatás idején tizenhat éves Phoenix barátai (és a néző) szemében is atyai tekintéllyel bíró, határtalan elszántsággal rendelkező, valódi férfi, Feldman eszeveszett dühkitörései, zavart, tébolyult tekintete és fintorai pedig hátborzongatóan fenyegetők és hitelesek. A srácokat szünet nélkül vegzáló tinédzserbanda pszichopata vezére, Ace Merrill szerepében Kiefer Sutherland alakít emlékezeteset, a flashbackekben Gordie elhunyt bátyjaként John Cusack tűnik fel, a történetet narráló, immár felnőtt író Gordie-ként pedig Richard Dreyfusst láthatjuk.
Az Állj mellém! bármikor visszaröpít gyerekkorod legszebb vagy éppen legfelkavaróbb pillanatai közé, nem traktál hazugságokkal, olyannak mutatja az életet, amilyen valójában: egyszerűnek és felfoghatatlannak, röhejesnek és komornak, festőinek és förtelmesnek, de mindenestül lenyűgözőnek.
Megunhatatlan.