Határozottan jó év volt a tavalyi Riviai Geralt magyar rajongóinak szemszögéből. A Witcher III: Wild Hunt Blood and Wine DLC-jét leszámítva meglehetősen ínséges 2016-os esztendő után tavaly tavasszal végre megjelent a regénysorozat hatodik része, a Fecske torony, hogy aztán novemberben kézbe vehessük a záródarabot, az A tó úrnőjét is. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Szukits kiadó jóvoltából (többé-kevésbé az utolsó regénnyel egyidejűleg) megjelent a Dark Horse-féle képregénysorozat első része, illetve híre kelt, hogy rövid időn belül a Netflixen is feltűnnek Geralt, Kökörcsin és a többiek, talán megalapozottan reménykedhetünk abban, hogy a brand nem merül el a feledésben.
Ami a regényeket illeti, hat évnyi utazás után értünk el az út végére - illetve, ha az író álláspontjával szöges ellentétben a videójátékokat is a kánon részének tekintjük (és miért ne tennénk), egy másik út elejére (innentől egy pici spoiler, mármint annak, aki csak olvasott a Vajákról): ahhoz a tragédiához, amelyet Geralt csak apránként kap vissza a játék-trilógia első részében, ti. hogy halálos (azazhogy halálosnak tetsző) sebet kap egy másfajúak kárára kitört kisvárosi pogrom során. A „spoiler” kifejezést egyébként azért is használnám óvatosan, mert ennek az eseménynek a fő történetszálhoz vajmi kevés, inkább csak Geralt és Yennefer személyes sorsához van köze. Talán a Gyűrűk Ura befejezésével lehetne legegyszerűbben párhuzamba állítani, ahol a hobbitok hazatérése, bár plasztikusan érzékelteti, milyen változásokon mentek keresztül Frodóék a kalandjaik során, de a cselekményhez már nem tesz hozzá semmi nélkülözhetetlent. Magával a „dupla” lezárással egyébként kicsit ambivalensek az érzéseim, még akkor is, ha érteni vélem az írói szándékot (az annyi félelmetes szörnyetegen és más ellenfélen felülkerekedő főhős egy mindenféle heroizmust nélkülöző csetepatéban, egy amatőr kezében szorongatott vasvillának esik áldozatul), de Geralt azért ennél többet érdemelt volna - a kisszerű vég csak az antihősöknek áll jól (gondoljunk csak a The Shield utolsó képkockáira az íróasztala fülé görnyedő Vic Mackey-ről).
De félre a füstölgéssel! Fentiek ugyanis nem jelentik azt, hogy híján maradnánk a megérdemelt végkifejletnek – fogjuk fel úgy, hogy az ezt követő hetven oldal csak a hab a tortán. A regény csúcspontjaként olyan leszámolást kapunk, aminek olvastán minden fantasy rajongó megnyalhatja mind a tíz ujját. Nagy rajongója vagyok Conan kalandjainak, de mindig hagyott bennem némi hiányérzetet, amikor a hős végső soron a legnagyobb hatalmú varázslókat is elintézi néhány kardcsapással – annyit megsúghatok, hogy Geraltnak nem lesz ilyen könnyű dolga, sőt! Erő és mágia összefeszülését talán még sosem találtam ilyen valósághűnek és fordulatosnak. Járulékos nyereségként tanúi lehetünk a Fecske–torony (és az egész saga, korábban is kitalálhattad volna őt, Andzrej) legérdekesebb gonosztevője, Bonhart és Ciri összecsapásának, érzékenyebb lelkűek pedig vegyenek majd egy nagy levegőt, mert a menet közben szívünkhöz nőtt karakterek vonatkozásában Sapkowski sem lágyabb szívű, mint Martin, csak míg az utóbbi szépen beosztja a keserű pirulákat, az előbbi egyszerre tömi a szánkba az összeset. (A pacifista és virággyermek beállítottságú olvasók sem maradnak azért teljesen élvezetek híján, külső szemlélőként részesei lehetnek egy meglehetősen viccesen és formabontón megkomponált szexjelenetnek a regény elején).
Dráma, önfeláldozás, pátosz, de kellő mértéktartással – ez a rész a legsötétebb hangvételű valamennyi közül, a szerkezeti felépítés tekintetében azonban Sapkowski nem változtatott az eddigiek során kigyakorolt recepten. Ha van író, aki zsigerileg irtózik a lineáris cselekményvezetéstől, az ő: ez a kór, a nézőpontok heveny váltogatásával és némi akut flesbekkitisszel súlyosbítva folytatásról folytatásra egyre jobban elhatalmasodott rajta, hogy az utolsó részre végképp maga alá gyűrje. Írástechnikai szempontból persze nem ördögtől való dolog az ilyesmi, ha mértékkel használják: az ide-oda ugrálás jó esetben segít lerövidíteni a cselekményt az amúgy nem túl érdekes leíró részek kárára, a jó helyre rakott cezúrák pedig segíthetnek feszesebbé tenni azt.
Sapkowski azonban, a szerkesztők két lábon járó rémálmaként most sem hazudtolja meg önmagát: van képe még az utolsó részben is egy csomó mellékszereplőt behozni, akiknek a szerepe legtöbbször kimerül abban, hogy indirekt módon, a történtekre általuk/velük együtt visszatekintve értesülünk a főhősök offscreen hányattatásairól. Oldalszámát tekintve ez a regény a leghosszabb mind közül, de csak relatív értelemben: Geraltból és Ciriből fajlagosan nem kapunk többet, mint korábban, a különbözetet pedig a világ körülöttük zajló eseményei adják. Isteni szerencse, hogy Sapkowski kurva jól ír, és így ezekről a részekről Woody Allent parafrazeálva elmondhatjuk: semmi közük semmihez, és még keveset is kapunk belőlük. Ha eddig volt hiányossága a sagának, akkor az a világépítésben mutatkozott meg. Sapkowski legfeljebb ad hoc jelleggel szentelt pár oldalt annak, hogy a történetnek keretet adó nagy háború résztvevőit - valahol vicces, de a játékok tényleg nagyságrendekkel több információt adtak ebből az aspektusból – megismerjük, és mintha hirtelen észbe kapott volna, hogy valamit nem ártana pótolni belőle. Így aztán Geralt és Ciri mellett megjelenik még egy főszereplő: maga a Háború.
A közép-kelet európai realista és némiképp cinikus tradíciókat (a háború szörnyű, de már megszoktuk) folytatva minden eddiginél hosszabb, kellőképpen izgalmas és érzékletes betekintést nyerünk a dél és észak közti nagy vérontásba, és bár – nem győzöm újra ismételni – a cselekményt nulla, azaz nulla százalék körüli értékben mozdítja előre, az ember mégis úgy zárja be a könyvet, hogy ebből már korábban is lehetett volna sokkal több is. A híres-hírhedett waterlooi (áthúzva) (de tényleg, történelemrajongók helyenként szélesen fognak vigyorogni) brennai csata a csúcspontja az egésznek, ami simán megállná a helyét egy narratív történelmi non-fictionban is.
Ha már Waterloo… Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy Sapkowski roppant művelt ember, és az eddig részekben is történelmi és (pop)kulturális utalások tömegével szembesülhettünk. Ezúttal sincs másképp, és talán még sohasem volt élvezetesebb olykor szimpla egysorosokban megbúvó metapoénokra és easter eggekre vadászni Senecától Piszkos Harryig, vagy éppen a Tűzzel-vassal-tól Svejkig (egészen pontosan a retardált Dub hadnagyig).
A regény feloldja végre azt a csomót is, amely eddig a legnagyobb eltérésnek mutatkozott a regényfolyam és a játék-trilógia világa között, két fontos karakter egymáshoz való viszonyát illetőleg: az egyik szemem sír, a másik nevet mert ezen az egy ponton plusz egy történetbéli csavart kapnak azok, akiknek sosem kellett Eredinnel és csapatával szembeszállniuk. Mindenki másnak azzal kell vigasztalódnia, hogy a regény befejeztével kicsit kerekebb lesz a kép a játékok kapcsán is, legyen szó akár az Aen Elle-k népéről, vagy a Toussiant-i hercegség belső viszonyiról.
Visszatekintve Geralt regényeken átívelő kalandjaira némiképp erőt vesz rajtam a melankólia: gondoljunk bele, már csak a nagy számok törvénye alapján is mennyi kincs rejtőzhet akár a szűkebb régiónkban, akár a világ távoli részein, melyek jó eséllyel sosem fognak eljutni hozzánk, egész egyszerűen azért, mert nem angolul írták őket. Geralttól persze még nem végleges a búcsú: a kiadótól kapott információ szerint még idén várható az első novelláskötet eseményeinek idején játszódó Season of Storms. Most már csak az hiányzik, hogy valaki lásson fantáziát a Huszita-trilógiában is…
Eredeti cím:
Pani Jeziora, fordította: Hermann Péter
PlayON, 2017, 480 oldal
