A Sakál napja volt az egyik első nyugat-európai thriller, amely magyarul is megjelent 1976-ban, a boldog emlékezetű Albatrosz könyvek sorozatban. Nem nehéz megérteni, miért: kíméletlenül leleplezte az azóta is folyamatosan hanyatló nyugat állambiztonsági rendszereinek velejéig álságos és rothadt működését egy olyan történet kapcsán (merényletkísérlet Charles de Gaulle ellen), amely népi demokratikus körülmények között értelemszerűen elképzelhetetlen, és éppen ezért kellemesen borzongató volt minden olvasó számára.
Írójáról, Frederick Forsyth-ról elmondható ugyanaz, mint a mögötte kábé egy évtizeddel érkező amerikai vetélytársról, Tom Clancyról: ha ki is fulladt pályájának második felére, az elsőben az általa gyakorolt zsánert alapvetően meghatározó műveket tett le az asztalra. Ryan ügynök/elnök szülőatyjáról is lesz cikk, de az alábbiakban idézzük fel azokat a regényeket, amelyek Forsyth mester életművének fundamentumát képezik.
A Sakál napja (1971)
A brit könyvkiadók távolról sem olyan tévedhetetlenek, mint a brit tudósok. Forsyth hasonló megpróbáltatásokon ment keresztül 1971-ben, mint pár évtizeddel később J.K. Rowling: teljesen leégve, egy barátjánál csövezve néhány hét (saját elmondása szerint 35 nap) alatt papírra vetette a regényt, amelynek kéziratát aztán négy nagy könyvkiadó dobta vissza azzal, hogy értékesíthetetlen. Hogyan is érdekelhetne bárkit egy névtelen antihős története egy névtelen senki tollából egy olyan sztoriban, amelynek nyilvánvaló a vége (a könyvbéli merénylet célpontja, Charles de Gaulle 1970-ben hunyt el, ágyban, párnák között)? Se szerelmi szál, se egzotikus helyszínek? Végül 8000 példányban jelent meg a londoni székhelyű Hutchinson & Conál – és a többi már történelem.
A mi világunkban - amelyben félelmetes számú rajongótábora van a vadkacsavadászokról, sarkköri kamionosokról meg tetovált állatvédőkről forgatott doku-reality-knek - már egyszerű rálelni a siker nyitjára. Merénylőkről és bérgyilkosokról, kémekről és kémelhárítókról persze korábban is lehetett olvasni, de zömmel megmaradtak az olcsó ponyvák kategóriájában, és lerítt róluk, hogy valami eltartott kisujjú, puhány outsider írta őket, aki legfeljebb odáig jutott el hitelességben, hogy nem keverte össze az MI5-t az MI6-szel. Ehhez képest aki végigolvasta a Sakál napját, úgy érezhette, hogy bepillantást nyert egy teljesen másik, mocskosan racionális világba, s többek között a bérgyilkosság mint szakma módszertanába. A regény kivívta ugyanazt a kétes dicsőséget, mint a Keresztapa-filmek: ahogyan a filmbéli maffiózók szófordulatai és viselkedésmintái a „barátok barátai” valós életbeli új generációjának szolgált viselkedésmintaként (Nino Rota melódiája elengedhetetlen kelléke lett minden maffia-esküvőnek, és egy csomó Mario Puzo által kreált kifejezés is termékeny talajra hullott, élen a visszautasíthatatlan ajánlattal vagy éppen magával a keresztapa kifejezéssel), úgy a Sakál napja is merénylők (többk között Jichak Rabin izraeli miniszterelnök gyilkosát, vagy a George W. Bush ellen kézigránátos merényletet megkísérlő Vlagyimir Arutyuniant) egész sorát inspirálta. A legismertebb példamégis Carlos Ilych Ramirez, aki a Sakál aliast is arról kapta, hogy a regény egy példányát megtalálták egy általa használt lakásban (az már véletlen, de nagyon is Forsyth-műbe illő csavar, hogy kiderült: egy későbbi bérlőé volt). Akármilyen morbidul is hangzik, hitelesség szempontjából ez az egyik legnagyobb bók, amelyet egy író kaphat.
Forsyth interjúi révén első kézből lehet tudni, hogy a regény két fő inspirációs forrásra vezethető vissza. 1961 és 1963 között az OAS egy sor merényletet kísérelt meg az Algériát feladó De Gaulle ellen, s a legközelebb azzal a kísérlettel jártak a sikerhez, amely a regény nyitányában is szerepel. Forsyth abban az időben a Reuters párizsi tudósítójaként kereste a kenyerét, közvetlen közelről követhette az eseményeket, s visszaemlékezése szerint a hozzá hasonló tudósítók köreiben biztosra vették, hogy az OAS-nak nincs esélye, figyelembe véve az elnököt körülvevő szigorú biztonsági intézkedéseket és azt a tényt, hogy a merénylők valamennyien ugyanabból a jól meghatározható, és a titkosszolgálatok által módszeresen dokumentált hátterű körből érkeztek. A tudósítók körében általános volt a vélekedés, hogy az egyetlen megoldást egy kívülről hozott profi jelenthetné, aki semmilyen módon nem kötődik Algériához.
A szunnyadó ötlet papírra vetéséhez aztán Forsyth pár évvel későbbi, nigériai kiküldetése alatt gyűlt össze a muníció. A biafrai szakadárok oldalán rengeteg európai zsoldos harcolt, a szó mindennemű romantikát nélkülöző értelmében, s az író hosszú hónapokat töltött velük összezárva: igyekezett tökéletesen ártalmatlannak tűnni, de végig nyitva tartotta a fülét. Legfontosabb forrása egy Steiner nevű zakkant német volt (ex-Hitlerjugend, ex-idegenlégió): tőle és a többi hasonszőrű, zavaros múltú szerencsekatonától kitanulhatta, hogyan kell iratokat hamisíttatni (az a módszer például, amellyel a Sakál identitást kreál magának, a brit jogrendszer valóságos, csak évekkel később lezárt kiskapuját írja le), fegyvert szerezni, vagy éppen szakszerűen eltörni egy ember nyakát.
A voyeur-effektus azonban a világsiker csupán egyik oka, a másik a Sakál karakterében keresendő – egészen pontosan abban, hogy nincs neki. Forsyth maximálisan erényt kovácsolt abból, hogy nincs sok érzéke a jellemábrázoláshoz - az orgyilkos névtelen, arctalan és hideg mint a jég, s ami a legfontosabb: végig az is marad. Nem lesz belőle az utolsó pillanatban jófiú holmi lelkiismereti vívódások vagy éppen egyéb romantikus érzelmek miatt, csak és kizárólag a megbízását tartja szem előtt (spoiler): kihasználja és megöli a nőt, aki menedéket nyújt neki, aztán nem habozik ugyanezt megtenni egy homoszexuális karakterrel sem (1971-et írunk, a decens olvasóközönség megborzong). Semmit sem tudunk meg róla azon kívül, hogy szeret stílusosan élni, nem ismerjük meg egyetlen privát gondolatát sem, és azt sem, hogy miféle fiatalkori hányattatások (broáf) által lett belőle az, aki (a regény végi apró csavar csak tovább fokozza mindezt). Kapunk persze egy pozitív karaktert, a Sakált hajszoló Lebel felügyelőt, de egyetlen másodpercig sem kérdés, hogy ki lopja el a show-t.
Felesleges tovább ragozni, a Sakál napja a zsáner egyik origója: or- és bérgyilkos karakterek tömkelege nőtt ki Forsyth köpönyegéből Felejtsétek el J.P. Kellert, vagy a 47-es ügynököt, a Sakálnál nincs halálosabb.
Odessza-ügyirat (1972)
Forsyth második regénye több szempontból is kilóg az író életművéből. Peter Miller, a főhős ugyanis nyomokban személyiséggel is rendelkezik, valószínűleg azért, mert ugyanaz a foglalkozása, mint alkotójának – szabadúszó riporterként dolgozik Nyugat-Németországban. Puszta véletlen, hogy a kezébe kerül egy öngyilkosságot elkövető, öreg zsidó férfi naplója, amelynek nyomán elindul, hogy kézre kerítse Eduard Roschmannt, a rigai gettó véres kezű, létező és az igazságszolgáltatást a valóságban is megúszó parancsnokát. A regény végére ugyan kiderül, hogy a háttérben ezúttal is nagyobb dolgok forogtak kockán, de a fő cselekményszál vonatkozásában jórészt megmaradunk „kispályán”, és majdnem teljes egészében Miller válla fölött követjük az eseményeket, tudásunk is az övével együtt gyarapszik.
Forsyth minden interjújában hangsúlyozza, és a regényei alapján amúgy sem tagadhatná le, hogy zsurnalisztából vált íróvá: jó érzéke van az amúgy is az olvasók érdeklődésének középpontjában álló, aktuális témák megragadásához, és regényeinek többsége felfogható egy átlagosnál jóval terjedelmesebb oknyomozó riportként is, egy olyan esetről, amely nem történt meg - de megtörténhetett volna. 1972-ben – két arab-izraeli háború között, egy évtizeddel az Eichmann-per után, a müncheni olimpián elkövetett merénylet évében – az egyik közérdeklődésre nyilvánvalóan számot tartó téma a rejtőzködő náci háborús bűnösök ügye volt. Popkulturális téren pedig ez volt azoknak a regényeknek és moziknak a fénykora, melyek főszereplőjének nem csak ellenlábasával, de magával a rendszerrel is meg kellett küzdenie.
Peter Miller is az árral szemben halad előre: a német hatóságok közönyével és tehetetlenségéve dacolva hajszolja Roschmannt s segítséget csak a - saját pecsenyéjét sütögető – Moszadtól és a Wiesenthal-központtól kap. (Simon Wiesenthal karaktere a konzultánsi közreműködésével íródott regényben és a villámgyorsan leforgatott filmben is megjelenik: ez utóbbi előkészítése során eredménytelenül lobbizott azért, hogy maradjon meg itt is a könyvbéli, felemás hepiend, de a hollywoodi producerek már akkor is maximálisan aggódtak a nézők lelki békéjéért.) Az már csak hab a tortán, hogy az eredetileg kitűzött cél – ti. felhívni a figyelmet arra, hogy Roschmann vígan éli világát valahol - pár évvel később részben mégis megvalósult. Amikor a zseniális fiatal Jon Voightot és a még zseniálisabb Maximilan Schellt is felvonultató film eljutott egy eldugott Buenos Aires-i moziba, az egyik vetítésen felállt egy néző azzal a felkiáltással, hogy ő ismeri Roschmannt, alig egy utcányira lakik tőle. Miután ezt a rendőrségen is bejelentette, Roschmann kénytelen volt fénysebességgel Paraguayba emigrálni.
A regénynek kifejezetten jót tett, hogy ezúttal egy személyes hangvételű cselekményszál áll a középpontban – ahogy a regény végi „leszámolásnál” kiderül, annál is személyesebb, mint ahogy elsőre gondolnánk. Iszonyatosan erős, jól megszerkesztett pillanat az, amikor Roschmann rádöbben, hogy hiába pazarolja ellenfelére a bűneit relativizáló, elkoptatott lózungokat, és a kötelességét teljesítő hazafi álarca mögül előbukkan a szimpla gonosztevő.
Hogy csakugyan létezett-e olyan szervezet, mely egyszerre gondoskodott a volt SS-tagok Európából való kimenekítéséről és egyúttal az ott maradók védelméről? A téma szakértőinek jelenlegi álláspontja szerint ezen a néven és ilyen szervezettséggel biztosan nem. Az Odessza-ügyirat által inspirálva mindenestre néhány évtizeddel később egy bizonyos J. J. Abrams nevű úriember is eltöprengett a hipotézisen a világ első számú filmes franchise-nak felmelegítése és folytatása kapcsán: mi lett volna, ha a nácik nem csak elmenekülnek, de újra elkezdenek egymással együttműködni? Így született meg az Első Rend….
A negyedik jegyzőkönyv (1984)
Eleddig jószerével csak dicsértem a mestert, de a tényszerűség kedvéért szögezzük le: az ő nevéhez fűződik a világ legunalmasabb politikai thrillere is: az A háború kutyái (1974). Egy képzeletbeli afrikai országban végrehajtott puccs történetét írja le az előkészítéstől a megvalósításig, végletekbe menő részletességgel és precizitással, de kábé annyi izgalommal, amennyit egy omlett receptjében találhatunk onnantól, hogy „végy két tojást”, odáig, hogy „jó étvágyat”. Félelmetes unalmasságában iskolapéldája annak, hogy az életszerűség egy ponton túl a minőség rovására megy.
1984-ben aztán kiköszörülte a csorbát: az „A negyedik jegyzőkönyv” minden eddiginél részletesebb és hitelesebb (hitelesebbnek tetsző) betekintést enged a hidegháborús titkosszolgálatok fedett műveleteinek technikai részleteibe, de úgy hogy ez mégsem megy a fordulatok és az élvezhetőség rovására. Párját ritkítóan valószerű leírásokat kapunk, legyen szó értekezletektől és eligazításoktól kezdve a terepműveletekig, a célszemélyek professzionális megfigyelésétől az óramű-pontosságú precizitással megszervezett végső rajtaütésig.
A regény ezen túl is magán viseli az összes Forsyth-ra jellemző stílusjegyet. Hasonlatosan a Sakál napjához és az Odessza ügyirathoz, végső soron itt is két férfi: egy brit kémelhárító (a nem túl erős filmváltozatban: Michael Caine) és az orosz különleges ügynök (Pierce Brosnan) párbaja áll a középpontban azzal az apró eltéréssel, hogy Forsyth két évvel későbbre, 1986-ba helyezte cselekményt, azaz ezúttal nem volt feltétlenül borítékolható a végkifejlet (már ha eltekintünk az íratlan szabálytól, hogy a gonosz sosem győzhet). A pozitív főhős dolgát itt is fafejű bürokraták nehezítik – a protagonista Preston küzdelmét figyelve átérezhetjük, mennyire hamis minden olyan kémregény, ahol előbbi fő erénye az önfejűség és a szabályok zabolázatlan felrúgása.
A témát illetően sem rugaszkodott messzire az aktualitásoktól, és nem reszkírozott sokat: az atomenergiával kapcsolatos, mai napig aktuális félelmekre bazírozta az eladási példányszámokat – az már egy másik dolog, hogy aztán 1986 nagyszombatján az élet felülírta a képzeletet. A szálakat mozgató egyik főszereplő itt is valódi személy (a birodalom leghíresebb árulója, Kim Philby), és persze nem marad el a végső csavar sem.
Utóirat: a Profi munka című novelláskötettel és a Közvetítő című regénnyel sem hibázik az, aki a kezébe veszi őket.