Elan Mastai: Felbolydult napjaink - Önismereti sci-fi nem csak útkeresőknek

Ez a fránya időutazás csak nem hagyja nyugodni az embert. Szédületes lehetőségeket biztosítana, és alapjaiban írná át a világot, ha tetteink következményeit meg nem történtté tudnánk tenni, de a fikció szintjén, pusztán az idő természetével való gondolatkísérletezgetés is rendkívül izgalmas témákat vet fel. Elan Mastai első regényében újnak szánt megközelítésből szeretné körbejárni az idővel való babrálást, és habár könyve, a Felbolydult napjaink se nem eredeti, se nem kifejezett science-fiction, mindezek ellenére meglepően kellemes olvasmány.

Az idők során valahogy a könyvajánlóknak is sikerült a filmelőzetesek szintjére süllyedni, már ami a vásárlási döntést a pénztárcanyitás irányába befolyásoló szakvéleményeket és híres írók ajánlásait illeti (bár néhány fülszöveg is hasonló cipőben jár). A Felbolydult napjaink borítója mindenfélét ígér a regényről, csak azt nem, hogy milyen valójában. Persze akit az alapkoncepció meggyőzött, vagy egyszerűen már elég dörzsölt olvasó, az nem hagyja magát megvezetni és nyitottan veti magát Tom Barren felbolydult napjaiba.

Tom, ahogy az az első sorokból világossá válik, emlékiratokat készít, több ízben közvetlenül kiszólva olvasójához. Mint kiderül, egy másik jelenből érkezett a mi idővonalunkra, egy olyan világból, ahol nincs energiahiány a Föld forgási energiáját hasznosító Gottreider-motornak köszönhetően, ebből kifolyólag technológiai fejlettsége jóval a miénk fölött áll, vagy ahogy Tom maga viccesen fogalmaz, egy megvalósult Jetson-családot képzeljünk el, repülő autókkal, robotokkal, kaja- és ruhaszintetizátorokkal. Egy hamisítatlan utópia, legalábbis a mi 2016-unkból nézve, mert azért az ember mégis csak ember marad, tökmindegy, milyen high-tech kütyük veszik körbe.

Ebből a black mirrori axiómából kifolyólag Tomot sértődöttsége, kishitűsége, megalázottsága és keserűsége hathatós összmunkával egy olyan döntés meghozatalára készteti, amellyel gyökeresen belenyúl az idő folyásába, eltörölve az eredeti, optimistának titulált szép új jövőképet, helyébe pedig egy alternatív idősíkot teremtve, ami nem más, mint az általunk is ismert jelen. Amely Tom számára egy technológiai pöcegödör, egy sötét, kilátástalan, primitív világ, egy disztópia. Az érzelmileg egyébként is rendkívül zavarodott Tomot ráadásul maga alá temeti a bűntudat, mivel korábbi idősíkja úgymond resetelődött, visszaállítani pedig csak egy újabb időugrással lehetne, viszont a mi világunkban fellelhető időgépek mennyisége gyönyörű, kerek számot ad ki: nullát.

Aki ezen a ponton arra számít, hogy egy izgalmas, a tudományt a fantasztikummal eszement módon ötvöző kalandok részese lesz, az most hűtse le magát. A Felbolydult napjaink, habár valóban komoly erőfeszítéseket tesz, hogy fenntartsa a figyelmet és a feszültséget - ami írójának láthatóan kisujjból megy, forgatókönyvírói munkásságának köszönhetően -, mégsem az akcióvonalon szándékozik brillírozni, sőt, ezzel egyenest szembemegy.

A Felbolydult napjaink ugyanis egy vallomás: narrátorunk gyarló, esendő ember léte oldalról oldalra bontakozik ki, ahogyan önmarcangolása és bűntudata a vezeklés eme grafomán módjában talál utat magának. Az idővonalat félresiklató sztorija akár egy pszichológusnál is játszódhatna, az olvasó csak hátradől, és hallgatja, amint ez az ismeretlen fazon kiönti neki szívét és lelkét, minden bánatát. Untatni azonban nem fog, lazán, közvetlenül, beszédes stílusban ismerhetjük meg eszmefuttatását az emberiségről, az emberségről, az önismeretről, a világban elképzelt helyünkről, a kudarcról és a sikerről, arról, hogy az “ideális” óriási illúzió, és hogy mindennek van fényes, illetve árnyas oldala. Üzenete szegről-végről rímel Kim Stanley Robinson Aurorajára: az univerzumot uralni akaró Ember keresztes hadjáratának végső eszköze lehet az időgép, azzal mégis pusztítani fog, nem építeni.

Mindezt egy elegáns szabású, ám bő sci-fi köntösbe bújtatva, ami ráadásul a mai trendnek megfelelően hangsúlyosan akar inkább tudományos, mint fantasztikus lenni - és a legmeglepőbb az egészben, hogy még jól is áll neki. Ezért nagyon félrevezető: tény, hogy tudományos-fantasztikus alapvetésre épül, illetve ezeket az elemeket később sem hagyja el, sőt, központi vezérfonálként mindvégig megtartja, de a szőttes, amelyet végül a kirakatba kitesz, inkább hordja magán a vicces-szomorú felnövéstörténetek pszichológiai vonásait.

Legszebb pillanatait azonban fukar módon a könyv második felére tartogatja, sőt, az első etap ráérősen alapozza meg mesélőjének lelki defektusait, ami erősen riasztó hatással lehet az olvasóra. Az elbeszélés ritmusa sem zökkenőmentes, egyszer bő lére ereszti mondandóját, máskor meg szinte átugrunk eseményeket, de ha jószívűek vagyunk, ezeket betudjuk az elsőkönyves lámpaláznak és gyakorlatlanságnak. Ami viszont óriási piros pont:  az idő kizökkenésének az emberi elmére gyakorolt hatását, amelyet a Black Mirror különkiadása, a White Christmas “csupán” néhány képpel érzékeltetett, Mastai alaposan kibontja, főhőse és olvasója őszinte meglepetésére és elborzadására.

A magyar kiadás borítója remekül sikerült, stílusos és szép, ellenben rég volt már, hogy ennyi gépelési és javítási hibával találkoztam volna egy könyvben, szerfelett zavaró tud lenni, ez bizony fekete pont a kiadónak. Viszont ettől függetlenül Elan Mastai meglepő ügyességgel mixelt elegye roppant kellemes élmény, őszintén és hitelesen mesél arról a furcsa állatról, amely a bolygó urának tartja magát, de mégsem lát tovább a saját orránál.

Eredeti cím: All Our Wrong Todays, fordította: Ballai Mária
Agave Könyvek, 2017, 336 oldal 



Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;