1959-re javában kattogott-dübörgött a Hammer horrormotorja, Christopher
Lee pedig már eljátszotta Frankenstein teremtményét és Draculát is – előbbiként
csak hörgött meg tántorgott, és utóbbiként is mindössze pár sor jutott neki, bár
jelenléte ott már alaposan meghatározta a film atmoszféráját. De a stúdió
klasszikus gótikus rémmeséi közül A múmia (The Mummy, 1959) volt az első,
amelyben komolyabb emocionális erővel bíró szerepet kapott – ami valahol
meglepő és ironikus, hiszen nagyrészt egy gyolcsba tekert, néma, élőhalott
szörnyetegként vadászik benne szerencsétlen áldozataira. Nagyrészt ezt a
szerepét is tekintélyes fizikai adottságainak köszönhette (csaknem kétméteres
magasságával mindenhonnan kilógott), de egy hosszú, egyiptomi
flashback-jelenetnek hála az ő színésztehetségének vállán nyugszik a film
vékony, mégis erőteljes tragikus vonása.
A szeretett Ananka hercegnője mellé temetett Kharis főpap (Lee) több ezer éves nyugalmát archeológusok egy csapata zavarja fel John Banning (Peter Cushing) vezetésével a XIX. század végén. Banning apja a sír felnyitásakor megtébolyodik a múmiát látva, akinek létezéséről azonban társai nem szereznek tudomást. Három évvel azután, hogy Ananka hercegnő maradványait leszállították a British Museumba, Karnak istenség egy megszállott híve, Mehemet Bey Londonba érkezik, hogy rászabadítsa az élőholt Kharist a sírrablókra.
A főszerep a cselekvő hőst alakító Cushingé, aki, mint mindig, maradéktalanul meggyőző és karizmatikus, bár messze nem ez a legjobb alakítása a Hammer-korszakból (a szintén ’59-ben készült A Sátán kutyájában is sokkal emlékezetesebb Sherlock Holmes bőrében). A show-t így végül ellopja előle a mocsárból kiemelkedő, mocskos-sáros-sötét gyolcsokba tekert Lee, aki a filmtörténet talán egyetlen igazán, mai szemmel is félelmetes múmiája: rezzenetlen, gyors és pokolian erős, börtönrácsokat és gerinceket szétroppantó gyilkológépként masíroz célja felé, megállíthatatlanul, kérlelhetetlenül. Egyetlen célja az ölés, és csak jön és jön, és semmit sem tehetsz ellene. A gótikus horror nem jövőből, hanem múltból érkező terminátora.
Lee-nek csak a szenvtelen elszántságtól sugárzó szeme látszik ki a gyolcsok közül – de színészi kvalitásait akkor demonstrálja csak igazán, amikor a cselekmény iszonyúan felpörgő utolsó harmadában (addig csak méltóságteljesen lassú, „félóránként egy gyilkosság” szerkezetbe ágyazott expozíció van, ám Terence Fisher rendező átkozottul ért hozzá, hogy egy pillanat alatt a tízszeresére tekerje a tempót) a tekintete megtelik végtelen vágyódással Banning feleségének láttán. A nő ugyanis meglehetősen hasonlít Kharis szerelmére, Ananka hercegnőre. Fisher nem vacakol sokat a történetnek ezzel a romantikus aspektusával, még a bevezetésére is iszonyú későn kerít sort (Banning feleségének jó egy óráig olyannyira nincs semmiféle szerepe, hogy a néző azon tűnődik, mi szükség van rá egyáltalán), de aztán a sétáló halál megdermed gyilkos munkájának elvégzése közben, és a szemén tisztán látszik az egykori szerelem évezredeken átívelő tragédiája. És ez nagyrészt Lee érdeme.
A Franenstein átka és a Dracula sikere után a Hammer határozottan érezte, hogy jó nyomon van, így A múmiába már sokkal több pénzt pumpált, mint elődeibe – bár ez túlzottan nem látszik rajta, a nagyobb büdzsé potenciális előnyeit ugyanis agyoncsapja a hosszú egyiptomi kitérő. Ha a film végig megmarad a XIX. századvégi közegben, valószínűleg jobban csillogtak volna a vásznon a beleölt fontok, a dramaturgiailag igencsak fontos flashbackre azonban ennyi pénz is kevésnek bizonyult: Ananka hercegnő grandiózusnak szánt, valójában rettenetesen műteremszagú temetése úgy néz ki, mintha egy stábtag mérsékelt tisztességgel díszletezett nappalijában vették volna fel, de a kerti medence méretű nagy mocsár (amelyből Lee előmászik) is megmosolyogtató kicsit.
A Universal 40-es évekbeli múmia-filmjeinek (The Mummy's Hand, The Mummy's Tomb, The Mummy's Ghost) cselekményéből értőn összeollózott Hammer-ínyencségnek a zenéje az egyetlen olyan aspektusa, amely nem csak a horrorfilmes, hanem az eposzi ígéreteket is b képes beváltani: Franz Reisenstein munkája bőven túlmutat a korszak szimpla hegedűs riogatásain, és teljes nagyzenekarral, monumentális kórussal kölcsönöz lenyűgöző időtlenséget a történetnek. Horrorként viszont Fisher filmje végig hatásos, legjobb, legenergikusabb pillanatiban pedig még a Hammer első, abszolút kincsként számon tartott Draculájával szemben is állja a sarat.