A meglepetésszerű(en rossz) Cloverfield-fércmű

Szűk fél nap alatt nagyot fordult a világ az új Cloverfield-filmmel. Eleinte úgy volt, hogy tavasszal mutatják be a moziban, és bár pletykáltak róla, hogy talán mégis a Netflix teszi rá a kezét, mindenkit meglepett, amikor a Super Bowl szünetében leadott első előzetessel bejelentették: a film még aznap, két órán belül streamelhető lesz szerte a világon. Meglepetésszerű premier és szinte zéró, mégis őrülten hatásos marketing: micsoda bátor és ötletes húzás! Aztán fél nap múlva, amikor már sok kritikus és néző látta, megváltozott a narratíva – most olybá tűnik, hogy amikor a gyártó Paramountnak feltűnt, mennyire menthetetlen a 45 milliós késztermék, veszteségminimalizáló üzemmódba kapcsolt, és gyorsan lepasszolta a Netflixnek az egész hóbelevancot.

Fontos tudni, hogy a korábban God Particle címen futó filmnek eredetileg semmi köze nem volt a Cloverfield-franchise-hoz. Egy teljesen önálló sci-finek készült, és minden olyan jelenetet, amely a sorozathoz kapcsolja, utólag írtak hozzá. Ez már a 10 Cloverfield Lane esetében is így volt, csak ott még jól sült el a dolog. Itt meg már nem.

A történet egy kétségbeesett és veszélyes kísérlet körül forog: egy nemzetközi tudóscsapat egy űrállomáson próbál végtelen energiaforrást előállítani, hogy megmentse az energiahiányban szenvedő Földet a totális káosztól és globális háborútól. A kísérlet természetesen balul sül el: a Föld egyszerűen eltűnik, az űrállomáson pedig borzalmas és megmagyarázhatatlan jelenségek sora veszi kezdetét.

A The Cloverfield Paradox totális mellényúlás, ugyanis semmilyen szempontból nem működik. Cloverfield-filmként összecsapott, esetlen, és csak nagyon nyögvenyelősen illeszkedik az univerzumba – a kapcsolódási pontoknál menthetetlenül recseg-ropog az egész szerkezet, a nagy „oh, shit!” pillanatnak szánt zárókép pedig már a röhejesség szótári definíciója. Ugyanakkor jól látható, miért akarta a stúdió egy brandbe csomagolni a filmet, önmagában ugyanis a kutya sem lett volna rá kíváncsi. A karakterek jellemtelen és érdektelen papírmaséfigurák (kár a remek színészgárdáért), a hozzájuk köthető esetleges érzelmi vagy csapatdinamikai konfliktusok rendre ostobák és összecsapottak (pedig pl. a főhősnőnek a családjával kapcsolatos dilemmája akár érdekes is lehetett volna, ha másfél percnél és klisés érzelgősségnél többet szánnak rá), a minden kohéziótól mentes cselekmény pedig pusztán abból áll, hogy mindenki ide-oda rohangál, és próbál random dolgokat működésre bírni. Az egész nem több egy ügyetlenül összeollózott Halálhajó/Csillagok között/Gömb/Élet hibridnél.

És még csak nem is ez a legnagyobb baj.

A félresiklott kísérletnek köszönhetően az űrállomáson elszabadul a módosult realitás pokla: a szereplők értetlenül vakargatják a fejüket, és újra meg újra elmondják, hogy semminek sincs értelme, bármi lehetséges. Vagyis az írók gálánsan szabad kezet adtak maguknak, hogy ne kelljen logikával és következetességgel foglalkozniuk – hiszen ha bármi megtörténhet, semmit sem kell magyarázni, egy tárgy innen oda kerülhet, egy fal elnyelhet egy emberi kart és így tovább, szereplő és néző egyaránt megvonja a vállát, és megyünk tovább, no problem, meg egyébként is, kit érdekel? Ennek a húzásnak a gyávaságánál és lustaságánál már csak az rosszabb, hogy az így nyert végtelen lehetőségekből pusztán ostoba és sablonos horrorjelenetekre futja (ráadásul az említett karelnyelés olyannyira kínos mozzanat, hogy leginkább a Gyalog galopp fekete lovagos szekvenciája ugrik be róla).  Sajnos ahhoz, hogy a pofátlan koncepcióból tényleg kihozzanak valami bizarrt és furcsát, ami túlmutat pár unalmas gimmicken, már képzelőerőre és tehetségre lett volna szükség.

Nem jó ez így senkinek. A Paramount egy mindeddig egész érdekes franchise-t degradál ezzel a vacakkal (pedig a negyedik rész, az okkult nácis Overlord már dobozban van - remélhetőleg nem arrafelé tart a dolog, hogy az eddig fiókban heverő, eladhatatlan filmeket jobb híján behajigálják Cloverfield-franchise-ba), a Netflix meg egy közepesen nagy brandért és egy ügyes marketingfogásért cserébe hagyja, hogy egy stúdió költséghatékony szemeteskukának használja. Bár ha valakit ez utóbbi meglepne, mert a hagyományokkal szakító forgalmazási módszere miatt egyfajta kreatív fenegyereket lát a Netflixben, nem árt felidéznie, hogy amikor a cég saját gyártású produkciókba kezdett, az egyik első színész, akivel sokfilmes szerződést kötött, Adam Sandler volt – az üzletemberi és marketingszemlélet elsődlegessége, minden fölöttisége nem áll meg Hollywoodnál. 

És ezután most nagyon elkezdtem aggódni az Annihilation miatt.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;