A modern társasjátékok kétségtelenül reneszánszukat élik, így elkerülhetetlen volt, hogy beinduljon az ipari nagyüzem. A bődületes mennyiségű új megjelenés túltelítődést vont maga után, amire a válasz a minőségi standardek sorozatos emelkedése, illetve új vásárlói igények feltérképezése lett. A figurafestők farokméricskélő mennyországaként elstartolt Cool Mini Or Not többek között abban látott fantáziát, illetve üzleti sikert, hogy állati szépen kidolgozott miniatúrák garmadájával telepakolt, viszonylag könnyű szabályokkal rendelkező, pörgős játékmenetű társasokkal támadja be a piacot. A Zombicide szédületes sikerét látván pedig nem volt megállás, és még most sincs: a CMON ontja magából a nyálcsorgató kinézetű, a kockaság innenső partját a popularitás kedvéért még nem elhagyó játékait.
Eme játékcunami egyik mérföldköve, egyben gyöngyszeme a Blood Rage. Tervezője Eric M. Lang, és ha rendszeres olvasója vagy a társasjáték-rovatnak, akkor nem egyszer összefuthattál a nevével. Napjaink egyik dizájner-pápájáról beszélünk, aki többek között olyan játékokkal bizonyított, mint a Chaos in the Old World, a Trónok harca gyűjtögetős kártya, a Star Wars LCG, a Dice Masters, az XCOM, de tőle származik a tavalyi év Kickstarter-atombombája, a Rising Sun is. Az azóta a CMON vezető tervezőjévé avanzsált úriember bevallása szerint a Blood Rage-dzsel egy történelmi alaptematikájú sorozatot indított el, amelynek felvállalt célja megmutatni, hogy egy modern, összetett stratégiai játékhoz nem feltétlenül kell 50 oldalas szabályfüzet (ennek második része az idén érkező szamurájos Rising Sun).
A Blood Rage pedig tartja is magát ehhez a vállaláshoz. A mechanizmusok mozgásteréül szolgáló alapváz rendkívül egyszerű, mondhatni áramvonalasított, egy geek percek alatt átrágja magát rajta, és még egy kezdőnek sem okoz(hat elvileg akkora) gondot. A vikinges mitológia mint tematika a játék minden komponensén gyönyörűen átjön, Adrian Smith grafikái részletgazdagságukkal, reális kidolgozottságukkal és borongós színeikkel már ránézésre eladják (ha valamihez, ehhez kimondottan értenek a CMON-nál). Ha éppenséggel nem Kickstarter-exkluzív példányod van, akkor sincs okod panaszra, mert habár lemaradtál a csilli-villi bizbazok és külön megvásárolva pénztárcarengető kiegészítők hadáról, még így is egy teljes értékű, elképesztően látványos figurákkal megpakolt, szórakoztató társas tulajának mondhatod magad.
No de mire ez a felhajtás? Jó a kérdés: a Blood Rage ugyanis az éppen hogy életre nem kelő modelleket egyszerű, színes fakockákra cserélve is tökéletesen játszható (sőt, még átláthatóbb). Fussunk át gyorsan a játékmeneten, és térjünk vissza erre a kérdésre, mert érdemes picit elmélázni felette. Adott négy viking klán (alapból csak 4-en játszható, de van 5 fős kiegészítője, klánból meg hat), amelyek a dicsőségért szállnak harcba egymással. A játék győztese tehát az, aki a legtöbb dicsőség-pontot gyűjti össze három (kornak nevezett) forduló alatt. Klánunkhoz tartozik egy főnök, a többiek egyszerű bakák. Minden kor elején megadott paklikból kártyákat draftolunk (vagyis a lapokat körbeadogatjuk, mindig megtartva azokból egyet). Ez a kéz nagyban meg fogja határozni, milyen stratégiát követünk majd az adott fordulóban.
Minden játékos bizonyos számú akciópontból gazdálkodhat, ha ezek a Rage-nek nevezett pontok elfogytak, akkor vége a fordulódnak, és meg kell várni, amíg mások is felélik azokat. Az akciók Rage-pontokba kerülnek, és ugyan vannak ingyenes cselekvések, a céljaidtól függően nem mindegy, milyen sorrendben hajtod végre őket. A végső célt, hogy a legtöbb dicsőséget te gyűjtsd össze, számos úton elérheted: területeket foszthatsz ki (ez jelenti a harcot), uralhatod azokat, piszkos trükköket vethetsz be, felfejlesztheted a klánodat, sőt, csatában elhullani dicsőség, még azért is kaphatsz pontot, ha neked van a legtöbb harcosod a Valhallában. Ezek némelyikét azonban nem feltétlenül kapod meg, mert a pontszerzés egy részéhez szükséged lesz a kézben tartott lapjaid speciális hatásaira is.
Az ógermán mitológia istenei által megihletett kártyák effektusaikat tekintve rendkívül sokszínűek. Loki lapjai a szemétkedéseket és aljas húzásokat segítik elő, Freya a saját gyarapodásodhoz nyújt segítséget, Tyr a csatáidat turbózza fel, és így tovább, mindenki a saját portfóliójának megfelelő előnyöket adhat. Sok múlik azon, mikor és miként tudod őket felhasználni, már csak azért is, mert a draftolás miatt lehetetlen előre kiszámítani, milyen lapokból áll majd a kezed. Emiatt a Blood Rage-et elsőre nem könnyű átlátni: kell pár játszma, míg megismered a lapkészletet, és viszonylag optimálisan tudod kihasználni az adott draftot, ám még ekkor is lesz olyan meccs, amikor a randomitás miatt szívsz.
A kártyák körbeadogatós elosztása és azok extremitás irányába kacsintgató hatásai miatt a Blood Rage nem az előretervezés mintapéldája, sőt. Korról korra muszáj újratervezést végrehajtanod, mindig az aktuális lapjaid ismeretében - hozzátenném, ez végülis nem olyan nagy hátrány, mert így elkerülhető a beragadás, de határozottan a kaotikusság érzetét kelti, mivel még egy ügyes draft-körrel is lehet olyan érzésed, mintha egy kezdő szakács saláta-variációját tálalták volna fel eléd. A lehetséges akciók kevés száma és az egyszerű szabályok azonban korántsem buta játékot takarnak, mivel a boldogulás kulcsát a pontgyűjtő utak megfelelő kombinálása rejti. A Blood Rage opportunista játék: kiélezett érzékkel kell lecsapni minden olyan lehetőségre, amivel a győzelmi pontok újabb bőségszaruja tárul fel.
Ahogyan a Scythe nem harci játék, úgy a Blood Rage sem az (bár nagyságrendekkel közelebb áll hozzá). Ügyes manőverezéssel akár csatázás nélkül is lehet győzni, mivel nincs a szó szoros értelmében vett harc. Figuráinkkal, amelyek akár a lapok által megvehető szörnyetegek is lehetnek, a térkép tartományainak üres helyeit foglalhatjuk el, de a marcona harcosok addig viszonylag békésen méregetik egymást, míg valaki a terület kifosztására nem vetemedik. Ekkor össznépi dzsembori kerekedik, mindenki mindenki ellen, amolyan modern folklór szerinti részeg viking módjára. Modelleink harcértékéhez titokban beadunk egy harci kártyát, és a legnagyobb összeget kihozó játékos viszi a terület jutalmát. A többiek meg mennek a Valhallába balettozni, de csak a következő fordulóig, mert a viking mennyország gondnokai szépen hazazavarják a csatában megfáradt harcosokat.
Emiatt a harcokban gyűjthető dicsőség és egyéb jutalmak száma korlátozott, minden területen egyszer lehet aratni, így az időzítés központi szerepet tölt be. Egy sikeres fosztogatás nem csupán dicsőséget, de a legzsírosabb pontokkal járó klánfejlesztést is jelenti, a győztes pedig marad a területen, tehát ha még küldetés kártyát is rakott le, ami a provinciák uralását díjazza, jó úton halad a ponteső felé. A területek száma pedig korról korra csökken, mert a Ragnarök minden fordulóban elpusztít egy tartományt, vagyis folyamatosan szűkül az élettér, nehezebb a túlélés. És természetesen erre is létezik kártya, ami duplázza a halálba menetelő katonáinkért járó pontokat - alig van olyan alrendszere a játéknak, amit egyik vagy másik lap hatásával ne tudnánk saját javunkra fordítani. Ettől lesz a Blood Rage egyszerűsége ellenére piszkosul változatos, persze a saját keretein belül.
Koncepcióját tekintve a vikinges mókázás nagyon hasonlít a tervező egy másik játékára, a Chaos in the Old Worldre, és ha nem vagyunk vaskalaposak, vehetjük annak egyfajta továbbgondolásaként is - ettől nem lesz a Blood Rage sem több, sem kevesebb. Az azonban biztos, hogy a fix lapok draftra cserélése miatt kiszámíthatatlanabb, nagyobb szerepet kap a szerencse, így akit ez érzékenyen érint, az óvatosan kóstoljon csak bele. A klánoknak nincs egyedi képességük, mindenki ugyanarról a startkőről indul, és rajta, illetve a lapjain múlik, hogy milyen irányba fejleszti viking bandáját. Ez a vonás szintén a változatosságot, az újrajátszhatóságot erősíti, ami szimpatikus, de megint csak: a draftodon múlik ez is.
És akkor visszatérve a fenti kérdésre: mire fel ez a nagy felhajtás? Merthogy a Blood Rage óriási siker volt a Kickstarteren, hamisítatlan hype övezte, éppúgy, mint az erőteljesen félrepozicionált Scythe-ot (és tartok tőle, a Rising Sun is csak ugat majd, de nem harap). A játék tömör gyönyör, fantasztikusak a figurák, az egész nagyon egyben van, ha csaj lenne, a fiúk nyálcsorgatva, gúvadt szemmel lesnék, ahogy elszambázik előttük. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs sznoboskodni, mert a Blood Rage jó - de nem durván jó. A bábukat simán le lehetne cserélni színes kockákra, hiszen csak az számít, hogy kié és milyen értéke van, máris tízezer forinttal olcsóbb lenne; persze akkor hol van benne az üzlet, ugye? Nem a világ lett rosszabb, mi prostituálódtunk el: csak nézd végig, mivel adják el az új társasokat. Minik tömkelegével, a játékmenetről pedig sokszor csak kevés derül ki, persze mit számít, ha a kinézete tökállat…
És ez csak azért elszomorító, mert a kiadók azt látják, hogy ennyi bőven elég, lehet közepes egy játék, vagy tucatszori rókabőr, esetleg egy klón, csak nézzen ki babán. Oké, a helyzet nem ennyire rossz, vannak még innovatív, újító ötletek, meg nem is kötelez rá senki, hogy olyat vegyél, amit nem akarsz, ráadásul a túltelítődés ide is elér majd, aztán meglátjuk, merre hajlik a piac. Addig örüljünk együtt a Blood Rage-nek, mert a Delta Vision nemrég megjelentette magyar nyelven, hogy kicsiny országunk szűk gémerrétege tovább művelhesse magát (pár félrefordítás azért ebbe is becsúszott, érdemes a társasjátékos csoportban szétnézni, hogy mikre figyelj majd játék közben).
Mert neve ellenére nem egy véresen komoly játék, hanem egy áramvonalasított, könnyed rendszerű, de mégis változatos, fordulatos és izgalmas stratégia, amelyben a szerencse és az agyalás ugyanolyan szerepet töltenek be. És naná, hogy százszor élvezetesebb figurákkal játszani, mint fakockákkal.
