The Room – Folytassa, Tommy!

Van abban valami elképesztően morbid, hogy a Natascha Kampusch- és Josef Fritzl-ügyek által ihletett A szoba (The Room) ugyanazt a címet viseli, mint minden idők talán legnevetségesebb drámája. Ráadásul mindkét film alkotói Oscarra pályáztak, viszont amíg előbbinek a jelöléseken túl sikerült egy szobrot is begyűjtenie, addig utóbbinak díjeső helyett közröhej jutott osztályrészül. Ironikus módon azonban pont ez a közröhej repítette a mennyekbe a művet az író-rendező-főszereplő Tommy Wiseau-val együtt.

Wiseau egyéniségére az excentrikus talán a legenyhébb jelző, egyesek szerint nem is ezen a bolygón született. Személyes tippem, hogy egy olyan párhuzamos dimenzióból érkezhetett, ahol Peter Steele helyett Kozsó volt a Type O’ Negative frontembere. A legvalószínűbb feltételezés, hogy Lengyelországból tántorgott az Újvilágba azzal a céllal, hogy majd Marlon Brandóhoz hasonló színészóriás váljon belőle, ez viszont tehetség hijan nem jött össze neki, a végső kegyelemdöfést pont az ugródeszkának szánt 2003-as saját gyártású filmje adta meg neki. Az, hogy a The Room nem tűnt el a független filmek tengerében, nagyrészt a 2000-es évek közepén szárnyait bontogató Youtube-nak, valamint a szintén újdonságnak számító netes mémkultúrának köszönhető, amely miatt egy David Hasselhofféhoz hasonló trashkultusz alakult ki Wiseau körül. Az egyik legabszurdabb amerikai sikertörténet ez, nem véletlen, hogy később egy könyv, majd egy mozifilm is feldolgozta. További nagy csavar, hogy a The Disaster Artist forgatókönyvének végül tényleg összejött az a bizonyos Oscar-jelölés, a filmet rendező és a Wiseau megformálásáért Golden Globe-ot nyert James Francót azonban inkább mellőzte az Akadémia. Ez viszont már egy kicsit sem vidám történet…

Bevezetőnek legyen elég ennyi, lássuk hát, miről is szól a The Room!

Johnny (ki más, mint Tommy Wiseau?!) sikeres San Francisco-i bankár, akinek nagyobb szíve van, mint Jézusnak, Teréz anyának és a Gondos bocsoknak együttvéve. Nem csoda, hogy hősünket mindenki szereti, és legszívesebben ő is a keblére ölelné az egész világot. Legfőképpen azonban menyasszonyáért, Lisáért (Juliette Danielle) van oda, akinek virágokkal és szenvedélyes szeretkezésekkel kedveskedik minden nap. Hiába viszont a testi-lelki gyengédség, Lisa unja már az aranyéletet, győzködheti őt akárhányszor az anyja (Carolyn Minnott), aki amúgy mellrákban szenved, de ez csak amolyan mellékes információ. Lisa azt a hazugságot kezdi terjeszteni, hogy Johnny megütötte őt, így sikerül elcsábítania vőlegénye legjobb barátját, Markot (Greg Sestero, Tommy Wiseau országos cimborája és a The Disaster Artist könyv társszerzője). Ugyan Denny (Philip Haldiman), a drogügyletbe keveredő szomszéd egyetemista srác is plátói érzelmeket táplál a nő iránt, őt legfeljebb csak a Télapó manójának tudja elképzelni az ember lánya, nem pedig szeretőnek. Nemcsak Lisa, hanem barátnője, Michelle (Robyn Raris) is aktív szexuális életet él, ennek Johnny kanapéja a megmondója, mivel szerelmével, Mike-kal (Mike Holmes) legjobban az ő nappalijában szeret huncutkodni. No és persze ott van Peter (Kyle Vogt), a pszichológus, az egyetlen, aki Lisát egy manipulatív pszichopatának látja, őt viszont mindenki kiröhögi, meg egyébként is szemüveges, és béna sportoló. Bizony, hálátlan szerep az értelmiségié, ezt már a Hupikék törpikékből is megtanulhattuk Okoska példáján keresztül.  

Ami leírva egy olcsó szappanopera-paródiának tűnhet, azt valójában Wiseau egy kőkomoly kamaradrámának szánta, némi erotikával fűszerezve. Az már más kérdés, hogy a korrekt főcímzenén kívül még nagyítóval se nagyon találni olyan elemet a The Roomban, amely ne lenne már alapból elkúrva. Pedig a kaotikus forgatás dacára Wiseau mindent bevetett. Egyes jeleneteket green screen előtt és az ezredforduló után újdonságnak számító HD-technológiával vették fel, ám a digitális úton odamontírozott háttér még így is majdnem lecsúszik a vászonról. A Rendező Úr maratoni hosszúságú szexjelenetekkel is telerakta filmjét, amelyek egy kicsit sem erotikusak, cserébe viszont szörnyen groteszkek, súlyosbítva mindezt instant nyálrákot kiváltó R&B számokkal, valamint Mr. Wiseau becses hátsó fertályával. A forgatókönyv dúskál az elvarratlan mellékszálakban, a karakterek megnyilvánulásai szürreálisan életidegenek, nem beszélve a limitált angol szókinccsel a szájukba adott blődségekről. Az A-ligától igencsak messze eső színészek sem tudnak mit kezdeni magukkal. Danielle-ről sehogy sem sikerül elhinnünk, hogy ő a legszentebb Férfibarátságnak keresztbetevő luciferi Nő, Sestero lelkesedése kb. a nullával egyenlő, jól láthatóan csak haverja, Wiseau kedvéért vállalta el a szerepet.

Apropó Wiseau: nyilvánvaló, hogy Johnny karaktere hivatott megtestesíteni mindazt, aminek a Művész Úr önmagát látja vagy látni szeretné. A Tökéletes Férfit. Az Adoniszt. A Gáncs Nélküli Lovagot. Ezzel szemben a végeredmény olyan, mintha James Stewart találkozott volna a fogatlan Drakulával egy Ámokfutók-koncerten. Minderre még rátesz néhány lapáttal Wiseau leírhatatlan ripacskodása, amelynek minden egyes momentumából mém lett a nevetésétől kezdve egészen James Dean „hommage-áig.” Nárcisztikus önleszopás a The Room, annyi szent, ez a nárcizmus azonban kivételesen nem teszi unalmassá vagy dagályossá a filmet, hanem akaratlanul is humorforrássá lényegül. Wiseau tudathasadása, amelyen keresztül önmagát és az amerikai városi középosztály hétköznapjait látja, komikus kötőszövetül szolgál a hibbant szituációk és természetellenes reakciók elsőre kaotikusnak ható láncolatában. Egyfajta sajátosan groteszk univerzumot teremt, ahol egy pettingező pár ágyába beugrani és megkérdezni tőlük, hogy nézheted-e őket szex közben, a világ legtermészetesebb dolga; ahol az amerikai focilabda dobálása olyan szakrális cselekedet, amit szmokingban illik űzni, és ahol a képzőművészet csúcsa a kanálportré.

Mondhatnánk, hogy szomorú sors a bohócoké, Wiseau-t azonban mégsem ejtették teljesen a fejére, ugyanis remek üzleti érzékkel sikerült brandet építenie saját maga és opus magnuma köré. A The Room vetítései még mostanában is a The Rocky Horror Picture Show előadásaihoz hasonló népünnepélyek, a rajongók vicces rituáléival. Joggal fel lehet persze tenni a kérdést, hogy egy ekkora antitálentum megérdemel-e egyáltalán bármilyen figyelmet, miközben sok valóban tehetséges emberre rá se bagóznak. Ott van továbbá a trash-rajongás körüli szokásos értetlenség, miszerint a szekunder szégyenen és az elvesztegetett időn kívül egyáltalán mit képes adni egy rossz film? Nos, a filmipar folyamatosan bocsátja ki magából a hulladékot, mióta világ a világ, ezek közül viszont meglehetősen kevés a szórakoztató szemét, mivel ezek létrejöttéhez nem elég a szimpla tehetségtelenség, hanem egyfajta szerzői őrületre is szükség van. Jó példa erre Ed Wood filmográfiája, a Troll 2 vagy éppen a The Room. Kereshetném tovább a szoba kulcsát, de be kell látni, hogy nem mindenki vevő a trash-re, és ez talán így van jól.

A The Room úgy hat, mint egy kupica a legkerítésszaggatóbb házi pálinkából. Ha gyenge a gyomrod, már attól az egy felestől hányingered lesz, ha viszont kellőképpen erős vagy, akkor hiába a pocsék íz, két óra kellemes zsibbadtságban és vidámságban lehet részed.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;