Én, Tonya – Amerika, a korlátlan szívások hazája

Az egykor hírhedt, megtért neonáci, Christian Picciolini elmeséli életrajzi könyvének elején, hogy ötéves volt, amikor a társadalom perifériáján élő olasz bevándorlók gyerekeként az anyja elvitte beíratni őt egy flancos általános iskolába, ahol az igazgatónő pár percnyi beszélgetés után mosolyogva jegyezte meg: olyan okos ez a gyerek, hogy ha felnő, ő lesz az Egyesült Államok elnöke. Az anyja hitetlenkedve szorongatta a táskáját, de kifelé menet már ő is azt mondta fiának, gazdag osztálytársai egyszer még nagyon büszkék lesznek rá, hogy egy iskolába járhattak az elnök úrral. Íme Amerika, a korlátlan lehetőségek hazája: nem számít, honnan jössz, kik a szüleid, milyen körülmények közt nősz fel, mennyi pénzed van, mihez értesz, mindössze nagyon, de tényleg nagyon-nagyon, összeszorított seggel kell akarnod, és akkor lehetsz bármi – BÁRMI. Akár elnök is.

Ez az amerikai álom talán legnagyobb hazugsága.

Nyilván Picciolini iskolatársait sem azzal bíztatták a szüleik és a tanáraik, hogy ha jól tanulnak és keményen dolgoznak, tisztes utcaseprő lesz belőlük. Íme Amerika, a 70 millió jövendőbeli elnök hazája: képzeljük ide Tyler beszédét a Harcosok klubjából vagy a két pincérnő jelenetét a Hell or High Waterből, esetleg Az utolsó mozielőadás teljes szövegét az elejétől a végéig. Minden álomszerű sikertörténetre jut sokmillió megénekeletlen bukás, stagnálás, csendben elsorvadás.

Tonya Harding, a tenyeres-talpas parasztlány, vagy ahogy arrafelé mondják, suttyó redneck, megszállott, brutális anyja nyomására, négyévesen kezdett műkorcsolyázni, és minden származási, anyagi és alkati hátránya, minden esélytelensége dacára meredeken ívelt felfelé a karrierje a sporttörténelem talán legnagyobb, 1994-es botrányáig. A mai napig nem tisztázott, mekkora szerepe volt abban, hogy férje megbízására megtámadták legnagyobb vetélytársát, Nancy Kerrigant (vipera és térdkalács találkozása), hogy ne tudjon indulni ellene a téli olimpia válogatójának is számító detroiti bajnokságon.

Craig Gillespie-nek (rendező) és Steven Rogersnek (író) a történtek körülményeit, előzményeit és következményeit feldolgozó filmjét általában életrajzi műként citálják, pedig annál sokkal több, vagy fogalmazzunk inkább úgy: ez a legkevésbé érdekes aspektusa. A másik, előbbit nem kizáró megközelítés szerint az Én, Tonya (köszönhetően a támadást kitervelő és végrehajtó, röhejesen pitiáner, önjelölt bűnözőknek) a Nagymenők egyfajta fekete humorú, műkorcsolyás változata. A Scorsese-hasonlat valóban nem elvetendő: a zsúfolt, de lendületes történetvezetés, a kulcsjelenetekben meglóduló kamera, a virtuóz vágás, a korszak jellegzetes dalaiból összeválogatott, kreatívan használt soundtrack mind rímel a kortárs gengsztermozik legendás alakjára, de ettől az Én, Tonya még nem egy műkorcsolyás Nagymenők.

Inkább az amerikai álom, média, társadalom és (utolsósorban) az élsport vad humorú, gonosz szatírája. Mintha csak az Amerikai szépséget látnánk, de kertvárosi helyett sportközegben, és nem Mendes, hanem Scorsese rendezésében.

Margot Robbie bámulatos a főszerepben, pedig a castingja finoman szólva is megkérdőjelezhető – ő ugyanis pont az a kecses, klasszikus, elegáns szépség, amilyen Harding sohasem volt, az a Disney-hercegnő, aminek Hardingnak is lennie kellett volna, hogy ne nézzék le, ne dobják félre, ne rázzák rá a fejüket már jóval a botrány előtt is. A színésznőt némi kreatív sminkeléssel próbálják közönségesebbé tenni, de a munka oroszlánrészét ő maga végzi: gesztusaival, fintorgásaival, hanghordozásával, ajakbiggyesztéseivel, vonásai megkeményítésével ténylegesen sikerül eljátszania, hogy esetlen, prosztó és kicsit csúnyácska (azt hiszem, ilyesmi utoljára – jelentősebb maszkírozás nélkül – Sharon Stone-nak sikerült a Casinóban, esetleg Charlize Theronnak a Young Adultban).

A szatírának már az is része, hogy az Én, Tonya még csak meg sem próbál igazságot tenni: mesélői (a mockumentary-keretben öregre maszkírozott színészek) rendre ellentmondanak egymásnak és a hírekben megjelent vagy épp a bíróságon elhangzott állításoknak. A mindig szenzációra éhes média és az önigazolást kereső-gyártó karakterek gigászi, modern gordiuszi csomóba kötik a tényeket és a hazugságokat, és nincs kard, ami átvágja. A tévék és újságok csillogó szemmel követik Harding valószínűtlen felemelkedését (a nép szereti a sikertörténeteket), örömük csak akkor nagyobb, amikor a bukásáról számolhatnak be (a nép még inkább szereti a sztárok elhullását), miközben Harding maga a sztori minden rá nézve problémás pontján őszinte meggyőződéssel, mantraként ismételgeti: „Ez nem az én hibám volt!”

Legalább részben igaza is van: Harding úgy nő fel, hogy először az anyja, aztán a férje bántalmazza (ököl és arc rendszeres, tükör és arc alkalmankénti találkozása), belénevelt szenvedélyének gyakorlása közben pedig nem a teljesítménye, hanem a külseje, a kiállása, a viselkedése alapján ítélik meg, abból az élsportbéli képmutatásból és lenézésből kiindulva, hogy holmi redneck liba nem illik a műkorcsolya elegáns világába. Esélye sincs normális életre. Valahányszor azt hiszi, megmenekülhet a közege vagy a saját természete elől, a valóság mindig visszarántja, és pofán veri: hogyan is törhetnél ki a szegényes, vidéki, alpári, anyagi és morális fertőből, ha a szebb világ nem kér belőled, és ha ráadásul visszafognak téged a saját szüleid, barátaid, ismerőseid, nem utolsósorban pedig te magad? A fertő, amelyet magad mögött hagynál, követ mindenhová. Ott van benned. Te magad vagy. Nem, nem lesz belőled világelső sportoló. Sem milliomos. Még kevésbé elnök (bár manapság…).

Gillespie mesterien egyensúlyozik Harding, a tettes és Harding, a körülmények áldozata között, és bár a végén, a bírósági monológban látványosan elhajlik az utóbbi felé (ennyi kijár a karakternek), pont ez a kiegyensúlyozottság teszi az Én, Tonyát olyan nagyszerűvé, ez távolítja el a konkrét életrajzi filmtől egy egyetemesebb mese irányába. Nem annyira a szereplők (még kevésbé a valós emberek) fölött ítélkezik, poénjaival, bizarr szituációival, abszurdba hajló figuráival inkább a motivációs képeslapok és a bátorító szónoklatok „you can do it!” Amerikája mögötti keserű valóságot piszkálja meg. Azt a valóságot, amelyben a kétségbeesetten beilleszkedni próbáló Piccioliniből nem elnök, hanem dühös neonáci lesz, és amelyben a kétségbeesetten kitörni próbáló Harding női bokszolóként kénytelen második, még az elsőnél is dicstelenebb karrierbe kezdeni, hogy megtépázott hírnevét aprópénzre váltsa – mert valamiből azután is meg kell élni, hogy a média a pórnép örömére lefutotta rajtad a teljes szeretet-gyűlölet köreit, és elhajított.

Valami mégiscsak lehet abban, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája: korlátlan lehetőséget kínál rá, hogy jó alaposan megszívd.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!