Szex és ármány a régi-új hidegháborúban

A hidegháború sosem ért véget – ez Jason Matthews, a Vörös veréb szerzőjének hitvallása, egyben könyvének súlyos háttérgondolata is. Matthews azon írók közé tartozik (lásd még: John le Carré), akik kormányügynökségi szolgálat után vágtak neki irodalmi ambíciójuknak: 33 évig húzta az igát a CIA-nál, és túl sok felszín alatti különbséget nem lát az egykori KGB és utódja, az SZVR, vagy ha már itt tartunk, az akkori Szovjetunió és a jelenlegi Oroszország között. Terjengőssége ellenére a könyv egy szikár, okos és hideg (nem utolsósorban pedig kényelmetlen politikai aktualitásban fürdőző) kémthriller, amely a realisztikusság-skálán a le Carré-vonalhoz áll közel.

Ebből a Francis Lawrence vezényelte filmadaptációnak a terjengősséget sikerült a legjobban megtartania, és sajnos a 140 perces játékidő már-már kínosan hosszú egy olyan történetnek, amelyből az eredeti szinte összes kifinomultabb gondolatát és megoldását kigyomlálták.

Dominyika Jegorova (Jennifer Lawrence) kútba eső balerina-karrierje után, az SZVR-nél dolgozó nagybátyja nyomására kerül a frappánsan csak „kurvaképzőnek” becézett titkos verébiskolába, hogy eltanulja, majd a kémháború frontján alkalmazza a csábítás és a szex minden csínját-bínját. Első megbízatása során Nathaniel Nash (Joel Edgerton) CIA-ügynök fejét kell elcsavarnia, hogy kiderítse a férfi által a Kremlben futtatott magas rangú kettős ügynök, Márvány személyazonosságát.

A Vörös verébnek vannak pozitívumai bőven: remek színészek, stílusos képek, hatásos zene, ígéretes alaptörténet és kiélezett konfliktusok (nekünk pedig pluszban ott van még a Moszkvát és önmagát alakító Budapest ezernyi helyszíne meg a tucatnyi magyar színész). Ezek az önmagukban jól működő részek mégsem képesek teljes egésszé összeállni, mert a forgatókönyv mintha robotpilótaként menne végig a cselekményen, gondosan érintve annak kulcspontjait és fordulatait, de megfeledkezve minden másról, ami ezeket a kulcspontokat és fordulatokat izgalmassá, átélhetővé tenné. Elsősorban persze a karakterekről van szó: Nash és Dominyika teljesen szürkék, semmi személyiségük, így aztán a köztük kialakuló veszélyes viszony is érdektelenségbe fullad, hiányzik belőle minden érzelmi és szexuális töltés.

Pedig ezek mind olyan aspektusai a történetnek, amelyek a könyvben még működtek.

Dominyikát a hazájához való kétes és dinamikus, őrlődéssel, naivitással fűszerezett hozzáállása határozta meg, fokozatosan fordult bele a CIA és Nash karjába, lépésről-lépésről vetette le láncait, és vált önálló döntéseket hozó, határozott figurává, aki többé nem hagyja, hogy dróton rángassák. A filmben viszont kezdettől fogva egy kőkemény és számító, jéghideg perszóna, ártatlanságnak nyoma sincs benne, semmilyen valamirevaló fejlődési utat nem jár be. Hogy Justin Haythe forgatókönyvíró milyen botcsinálta módon csócsálta meg az alapanyagot, arra nagyszerű példa az a korai jelenet, amelyben Dominyika bosszút áll a balerina-karrierjét szándékosan (és brutálisan) összeroppantó két szeretőn: pásztorórájuk közben lepi meg és veri félholtra őket a botjával, aztán egy szovjet terminátor rezzenéstelen arcával sétál el a helyszínről. Ezek után viszont erősen disszonánsnak hat, hogy első ügynöki megbízatásakor éretlen kislányként csodálkozik rá a hirtelen elszabaduló erőszakra, mintha addig csak a hajasbabák és a matrjoskák gyerekszoba-világát ismerte volna. A különbség a könyvhöz képest? Abban Dominyika nem tettlegességgel áll bosszút, így nincs ellentmondás. Íme a karakterrajz és a logika beáldozása egy badass „milyen menő má’, hogy csak úgy széjjelverte a mocskokat” jelenetért, egy triviális parasztvakításért. Szokjunk hozzá.

Nash-t a Márványhoz fűződő viszonya határozta meg, mi több: az egész könyvnek a CIA-ügynök és az orosz tégla kollegiális barátsága adta az érzelmi fókuszpontját, abban szendergett a rideg kémthriller humanitása. Ezt a filmből teljes egészében kihagyták, fontosabbnak tartották ugyanis Márvány kilétének titokban tartását. Pedig Márvány a fentiek nélkül alig több egy McGuffinnál: egy jelentéktelen mellékszereplő, akiről egyszer csak lerántják a néző számára mit sem jelentő leplet, és ez a fordulat még akkor is súlytalan lenne, ha a casting amúgy nem lőné le jó előre az orosz áruló személyazonosságát.

Amellett is nehéz szó nélkül elmenni, hogy a természetéből fakadóan erős erotikus töltésű, a szex fegyverként alkalmazása körül forgó film mennyire puritán pont azokban jelenetekben, amelyekben pedig egyáltalán nem szabadna annak lennie. Szexuális feszültség egyáltalán nincs, és bár meztelenkedés persze van (még teljes alakos férfipucérság is, ami mainstream filmben mind a mai napig ritka), de ha dramaturgiailag valami tényleg nagyon indokolt lett volna, az Nash és Dominyika rendkívül fontos testi összefonódásának merészebb, vagy ami azt illeti, legalább valamilyen ábrázolása: ide kevés az, hogy szenvedélyesen csókolózni kezdenek, aztán vágás, és már félig felöltözve hevernek az ágyban. És mivel Lawrence egy-két másik alkalommal mer villantani hátsót és mellet is, valószínűtlen, hogy ő lett volna ellene a meztelenkedésnek – puszta meggondolatlanságról, elcsúszott arányokról, a tartalom és a forma reménytelen szétválásáról van szó.

A Vörös veréb sokkolóan frigid ahhoz képest, hogy milyen szexi és dögös akar lenni.

És végül, bár az összkép szempontjából ez már apróság, mégis rengeteget elárul a filmesek hozzáállásáról, tökösségéről, vállalásáról: a könyvben maga Putyin is többször felbukkan, konkrét jelenetei és dialógusai vannak. Az adaptációban még csak megnevezni sem merik. Úgy utalnak rá: az „elnök”.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!