A Terminátor sikere szent ereklye rangra emelte Schwarzeneggert Hollywoodban. A rákövetkező évtizedben elég volt felmutatni a vénákkal gazdagon futtatott osztrák bicepszeket, és a nép máris áhítattal zarándokolt a mozikba. Mivel Arnold még a method acting olykor célt szentesítő mércéjével sem bizonyult különösebb színésztehetségnek (szemben pl. a játék minimalizmusát Strasbergéknek köszönhetően csúcsra járató Clint Eastwooddal), mozgóképi jelenléte épp annyira minősült brandnek, mint egy karakter megszemélyesítésének. Így szerepeltetése több nagyszerű film nézettségi arányának kedvezett, ahogy kétes értékű produkciók is köszönhették neki a közönségsikert. Előbbiek koncepciója jellemzően a nyers fizikum terén épít rá, mint a már említett Cameron-filmek, ahol az élő szövet szerepében tündököl, ugyanakkor az arcjátéka is haszonnal kamatoztatható egy agymosott karakter esetében (lásd Verhoeven Emlékmását). Máskor viszont nem több a nézői figyelemfenntartás eszközénél, amire jó példa a Menekülő ember.
A film 1987-es bemutatója óta persze már más szelek fújnak. Manapság inkább a történet eredetijéül szolgáló regény szerzője, Stephen King jelenti a húzónevet a kasszáknál, aki csak a tavalyi feldolgozások alapján bátran nevezhető a legkelendőbb filmvászoncselédnek. Bár az író neve akkor is nagyon jól csengett, King A menekülő embert - épp az írás címkék nélküli megítélése érdekében - Richard Bachmanként publikálta az évtized elején. Az írói védjegyül szolgáló horror vizeitől elkalandozó mű (amelyet épp a filmes adaptáció igyekszik visszaszuszakolni a slasher felől a műfaj irányába) a szerző egyik legkarcosabb alkotása. Életrajzára pillantva feltételezhető, hogy a The Running Man King drogos-alkoholos ámokfutásának mélypontját reprezentálja, mikor saját démonainak túlereje már előrevetítette a a fenti életforma szükségszerű következményeit. (King 2000-es visszatekintésében a 81-ben kiadott Cujo munkálatait homályos foltként említi, józan periódusa pedig Hasznos holmik 91-es megjelenésétől datálható. A The Running Man 83-ban látott napvilágot.) Ehhez mérten a regény totálisan túltolja az adrenalint, fröcsög a reménytelenségből táplálkozó féktelen dühtől. Főhősét az élet kilátástalanságából fakadó destruktív vágy hajtja. Önpusztító hevületét a visszaszámlálásként tagolt fejezetek nyomatékosítják, és előkészítik a befejezés gyanánt felöklendett epe útját. Zord és elkeseredett világszemlélete ellenére a regény mégis képes felmagasztalni a közembert. Ugyan főszereplője, Ben Richards csak vesztese lehet a történetnek, nincs szükségszerűen bukásra predesztinálva. A filmes adaptáció ezzel szemben mellőzi Richards karakterének altruizmusát, amivel lebutítja a cselekményt a szaftosabb erőszakábrázolás érdekében.
A regény egy gazdasági-társadalmi-ökológiai kataklizma sújtotta társadalomba vezet be, ahol a népesség a kiváltságos jómódúak szűk rétegére és a létminimum alatt vegetálók masszív tömegére szakad. Ez még nem az apokalipszis, de már a totális világégés előszobája. Az értelemszerűen felpaprikázott kedélyek felett a média bábáskodik, mely mások szenvedésére és megalázására épített showműsoraival igyekszik ideális szinten - tehát egyszerre fenn- és féken - tartani a gyűlöletet. A műsorokba némi előválogatás után önkéntes alapon lehet bekerülni, például a szívbeteg jelentkezőket preferáló maratoni szobabiciklizésbe, vagy a szegényes fantáziával is magas kockázatúnak ítélhető „Ússz a krokodillal” című vetélkedőbe. Ebben a világban már nem a hírnév motivál, a játékosok pusztán anyagi megfontolásból vágják sutba emberi méltóságukat. A műsorfolyam legnépszerűbb vetélkedője A menekülő ember, főszerepben az aktuális közellenséggel, akit az egész társadalom megvetése kísér, és ugyan elpusztításáért egy speciális embervadász osztag felel, a jóhiszemű polgárok felelőtlen tömege is büntetlenül becsatlakozhat a hajszába.
A forgatókönyv szinte teljes egészében átemeli a regény világát, de úgy tolja el az alapsztori hangsúlyait, hogy a film még csak nem is emlékeztet az eredeti történetre. Első ránézésre szinte könnyekre fakaszt, ahogy az események hagymahéjként peregnek le a központi mondanivaló hiányáról. A főhős az eredetiben valódi motivációt kap: családja – elsősorban súlyos beteg kislánya – megmentését. A filmbeli Richardst viszont súlytalanná teszi, hogy nem önként jelentkezik a műsorba, hanem belekényszerítik a játékba. Küzdelme így ketrecharccá silányul, szemben a regény hősének háborúvá terebélyesedő ámokfutásával. Schwarzenegger Richardsa nem a polgári engedetlenség hősévé lép elő, hanem a ragyogó fogsorú celeb szerepét ölti magára. Puszta önvédelemből öl, és végső bosszúja is személyes üggyé válik. Az ellenállás tevékenységében csak ímmel-ámmal vesz részt, idejét azért vesztegeti a forradalmárok támogatására, hogy újabb küzdelmek alanya lehessen, ezzel is színesítve a műsoridőt. Túlélésének nem a leleményesség és az emberi tartás a záloga, hanem a tesztoszteron.
Mindez rendkívül kedvező a szögesdróttal, motoros fűrésszel és lángszóróval kivitelezett mészárlásoknak. Ám ezeken felül is vannak emlékezetes pillanatai a filmnek. Többségük a küzdelem műsorvezetőjét alakító Richard Dowsonnak köszönhető. Dowson élvezhette a szerepet, mivel Damon Killian karakterét tökéletesre csiszolta. Jól álcázott undorral fogadja a káderkólától meghibbant nyugdíjasok rohamát, bonvivánként törli le mandzsettával az arcára kent rúzst, és kobraként támad bárkire, aki a hajához mer érni. Gyomorforgatóan szeretnivaló celebritás, aki ha kell, az ujjai játékával is képes lendületben tartani a cselekményt. Az akciószekvenciákat átkötő epizódok a televíziós showműsorok nyelvén mutatják be a szórakoztatóipar világát. Vakító reflektoroktól beégő, extrémen mozgó kamerák képei hozzák meg a kedvet a vérontásokhoz, és ha a korhatár már amúgy sem tabu, az időnként belépő tánckar olyan dögös, hogy szinte érezni a frissen borotvált punci illatát (a koreográfiát Paula Abdul jegyzi). A feldolgozás tökéletesen kihasználja médiumából eredő előnyét, és kitölti azt az űrt, amely a regényben szükségszerűen megmarad. Az eredeti szövegben Richards szemszögéből követjük a történetet, így csak nagyon keveset tudunk meg a cselekmény kulcsát jelentő média működéséről. A film legnagyobb tanulsága, hogy a tömegtájékoztatás hazugságai sokkal botrányosabban hatnak a képernyőn, és nem utolsósorban az, hogy tévénézőkként markánsabban el tudunk határolódni a vér- és erotikafüggő médiafogyasztók táborától. E tekintetben válik a film befejezése többé az eredeti történet szembeköpésénél. A végére erőltetett happy end maga a kilógó lóláb. A szempontváltás, ahogy a záró fordulat leválaszt Richardsról, és szembesít nézői pozíciónkkal, a nyilvánosságról és a felelősségéről alkotott elképzeléseink átgondolására késztet.
A Menekülő ember - furcsa érzés kimondani - napjainkban játszódik. Úgy is nézhetjük ezért, mint egy harminc évvel ezelőtti elképzelést korunk társadalmáról. E tekintetben megmosolyogtató gondolat, hogy a civilizáció alapértékei megkérdőjeleződtek, hogy a média alárendelődött a regnáló hatalom agymosási kísérleteinek, vagy hogy a szórakoztatás a szürkeállomány minimalizálására specializálódott virtuális piactér, ahol a néhány kiváltságos kézben összpontosuló javak délibábként lebegnek a totalitárius irányítástól elbutult tömegek éljenző zombijai előtt. Túlzó vízió, de nem annyira, mintha azt állította volna, hogy a pankráció fővédnöke áll majd az Egyesült Államok élén.