Az Expedíció az utóbbi évek egyik legfélelmetesebb könyve - pedig nem elsősorban horror, és főleg nem a mai zsánerirodalom tipikus, trendi eszközeivel próbálja rémisztgetni az olvasót. Jeff VanderMeer Déli Végek trilógiájának első részében (Alex Garland filmadaptációja mától elérhető Netfilxen) a sokadik kutatócsapat indul a rejtélyes X Térségbe, amely a kormány söpörjük-a-szőnyeg-alá kommunikációja szerint 30 évvel korábban, egy meg nem határozott környezeti katasztrófa következtében jött létre. Valójában azonban senki sem tudja, mi ez a bizarr, láthatatlan határral körülvett terület, hogyan alakult ki, és miért, ahogyan azt sem, hogy mi van odabent – a korábbi expedíciók a kudarc különböző fokozatait megtapasztalva tértek vagy nem tértek vissza a vadul burjánzó természeti anomáliából. Vajon földönkívüli okai vannak az X Térség létezésének? Esetleg egy félresikerült kormánykísérlet áll a háttérben? Vagy valamilyen párhuzamos világ szivárog át a miénkbe? Az első könyvből nem tudjuk meg – többek közt ettől is olyan rohadtul félelmetes.
A csak nőkből álló expedíciót, melynek négy tagját soha el nem árult nevük helyett a szakterületük határozza meg (biológus, geodéta, pszichológus, antropológus), a biológus főszereplő meséli el, az egész regény az ő naplója. VanderMeer ezzel egy teljesen zárt, nyomasztóan belterjes narratívát teremt: a könyv az X Térségben kezdődik, és ott is ér véget, a „való” világról nem tudunk meg szinte semmit, ahogy a mellékkarakterek múltja is rejtély. A biológus életének korábbi állomásai kedvéért flashbackek sorozatában ki-kitekintünk ugyan a civilizációba, de VanderMeer még ezeket az emlékeket is nyugtalanító erővel köti az X Térség eseményeihez, motívumaihoz. A főszereplő saját egzisztenciális drámája a történet végére (?) katartikusan, egyszerre reménytelien és tragikusan fonódik össze a rejtélyes vadon horrorisztikus biológiai rémálmával.
Az X Térség magabiztosan szolgál mindazzal, amit a fülszöveg alapján elvár az olvasó, azaz vannak benne borzalmas helyszínek és rettenetes szörnyetegek, de VanderMeer ezeket egyfajta lovecrafti kontextusban használja. Vagyis az egész a totális ismeretlenről szól: nem szekrényben bujkáló mumusokról és hátborzongató, de megérthető okokból ölő rémségekről, hanem felfoghatatlan, megfoghatatlan dolgokról és lényekről, melyek annyira idegenek, annyira nem e világiak, hogy nem csak értelmünkön esnek kívül, de egyáltalán az észlelésünkön is – az öt emberi érzékszerv szörnyű kudarcot vall az X-térség felkavaró ökoszisztémájának megfelelő regisztrálásában. Innentől pedig mi reménye lehetne az egyébként is korlátolt elmének, hogy ráleljen a rejtély kulcsára? Hogy megismerje az ismeretlent, mi több: a megismerhetetlent?
Főleg, hogy maguk az emberek is bonyolítják a helyzetet – persze, hiszen azok, amik: emberek. Ahogy fogynak az oldalak, és lassan tisztázódnak a körülmények, kiderül, hogy a kormány nem csak a nép elől titkol el dolgokat, hanem az expedíció résztvevői elől is – sőt, hazudik nekik. Ennek céljai, motiváció ugyanúgy homályban maradnak, mint az X Térség mibenléte, a szituációt pedig tovább súlyosbítják a szereplők közti konfliktusok és bizalmatlanságok. Arról nem is beszélve, hogy a narrátor maga is visszatart információkat, és, hogy maga is változik: az X Térség változtatja meg. Belülről. Visszafordíthatatlanul. Míg egy idő után felmerül a kérdés, hogy meddig tekinthető egyáltalán embernek.
Az X Térség a totális sötétség. Az a sötétség, amelytől gyerekként féltünk, de amely most minden eddiginél sűrűbb, valóságosabb és kiismerhetetlenebb, szörnyűséges és eposzi, és nem illan el, hiába kapcsoljuk fel a villanyt. Bekebelez magába, és soha nem ereszt többé. És még csak azt sem tudjuk, hogy miért. Jobban meggondolva, lehet, hogy mégiscsak kőkemény, zsigeri horror.
Eredeti cím: Annihilation, fordította: Török Krisztina
Agave Könyvek, 2014 (2018), 176 oldal
