A magyar nyelven kiadott fantasyregények szempontjából 2016 fontos évnek számít, ekkor jelent meg ugyanis Az ötödik évszak, amely oly mértékben rugaszkodott el a fantasy szó hallatán belénk ivódott dogmáktól, hogy teljesen megérdemelten zsebelte be mind a kritikusok, mind az olvasók elismerését. Már e fenti műfajba is nehezen lehet beskatulyázni, mert Jemisin a klasszikus szépirodalmi vonalat láthatatlanul, a nőkre jellemző kellemmel és légiességgel csempészte bele regényébe, egyedi légkört és utánozhatatlan stílust adva drámai művének.
Tavaly az Agave gondozásában végre napvilágot látott Az ötödik évszak folytatása, Az obeliszkkapu, amely az első kötetre jellemző magabiztos történetvezetésnek és mesélői rutinnak köszönhetően újra elvarázsolja olvasóját. Jemisin ismét bensőséges hangnemben tárja fel élhetetlen, a biztos pusztulást apránként beteljesítő világának kapuit, és habár ez a zord, kíméletlen közeg éles ellentétben áll a narratíva lírai stílusával, meglepő módon remek összhangot képeznek. Az embertelen körülmények között túlélni igyekvő szereplői pedig, bár hasonlóak a The Walking Dead panoptikumához, azon túllépve érzelemmel és értelemmel telített, intim közelségbe hozott ismerősökké válnak.
Az obeliszkkapu főhősei, az első rész anyaoroszlánja (és egyben vastag láncra kötött orogén-vérebe), Essun, illetve főszereplővé avanzsáló lánya, Nassun fejezetei egymást felváltva árnyalják tovább a Megtört föld-trilógia apokaliptikus világát. Az elemeket befolyásoló, de rettegett és gyűlölt orogének élete jottányit sem lett könnyebb, hiába került Essun egy olyan közösségbe, ahol a fajtáját elismerik, az egyre elhatalmasodó reménytelenség külső és belső feszültségeket szül. Nassun kálváriája sem éppen irigylésre méltó, akit a vak félelem vezérelte apja “rabolt el” és tart vele ismeretlen helyre.
Jemisin csodálatos érzékkel adja át a tízéves kislány érzelmeit: az apja iránti feltétlen szeretet kegyetlen harcot vív Nassunban az öccse meggyilkolása miatti bizalomvesztéssel. A kislány, hogy elkerülje testvére sorsát, kénytelen az apja skizofrén dühkitöréseit orogéniához hasonlóan előre megérezni, és számító módon elvezetni azok rengéseit. Essun pedig a saját, Birodalmi Orogén-kiképzésétől gyökeresen eltérő metódusokkal találkozik a vadonszületett orogének között, ám egykori kiképzője, bajtársa és szeretője, Alabástrom felbukkanása egy sokkal grandiózusabb feladat elé állítja. Mindeközben pedig tépi-szaggatja őket az emberi ostobaság, a másságtól való félelem, a kitaszítottság, a gyűlölet, a lenézés - az első kötet társadalom- és emberkritikája változatlanul jelen van, bár ezúttal személyesebb szinten, és talán még erőteljesebben, még elszomorítóbban.
Az obeliszkkapuban végigkísérjük az egymástól szétszakított anya és lánya “mágikus” fejlődését, amely új szintekre lép, egyszersmind feltárja a világ titokzatos múltjának egy szeletét, és bepillantást enged az Évszakok, a kőfalók, Földapa gyűlölete és a “varázs” természetébe. Szerencsére ezek a morzsák nem merülnek ki az érdeklődés értelmetlen izgatásában, sőt, pazarul illeszkednek egy olyan kirakósba, amelynek hiányzó darabkáiból párat józan ésszel ki is lehet találni - magyarán látszik a nagy egész sziluettje, de még szükség lesz a befejező kötetre, hogy összeálljon a kép.
A fináléhoz vezető út azonban nem bővelkedik cselekményben. Az obeliszkkapu könnyen felfogható átvezetőként az utolsó felvonáshoz: főszereplőit a végső nekirugaszkodás előtti kulcspozícióba mozgatja, úgy alakítva a szálakat, hogy azok találkozásánál előre borítékolható a katasztrófa és a még drámaibb végkimenetel. Na nem mintha unalmas tájleírásokból vagy köldökbámulásokból állna a regény, de érezhetően nyugisabb a tempó, és néha egy helyben toporog a sztori (de gondoljunk csak bele, Luke Skywalker a Dagobán töltötte majdnem az egész A Birodalom visszavágot).
Az obeliszkkapu szinte teljes egészében az elődje által kitaposott ösvényen halad, mind színvonalát, mind hangulatát tekintve. Egyes szám második személyű narrációja elsőre ugyan szokatlan lehet, de nagyon hatásosan teremti meg a közvetlenség légkörét, amellyel a belső vívódások még átélhetőbbek lesznek, kegyetlen világa pedig remek kontrasztot képez a színes, élettel teli karakterekkel. Érzelemgazdagsága és lassan csordogáló története miatt a hölgyek talán jobban értékelik majd.
Eredeti cím: The Obelisk Gate , fordította: Ballai Mária
Agave Könyvek, 2017, 316 oldal
