Úgy döntöttem, mindenkit megkímélek a logikátlan
baromságokkal teli, botrányosan ostoba sztori, a röhejesen papírvékony, mélységesen
irritáló karakterek és a paródiába illő szerencsesütis-motivációs dialógusok miatti
fanyalgástól. Ezek úgyse érdekelnek senkit – legkevésbé az alkotókat, ugye, de
a nézők is sokszor jönnek azzal, hogy felesleges ezt túlspilázni: szinte hallom
a kollektív felhördülést, hogy „há’ bazmeg, itt óriásrobotok harcolnak
óriásszörnyekkel, leszarom a szereplőket meg a történetet, csak legyen zúzás!” A
Tűzgyűrű: Lázadásnál kevés film dolgozott meg érte keményebben mostanában, hogy
tényleg ne legyen érdemes beszélni semmi másról, csak a zúzásról - bár abban sem
lesz köszönet.
Igaz, ami igaz, óriásszörny-óriásrobot zúzás tényleg van – mondjuk csak kb. az utolsó negyed órában, de hát az utóbbi pár évben úgyis eljutottunk oda, hogy az ember már annyit sem várhat egy 150 millió dolláros hollywoodi megafilmtől, hogy legalább végig látványos legyen (lásd: Függetlenség napja: Feltámadás).
Az első bő egy órára jut két (és fél) rövid akciójelenet
(óriásrobot vs. óriásrobot), egyébként meg marad a fárasztó szöszmötölés az
olyan helykitöltőnek szánt bohóságokkal, mint a karakterek meg a sztori. A
kaijuk csak a fináléra bukkannak fel újra, szóval amit az előzetesekben láttál,
azt 90%-ban a végső tokiói csatából ollózták össze – hozzáteszem: ha láttad az
előzeteseket, láttál nagyjából mindent.
Nem mintha az első rész, Guillermo Del Toro Tűzgyűrűje mestermű lett volna, de harcainak grandiózusságát, ötletességét, intenzitását nem lehetett elvitatni. Bár viszonylag sokan nyöszörögtek amiatt, hogy az akciók szinte kivétel nélkül sötétben és esőben játszódtak, ezek az időjárási körülmények plusz súlyt adtak a zúzásnak – az elemek extra viszonyítási pontként emelték ki a hiteles lomhasággal mozgó robotok és szörnyek méretét, így érződött a tömegük (pedig ez CGI-nál mindig trükkös), és a körülményekhez képest valóságosnak tűntek. Működött a suspension of disbelief, ahogy szakmaiasan mondják.
A Lázadás látványvilága ellenben teljes mértékben rajzfilmes:
az óriásrobotok szikrázó napsütésben, bolhaként ugrálnak felhőkarcolók között,
atlétaként szaltóznak gigaszörnyek feje fölött, egy (nem magyar) focicsapat
kapusának gyorsaságával vetődnek ide-oda. Úgy mozognak, mintha kettő, nem pedig
közel száz méter magasak lennének, így aztán teljesen összezúzzák a
gigantikusság illúzióját. Ezzel a Power Rangers-esztétikával sikerült visszarugdosni
a modern, méregdrága számítógépes effektusok hitelességét arra az 50-60 évvel
ezelőtti szintre, ahol még gumiruhába öltöztetett emberek trappoltak városmakettekben.
Illetve az alá, mert az legalább bájos volt.
Az új Tűzgyűrűben nincs semmi, de tényleg semmi, amiért érdemes lenne megnézni. Hollywood ott tart, hogy 150 millióból nem tudja teljesíteni a „de legalább látványos” kitételt sem. Szégyen. Művészeti, szórakoztatóipari és trükktechnikai nulla.