Beszéljünk a látványpornókról.
Tíz éve még ez a fogalom sem létezett. A függetlenség napja húsz éves, és van némi szerepe a megszületésében.
A földönkívüli inváziós filmek hosszú évtizedek óta léteztek már, de Roland Emmerich sci-fi-monstruma olyan léptékben ábrázolta a Föld elleni támadást, amelyhez foghatót az 1996-os mozinéző túlzás nélkül még soha nem láthatott. A függetlenség napja ezért vált mérföldkővé, nem az egybites sztorija, a nevetséges ötletei vagy a bájosan buta karakterei miatt – és ugyanezért esik nehezére kiállni az idő próbáját: a pusztításorgián kívül semmi sincs benne, amit megkérdőjelezhetetlen erényként tudna felmutatni, a pusztításorgia meg már csak olyan, hogy hajlamos avulni, nem örökké tartó, mint egy jó sztori vagy egy jó karakter – vagy akár egy jó rendezői munka.
Roland Emmerich valószínűleg nem kapta meg az erről szóló memót, ezért A függetlenség napja: Feltámadással ellőtte ugyanazt, amit húsz évvel ezelőtt, gondolván, hogy ami akkor működött, az most is ugyanúgy működni fog. A filmje nagyjából úgy viszonyul az első részhez, mint Az ébredő Erő az eredeti Star Warshoz: folytatásnak mondják, de valójában inkább egy remake álruhában. Pontról-pontra végig lehet menni a két forgatókönyvön, összekötni az azonos elemeket, és a szereplők is vagy ugyanazok, vagy ha mégsem, akkor ugyanazt a típust hozzák, mint amit az elődeik, és nagyjából ugyanazt az utat is járják be (ld. Will Smith – Chris Hemsworth Light; Smith figurája ugye a két film közt elhalálozott, mert a színész túl sok lóvét kért a Foxtól a szerep újrajátszásáért).
És a hasonlóságok nem állnak meg itt. Emmerich és négy (!) írótársa ugyanolyan bárgyú poénokat pufogtatnak, ugyanolyan felesleges karikatúra-mellékalakokkal dobálóznak, ugyanúgy sok-sok szálra futtatják szét az amúgy ősprimitív sztorit, ugyanolyan rémesen kínos megoldásokhoz folyamodnak, ugyanúgy csapnivaló dialógusokkal és giccses monológokkal szórják tele a játékidőt, mint egykor. Tényleg olyan az egész, mintha még mindig a ’90-es években lennénk. Néha ugyan felsejlik, hogy mintha az írók titkon nagyon is tudnák, ezek a fogások manapság már legfeljebb egy SyFy/Asylum-filmben mennek el, és akkor gyorsan ironizálnak egy picit (Goldblum, amikor nagyon menekülni kéne, de a kiskutya – naná – elszalad: „Jó, persze, megvárjuk a kutyát.”), de ezeket aztán elnyeli a pózőrködés és a pixelrengeteg.
Térjünk is vissza az utóbbi témához: a látványpornó 1996-ban még új volt, 2016-ban már csak egy újabb csütörtök. Nem „Hú, ilyet én még soha!”, hanem „Ehh, már megint”. Maga Emmerich is szinte mindenféle létező módon romba döntött már metropoliszokat: földrengéssel, szökőárral, tornádókkal, idegen invázióval, óriásszörnnyel. A nagy újítás most az, hogy városokkal dönt romba városokat: az óceánméretű idegen hajó (minden sokkal nagyobb, mert egy folytatás tudvalevőleg attól lesz jó) gravitációja felkap egyet, és rádobja egy másikra. Ez nagyjából az összes kreativitás, amit beleöltek a filmbe az első részhez képest: a pusztítás mikéntje. Ráadásul még az is minden túlzás nélkül csak annyi, amennyit már az előzetesekben is láttál.
És itt jön a legnagyobb probléma. El lehet csámcsogni azon, hogy milyen vacak a sztori meg a karakterábrázolás, de mindenki nyugodtan beismerheti magának, hogy egy Függetlenség napjára úgysem ezekért ül be. Hanem a látványért, még akkor is, ha manapság annak már közel sincs akkora ereje, mint 1996-ban – ezek a filmek erről szólnak, és ennek megkérdőjelezésén most lépjünk túl, van ugyanis egy fontosabb (mindig fontosabb) kérdés: nem a „mi”, hanem a „hogyan”.
Mert pusztításpornót lehet csinálni ötletesen is meg gagyin is, és most nem a trükkök színvonaláról beszélek. Az utóbbi években már nem csupán az a hollywoodi megaprodukciók problémája, hogy túl sokszor maradnak meg a nagy, felszínes rombolásoknál, hanem az is, hogy ezeket a rombolásokat egyre kevésbé tudják élvezetesen levezényelni. Csak az elmúlt pár hónapból ott a Superman V Batman, az X-Men: Apokalipszis, a Warcraft, most pedig itt az új Függetlenség napja: mind látványfilm, mégsem igazán látványosak, hiába öltek beléjük 150-250 milliókat. Grandiózus, méregdrága jeleneteik bután, sután, laposan rendezettek, sötétek és művik, tele vannak kaotikusan, érdemi koncepció nélkül egymás után hányt képekkel, látványelemeik különösebb hatáskeltés nélkül úsznak el a fantáziátlan beállítások és a dilettáns vágások között (csak egy példa: a Feltámadás fináléjának végső, nagy robbanása olyan gyorsan zajlik le, hogy ha pislogsz, lemaradsz róla, és ha nem, akkor is alig látsz belőle valamit). Az egész dramaturgia széthullik miattuk, a karakterek elsikkadnak, a tétek elenyésznek.
Emmerich sosem volt egy nagyformátumú rendező (egy pillanat, csak vállon veregetem magam a finom megfogalmazásért), de jobb napjain azért csak kiizzadt magából egy tisztességes akciójelenetet. Vegyük rögtön a Függetlenség napját: egyáltalán nem rajongok érte (ma már csak ilyen finom vagyok), de azért emlékszem, és gondolom, mindenki más is emlékszik az idegenek támadására vagy az ellenük vívott első légi csatára. És nem, nem csak azért, mert azokhoz hasonlót nem láttunk anno, hanem azért is, mert ezek profin megcsinált jelenetek: átgondoltak, követhetők, és ami még fontosabb, logikusan, hatásosan felépítettek, azaz megvan a felvezetésük, a fokozásuk, a csúcspontjuk, aztán kapnak valami többé-kevésbé frappáns lezárást, mint a harmadik típusú pofon vagy a várospusztítás záróképe Vivicia A. Foxszal, a gyerekével, a kutyájával (naná) és a szétdurranó villanykörte után hirtelen rájuk boruló sötétséggel (meg David Arnold eszméletlenül intenzív zenéjével). Történetmesélési mesterkurzusnak azért nem mondanám, de működik. Úgy van kitalálva, hogy legyen drámai ereje a látottaknak, ne csak azon tátsa a száját a néző, hogy hú de szépen röpködnek az autók a lökéshullámtól az élénksárga lángfelhő előtt.
Nevezzük ezt annak a minimumnak, ami ahhoz kell, hogy egy látványosság ténylegesen be tudjon minket vonni, mert enélkül végképp nincs semmi értelme – és ezt a minimumot a Feltámadás egyetlen pillanatig, de tényleg (elnézést, nem megy tovább a finomkodás), egyetlen kurva pillanatig sem képes hozni. Hiába manőverezik űrhajójával Liam Hemsworth az égből aláhulló városromok között (ugyanúgy, ahogy John Cusack az autójával tette a 2012-ben, mert nyúlni csak a legnagyobbaktól, ugyebár!), ha egyszer az amúgy is túl abszurd, átélhetetlen jelenetet csak fél kézzel, leszarom üzemmódban kenik oda, se felvezetése, se csattanója, se ritmusa, se semmije. Mégis mit gondoltak? Nem kell megtervezni, plánozni, ne adj isten megírni (gyorsan keresztet vet), majd elintézi az egészet a szerverpark meg egy Goldblum-egysoros, és kész? Emmerich egyszerűen nem tud képekkel mesélni, és ez a feszültségteremtésből is látszik, az ugyanis vicc nélkül annyiban merül ki, hogy valaki tízpercenként kriptahangon megjegyzi, ezúttal tényleg nincs semmi esélyünk az idegenek ellen, húha, ajjaj, biztosan mind meghalunk!
Félreértés ne essék: ez, hogy tudniillik már a látványelemek maguk is olyan laposak, mint a sokszor alibiként közéjük szórt „átkötő videók”, egy új mélypont Hollywood számára. És erre „vártunk” húsz évet? A befejezés természetesen rögtön feldobja a labdát a folytatásnak (ha nem egy ilyen vállalhatatlan filmről lenne szó, még azt mondanám: egész ígéretes, logikus irányba), de ne siessetek vele, srácok – ha húsz év múlva készül el, az is túl hamar lesz.
Mert ez nem feltámadás, csak egy bottal megbökdösött vízihulla szomorú fingásreflexe.
(Ui.: A szinkron tűrhető, a 3D-t észre se vettem.)