A szamurájfilmekben hagyományosan sokat beszélnek a
becsületről, a tisztességről, a belső békéről és harmóniáról, de ezek többnyire
csak jól kimunkált motivációk a nemes ügyek érdekében elkövetett
mészárlásokhoz, legyen szó akár az elnyomó feudális rendszerrel, akár egy falut
ostromló bandával való szembeszállásról. Sokkal ritkább, hogy ezek az értékek
ne csak a cselekményt támogassák, hanem maguk váljanak a cselekmény egészévé,
lényegévé. Inagaki Hiroshi klasszikus Miyamoto Musashi-trilógiájának középpontjában márpedig,
noha a legendás címszereplő életének meghatározó eseményei köré (csaták,
konfliktusok, párbajok) épül, végig a főhős szellemi-lelki
fejlődése, és nem csak nagy harcossá, hanem igaz emberré válása áll.
A Samurai III: Duel on Ganryu Island (Miyamoto Musashi kanketsuhen: kettô Ganryűjima, 1956, előző részek: 1, 2) elején Musashi már bölcs és érett ember – számtalan győztes párbajon túl van, nem keresi többé a dicsőséget, a személye elleni alkalmankénti támadásokat pedig (például egy lókereskedő harsány hőzöngését) szinte túlvilági higgadtsággal és eleganciával szereli le (Toshiro Mifune ezúttal is fantasztikus a szerepben). Ekkor keresi fel őt Japán egy másik híres kardforgatója, a második részben már látott Kojiro Sasaki, hogy párbajra hívja: két halasztás után megállapodnak benne, hogy egy év múlva kerítenek sort az összecsapásra. Amikor elérkezik az idő, a két nagy harcos egy kis sziget partjának alkonyi fényében méri össze erejét.
A Duel on Ganryu Island Musashi belső békéjének végső és teljes elnyeréséről regél, egyrészt hátrahagyott szerelme, Otsu, másrészt a drasztikusan más utat járó Sasaki karakterén keresztül. A hőst Japánon és három filmen át üldöző, mai szemmel elviselhetetlenül alázatos és szervilis Otsu (figuráját kizárólag a főhőshöz való viszonya határozza meg) Musashi utolsó nagy kihívása: az egyszerű, boldog élet és a szerelem ígéretével igyekszik letéríteni őt a kard útjáról. Musashi már többször visszautasította, mert hajtotta először a becsvágy, majd pedig a jobb emberré válás igénye, most azonban lassan meghasonul önmagával és egykori céljaival. Égeti a szégyen az Otsuval való legutóbbi, félresikerült találkozása miatt (az előző filmben), belefárad a párbajozásokba, nyomja a szívét a kioltott életek sokasága, és végül visszatér ahhoz az élethez, amelyből anno harcossá válva menekülni akart: a földműveléshez.
Míg ő közelebb kerül az egyszerű élethez és annak örömeihez, kihívója, Sasaki jó pár fokot mászik felfelé a társadalmi ranglétrán, és elszegődik egy úrhoz szamurájnak. A sógun nevében kaszabolva válik híresé, a státus és a dicsőség hajkurászása mellett nem férnek meg lelki- és önismereti kérdések. Ő az az ember, aki Musashi pár évvel korábban volt, ám vele ellentétben ő nem törekszik rá, hogy többé és jobbá váljon, a kiteljesedést, a tökéletességet kizárólag kardvívótechnikájában és az azzal elért eredményekben, így többek közt híres riválisa legyőzésében látja. Musashi és Sasaki nem ellenségek, nincs köztük gyűlölet, mi több, nagyra tartják egymást, útjuk és eszmeiségük azonban olyannyira ellentétes, hogy összecsapásuk mégis elkerülhetetlen.
A párbaj előtti jelenetek gyönyörűen és roppant kifejező emocionális szűrőn át demonstrálják a két karakter közti lényegi különbséget. Sasaki az elzárkózást választja: elűzi maga mellől a szeretőjét, az emberi melegséget, elárulva ezzel szorongását és bizonytalanságát. Musashi a karjaiba zárja Otsut: végre elfogadja a szerelmet, egyensúlyra lel benne a férfi és a szamuráj, teljes belső békével néz elébe élete legnagyobb kihívásának. Az órákkal később vívott párbaj már ott eldől, kétség sem férhet hozzá, ki és miért fog felülkereskedni, kis túlzással a film akár véget is érhetne.
De akkor lemaradnánk a filmtörténet egyik legnagyszerűbb trilógiazárlatáról. Musashi és Sasaki tengerparti idillel és naplementés bíborszínekkel megfestett párbaja a kard mestereinek néma, katartikus, sorsszerű összecsapása: a halál most az egyszer nem vérmocskos és tébolyult, hanem balettszerűen elegáns, mi több, földöntúlian szép és tiszta táncot jár. Inagaki, aki lendületet és koreográfiát vitt a szamurájfilmek hagyományos, kabukiszerű merevségébe, a harc előtti beállításban most két fával ad plusz vizuális keretet (a vásznon/képernyőn túl) az egymással szemben rezzenéstelenül álló feleknek, kiemelve a legendás párbaj súlyát és jelentőségét.
Ahogy Musashi könnyei később megerednek a csónakban, érezzük, hogy minden addiginál biztosabban tudja: a harcost nem a győzelmei és a megölt ellenfelei száma teszi naggyá. Egyszerű és sokatmondó ábrázolása ez a valódi Musashi későbbi életútjának. A Sasakival vívott harca után kevesebbet párbajozott, ritkán ölte meg ellenfeleit, és noha részt vett még háborúkban és nagyobb konfliktusokban, inkább a művészeteknek szentelte magát: kalligráfiákat készített, festett, és megírta fő művét, Az öt elem könyvét. Musashi életéről rengeteg könyv, sorozat és film készült, de a Szamuráj-trilógiánál nehéz lehet jobbat és megkapóbbat találni köztük.