Az alig másfél órás játékidő huszonnyolcadik
percében látunk először vért. Igaz, akkor literszám fröcsög, mintha vödörből
öntenék. Egészen addig még csak fel sem merül a gyanú, hogy horrort nézünk
(vagy legalábbis fel sem merülhetne egy trailer- és kritikamentes
univerzumban). A expozíció egy ártatlan tinikomédia nyomvonalán halad, melyben
megismerjük Cole-t, a kertvárosi iskola legszerencsétlenebb tanulóját, aki
nyilvánvalóan szemüveges. (Jaj a szemüvegeseknek!) Barátai természetesen
nincsenek, ami nem jelenti az emberi kapcsolatok teljes hiányát, hiszen minden
nap számíthat dúsabb fanszőrzetű iskolatársai rutinszerű vegzálásra. De már a
felvezető jelenet is egyértelműsíti, hogy Cole egy kis imbécile, ahogy a
franciák mondanák.
A
bébiszitter készítőinek legmerészebb húzása, hogy a Reszkessetek betörők horrorverzióját forgatták le, felismerve a
történetben rejlő potenciált, a gyermek legmélyebb, legelemibb félelmét, a
szeparációs szorongást. Cole-nak egy olyan világban kell szembenéznie a
felnőtté válással, ahol még egy injekciós tű is életveszélyes fenyegetést
jelent, egy gépjármű beindítását pedig egyenesen a halál előszobájaként
aposztrofálja. Félelmeihez kiváló asszisztenciát nyújtanak a gajra ment
házasságukat összetartani próbáló szülők, akik túlféltéssel igyekeznek
kompenzálni a törődés hiányát. Kevinhez hasonlóan Cole is egyedül marad a
felnőtt díszletek között, és aki megélt már néhány karácsonyt, az kedvére
csemegézhet a magukra hagyott gyermekek kálváriájának burkolt, vagy épp
rendkívül konkrét párhuzamai között.
Cole
története azonban nem karácsonyi történet. Kalandjait nem az egyetemes szeretet
ideája motiválja, hanem a hormonok. És itt lép be a képbe Bee, a bébiszitter.
Cole-ra ugyanis a környék legdögösebb csaja felügyel szülei távollétében. Ez
épp annyira legyezgeti, mint amennyire rongálja az önbecsülését, mely olyan
mélyponton van, ahonnan már csak a legváltozatosabb halálnemekkel fenyegető
megpróbáltatások képesek kimozdítani. Ezek tétje a férfiasság elnyerése, ahogy
az ősi kultúrák ifjainak is testet-lelket próbára tevő kihívásokkal kellett
megbirkózni az átmeneti rítusok során.
Mert a férfiak élete nem csak játék és mese! Márpedig a Cole-t körülvevő férfiminták egyike sem tud túllépni saját infantilizmusán. Nevetséges, vagy szánalmas karakterek, akik görcsösen ragaszkodnak macsó attribútumaikhoz, de csak szexuális frusztrációikat képesek szimbolizálni velük. Főhősünk így egyedül kénytelen végigjárni a vizuális rettenetek összes stációját a vérfürdőtől a sejtelmesen bevilágított, ködös éjszakai színekig. Minden percben legalább kettőt öregszik, mire elfoglalja az igazi férfinak kijáró helyet a volán mögött, és végre kezébe veszi az irányítást.
Ettől
függetlenül a történet olyan, mintha egy vízipipa körül ülve dobták volna
össze. A forgatókönyv látszólag csak alibi régóta dédelgetett agymenések színre
viteléhez. A Home Alone Sam Raimi szemüvegén át. Bővelkedik a
látványelemekben, de a humora teszi egyedivé. Valamint az a biztos kezű
szerkesztés, ahogy a – többnyire vizuálisan is elidegenítő - gageket hibátlanul
beágyazza az ideglelős cselekménybe. Vannak azért vakvágányok is. Az érzelmes
klisék ironikus elnyújtására épített betétek többnyire túllőnek a célon, és
inkább kiábrándítóak, mint viccesek. Mintha a színészek túl komolyan vennék
ezeket a jeleneteket, vagy a készítőknek nem lett volna egyetlen épkézláb
ötletük sem, hogy mit is kezdjenek velük.
A riogatásra építő tinihorrorok mellett A bébiszitter egy szerethető hangulati ingadozás. Dacos következetességgel hagyja ki a jump scare ziccereket, de arra ügyel, hogy az utolsó pillanatig ugrásra készen tartson. Nem célja az elgondolkodtatás, mégis kitesz néhány kérdőjelet. Szívderítően ábrázolja a gyerekszerelmet, és hitelesen mutatja be a szülők válásának traumáját, de érzékenysége alapvetően a grindhouse hagyományaiban gyökerezik. Legfőbb motivációja, hogy bevigyen egy pörgőrúgást, és a filmben is idézett Tom Laughlin klasszikussal élve: There’s not a damn thing you’re gonna be able to do about it.