Dmitry Glukhovsky: Text - Felelős vagy azért, akinek elvetted az életét

A bűn és a bűnhődés a legősibb és - a beteljesedett/visszautasított szerelem mellett - a legtöbbször feldolgozott irodalmi toposz az emberiség történetében kábé azóta, hogy Éva szóba elegyedett a kígyóval az Édenkertben. Szophoklésztól Dosztojevszkijig, Shakespeare-től Dürrenmattig sokan sokféle módon közelítettek a témához, de egy körülmény tekintetében mindig érvényesültek a szabályok: a világ rendjének előbb-utóbb helyre kell állnia minden műben, a végkifejlet tehát szigorúan determinált. Az viszont már az író tehetségén múlik, hogy a cselekményszövés során képes-e együttérzést, uram bocsá’ néha még rokonszenvet is ébreszteni az olvasóban (esetleg ide-oda hullámvasutaztatni a megvetéstől a megértésig terjedő érzelmi skálán) egy nála esendőbb, bukott lélek iránt.

Dmitry Glukhovsky Textjében egy ilyen úton kísérhetjük végig a főhőst, az utazásban pedig az a legkülönlegesebb, hogy még akár tíz évvel ezelőtt sem valósulhatott volna meg így, ebben a formában. A regénybeli Nemezisz legfontosabb eszköze  ugyanis nem más, mint egy okostelefon:  az a kütyü, amely  - ahogy az író is utalt rá a vele készített interjúnkban, coming soon! – pár év alatt tökéletesen megváltoztatta az emberi kommunikációt, és vele együtt az életünket.  Anno Stephen King  - a Mester életművében meglehetősen középszerű státuszt elfoglaló – Mobil című regénye az esetleges fiziológiai ártalmak miatt érzett félelmekre játszott rá, Glukhovsky viszont finomabb, de sokkal húsba vágóbb kérdést boncolgat: nevezetesen, hogy annyi emlékünk és titkunk őrzője árulónkká válhat-e, ha rossz kezekbe kerül.

A tinédzserkort csak pár évvel maga mögött hagyó Ilja Gorjunovot hét évre sittelik le egy olyan bűnért, amelyet nem ő követett el: egy diszkórazzia során védelmére kelt a barátnőjének, az intézkedő rendőrtiszt pedig egy roppant aljas húzással torolta meg az engedetlenséget.  A büntetés leülését követően otthonában is a teljes kilátástalanság várja: az édesanyja éppen szabadulása előtt hal meg, a barátnője hallani sem akar róla, egyszóval semmije sincs, csak a bosszúvágy, melyet az életét kisiklató ember iránt érez. Innen lenne szép nyerni, ha ez lenne a cél -  de iszonyatosan messze vagyunk már a Monte Cristók és az olvasók komfortérzetét simogató, romantikus visszavágók világától.  A harmadik fejezet a „Geci” – ezen a relatíve kevéssé szofisztikált epitheton ornanson ismerjük meg azt az embert, aki minden baj okozója lett – erőszakos halálával végződik, és a történet igazából csak ekkor kezdődik. Iljához kerül ugyanis az áldozata telefonja, s mivel a holttestet nem találják meg, a végzet ezúttal nem szirénák, hanem pittyenések közepette érkezik.  Ilja - és vele együtt az olvasó – arra ítéltetik, hogy szöveges üzenetek, emailek, fotók és videók mozaikdarabkáiból elkezdje összerakni a halott életét, majd pedig kénytelen legyen folytatni azt.

A Text cselekménye térben és időben is nagyon rövid távolságot ölel fel: a helyszín a jelen Moszkvája, és a Párkák pár nap alatt végigpörgetik az orsót a kezeik között. Pörgő akcióra ezúttal ne számítsanak Glukhovsky-rajongói, cserébe két ember hitelesen és nagy műgonddal felrajzolt személyisége fog szép fokozatosan kibomlani a szemünk előtt. A halotté azáltal, ahogy gyilkosa egyre több  - olykor egészen intim - részletet  bányász elő a mindentudó telefonból, Iljáé pedig azáltal,  hogy ezen az eszközön keresztül kénytelenségből (pár napot akar nyerni az anyja eltemettetésére) elkezdi megszemélyesíteni az áldozatot, akihez ezáltal óhatatlanul is egyre közelebb kerül.

Glukhovsky mesterien rángatja a zsinórokat: a cselekménybonyolítással rákényszerít arra, hogy újra és újra finomhangoljuk a két főszereplőről alkotott véleményünket. Pusztán a szöveget vizsgálva erre az a legegyszerűbb példa, hogy a halottra utaló elnevezések is mutatják a róla alkotott véleményünk illékonyságát: a „Geciből” előbb Hazin, aztán Petya lesz, és ezek a hívószavak attól függően folyamatosan cserélődnek, hogy éppen melyik énjére esik a reflektorfény, illetve hogy a bőrébe bújó Ilja kivel (felettessel, üzlettárssal, szülővel, szeretővel) lép interakcióba. A Text talán legnagyobb erénye az, hogy iszonyatosan könnyű átérezni a benne felmerülő dilemmákat, és gyilkosság ide vagy oda, könnyű azonosulni a főhőssel is – onnantól kezdve pedig a mi vállunkra is rákerül cselekedeteinek súlya.

Az egy pillanatig sem kétséges, hogy a gyilkos mindent összevetve jobb ember, mint akinek elvette az életét, de ez csak még szörnyűbbé teszi a bűnt, melyet elkövetett (lásd még az ősi szólásmondást a bosszúállásról és a két sír ásásáról). Hosszadalmas pszichológiai fejtegetések híján is átérezhetjük a főhős gyötrődését, ahogy egyszerre munkál benne düh és bűntudat, és ahogy ide-oda ingadozik a Hazin elszórakozott élete miatt érzett irigység és a hátrahagyott szeretteinek sorsa iránt érzett felelősség között. A feszültséget csak még tovább növeli, hogy az elejétől kezdve nyilvánvaló – és ahogy már utaltam rá, valahol elkerülhetetlen is –, hogy Ilja lophat ugyan az időtől, de nem gyűrheti le, és az álarcos versenyfutásnak előbb-utóbb vége fog szakadni, a kérdés csak az, hogy odavész-e közben még egy, vagy több másik élet. Ha a keretek modernek is, a cselekmény a ráeszméléstől a következmények vállalásáig ívelő klasszikus receptet követi.

Személy szerint jártam már az íróval a posztapokaliptikus sötétségben és az emberi életekkel játszadozó bizarr disztópiában is, de ha más nem is, az a fogódzó ott volt mindegyikben, hogy ez csak fikció.  A Textben nincs meg ez a kibúvó, éppen ezért sokkal nyomasztóbbnak hat – főként, hogy a környezet az a huszonegyedik századi Moszkva, amelyet a kortársak is előszeretettel festenek le olyasféle vadkeletként, ahol szart sem ér a harag hatalom nélkül, és ahol mindig az erősebb és a befolyásosabb kutya baszik. Igaz, ezt a hangulatot sok regényben keserédes szatíra enyhíti – maga Glukhovsky is megmutatta, hogy képes hasonlóra az Orosz népellenes mesék abszurd szösszeneteivel –, de a Text palettájáról hiányzik ez a szín. 

Nagy divatja van manapság azoknak a horror-videójátékoknak, ahol a visszavágás nem opció, csak a futás és a rejtőzködés adhat esélyt a túléléshez. A Texten keresztül egy éppen ilyen világba csöppenünk bele úgy, hogy nem csak a külvilág szörnyei, de a saját lelkiismeretünk is ellenünk dolgozik.  Noirra fogékonyak számára kötelező olvasmány, érzékenyebb lelkületűek viszont gondolják meg kétszer is, mielőtt belevágnak.

Eredeti cím: Tekct, fordította: M.Nagy Miklós
Helikon, 2018, 444 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!