Fabien Nury nem kisebb fába vágta a fejszéjét, mint hogy
egy 1831-ben megjelent, akkoriban meglehetősen nagy vihart kavart regényt
adaptáljon a képregény nyelvére. Eugène Sue, az eredeti mű szerzője kora
elfogadott erkölcsi érvelését támadta, amely a rabszolgakereskedelmet és a
fekete munkaerő kizsigerelését védte az ültetvényesek reputációjának és
hatalmának fenntartása érdekében. A téma feszegetése kortársai körében óriási vitát
keltett, de vajon lehet ma is hasonlóan nagy hatása egy rabszolga
bosszúhadjáratának, ráadásul képregény formátumban? Lehet bizony, ugyan más
szempontból és más értékek mentén, de az utóbbi évtized egyik
legszívbemarkolóbb frankofón albuma született ebből az ötletből.
Fabien Nury francia képregényes forgatókönyvíró, aki elég
későn, a harmincas éveiben lépett be a képregényes irodalmi életbe, de alig tíz
év alatt, több, mint harmincöt albummal a frankofón BD egyik legismertebb
alakjává vált. Mindig is nagy élvezettel vetette bele magát a történelmi hátterű
témákba: első sorozata, a W.E.S.T. egy természetfeletti elemekkel átitatott
politikai western, mely az 1900-as évek elején, a modern világ
hajnalán
játszódik, és egy amerikai kormány által toborzott, gyanús múlttal rendelkező piszkos tizenkettő próbálja benne megakadályozni egy Century Club nevű titkos
társaság világuralmi terveit. Hírnevét a náci megszállás alatti Franciaországról mesélő sorozata, a Volt egyszer egy Amerika mintájára készült Il était une fois en France (Once Upon a Time in France) alapozta meg hazájában, mely egy ágrólszakadt zsidó bevándorló felemelkedéséről szól a
pénzes elit soraiba,
történelmi kulisszák között. A legismertebb angolul is megjelent sorozata a Je suis Légion (I am
Legion), melyet az amerikai John Cassaday rajzolt, és amelyben a nácik próbálnak
meg elfogni és az irányításuk alá vonni egy gyermekvámpírt, hogy aztán ezzel
megfordítsák a második világháború menetét. Legutóbb a Sztálin halála kapcsán
merült fel a neve, hiszen a filmadaptációt az ő képregénye (La mort de Staline)
alapján készítették.
Az ugyancsak francia Bruno Thielleux (művésznevén Brüno) a kilencvenes évek végén kezdett képregényeket rajzolni, de első szerzői adaptációja Jules Verne klasszikusa alapján, a Nemo, 2001-ben jelent meg. Ezután nyakig merült a hetvenes évek blaxploitationjében (Inner City Blues), valamint a saját maga írta szerelmeslevelében (Lorna) a sexploitation, a hatvanas-hetvenes évek science fiction és B-filmjei iránt. Ez utóbbi talán a legbizarrabb műve: van ebben negyven méter magas, meztelen pornósztár (Tamara Teets!), elszabadult, kísérleti óriástarantulák, lobotomizált szuperkatonák és földönkívüli robotok, szinte mintha a Grindhouse: Terrorbolygó és Az 50 láb magas nő támadásának szélesvásznú változata lenne Russ Meyer rendezésében. Az Atar Gull az első közös munkája Nuryval, melyet aztán egy hasonlóképpen sikeres kollaboráció, a Tyler Cross követett, egy hard boiled, végtelenül professzionális gengszter története (mintha Dashiell Hammett névtelen detektívjét Clint Eastwood játszaná), aki az első kötetben texasi redneckek között tesz rendet az öklével és az eszével, na meg pár száz golyóval.
Az Atar Gull főszereplője a címbéli fekete rabszolga, az ő sorsát követhetjük Afrikából Jamaikán át egészen a gyarmattartó Franciaországig. Atar Gull egy afrikai törzs királyának fia, akit többedmagával ejt foglyul a velük háborúban álló törzs, hogy eladja egy „becsületes” francia kereskedőnek. Benoit kapitány hajóját azonban a nyílt tengeren megtámadja egy hírhedten kegyetlen kalóz, Brulart, aki a zsákmányával Port Royalba vitorlázik, és átadja az életben maradt rabszolgákat egy Tom Will nevű ültetvényesnek. Atar Gull élete itt akár jobbra is fordulhatna, azonban az elszenvedett sérelmek és kis értékű tolvajlásért, ártatlanul felakasztott apja olyan bosszúvágyat szabadít fel benne, hogy magából teljesen kivetkezve, szörnyűséges tettek sorát hajtja végre, csak hogy pokollá tegye gazdája életét. Talán sosem láttunk még ilyen elborzasztó példát a „bosszú hidegen és lassan adagolva a legjobb” kitételére a képregény médiumában.
A történet legfontosabb eleme, ahogyan aláássa és teljesen lebontja a jó gazda és a hűséges, boldog rabszolga mítoszát. Tom Will saját bevallása szerint nagy humanista, gondoskodó gazda, aki együtt érez gyermekként viselkedő rabszolgáival, és a hideg fejjel kigondolt büntetésekkel csupán oktatni és jó útra próbálja terelni kívánja őket. Ez a maszk azonban, melyet talán még ő maga is a saját arcának hisz, többször is félrecsúszik, hogy előtűnjön alóla a csúf igazság: a jó gazda csak a profittal törődik, az égvilágon semmi mással, minden döntésének ez az egyetlen mozgatórugója. Atar Gullt megbünteti, amiért megmentette egy cukornádprésbe szorult rabszolganő életét, mert közben kárt okozott a méregdrága gép szerkezetében. De nem ezzel hívja ki maga ellen a sorsot, hanem egy másik pénzfialó trükkjével: a jamaicai kormány pénzjutalmat fizet a tolvajlásért megbüntetett rabszolgák után, ezért hamisan megvádolja és felakasztja az egyik öreg, már munkaképtelen és ezért értéktelen rabszolgáját, aki történetesen Atar Gull apja.
Atar Gull ettől kezdve a kétszínűség mintapéldánya lesz: hízelgéssel, megalázkodással, besúgással gazdája bizalmába férkőzik, aki ezért jutalmul megteszi személyes szolgájává. A tökéletes rabszolgát (amire a képregény alcíme utal) azonban engesztelhetetlen bosszúvágy fűti: apránként nekilát terve végrehajtásához, melyhez bármit és bárkit (akár a saját gyermekét is) hajlandó feláldozni. Brüno tökéletesen átadja ezt az álnok viselkedést: amikor gazdájával szemtől-szemben beszél, Atar Gull arca nyájas és szívélyes, amikor azonban Tom Will nem látja, teljesen eltorzul és sötétségbe borul, tekintete baljós és fenyegető.
Nury nem véletlenül választotta Brünót az eredeti regény adaptációjához: annyi fizikai és lelki tortúra, borzalom történik benne csecsemők tengerbe hajításától kezdve csonkításokon keresztül, hogy realisztikus stílusban talán megemészthetetlenül sötét és kegyetlen lett volna. Brüno némileg stilizált, rendkívül egyedi stílusa azonban pont eléggé tompít ezeken a jeleneteken, pont annyira teszi felismerhetővé és átélhetővé, hogy még teljesen átadhassa azt a borzalmat, mely a valóságban is történhetett ebben a korszakban. Ezzel a döntéssel kikerülhették a hamis öncenzúrát: a meztelenség és az erőszak így egy nagyon finom szűrőn keresztül ugyan, de teljesen lecsupaszítva jelen van minden oldalon.
Ebben a történetben nincsenek hősök, csak áldozatok: Atar Gull a saját maga alkotta pokolba ereszkedik le, rétegről-rétegre vetkőzi le emberségének maradékát, azt, amelyet még meghagytak neki a fogva tartói. Minden empátia lemorzsolódik róla, mire útjának végére ér, és üres bensőjét teljes egészében az olthatatlan, örökké követelőző, elpusztíthatatlan bosszúvágy tölti ki. Ez a történet nem a lázadásról, az erkölcsi igazságról vagy a jogos elégtételről szól. Ez a fehéren izzó, szinte már metszően, jegesen hideg bosszú története, ő az igazi főszereplője, és az ő halálával is ér véget: nem az lesz megrázó a kötet végén, ahogyan Atar Gull arcán lecsordulnak a könnyek (hiszen megfogadta az apjának, hogy soha többé nem fog sírni), hanem az, hogy miért zokog olyannyira összetörve a hó borította utcán, egyestelen egyedül, a magánytól körülölelve.
