Az első évad azzal ért véget, hogy rácsukódott Fredére egy
fekete furgon ajtaja, és nem lehetett tudni, mi lesz vele: megmenteni vagy
megbüntetni viszik. A második évad elején gyorsan kiderül, hogy utóbbiról van
szó. Önmagában nincs ezzel semmi baj, hisz valami mellett dönteni kellett, és a
két lehetőség közül kétségkívül ez az izgalmasabb. Mégis, ez a nyitány
tökéletesen előrevetíti a későbbieket: a visszafogottság, a kifinomultság, a
komplexitás, a kontraszt, a jótékony homály elvetését, cserébe pedig a bizonyosság, a
szájbarágás, az önismétlés, a sötétség és szenvedés előtérbe tolását.
A második évad problémája valahol ott gyökeredzik, hogy cselekményközpontúvá kellett tenni. Az első évad, ahogy Margaret Atwoodnak az alapjául szolgáló könyve, még minimális cselekménnyel dolgozott, kevés helyszínen játszódott, lényegét a karakter- és közegábrázolás jelentette. A flashbackekkel tarkított epizódok/fejezetek fokozatosan tárták fel az elnyomó, nőket kisajátító és kizsigerelő Gileád gyomorforgató felemelkedését és letaglózó jelenét, folyamatos ellentétben tartva azt a borzalmas körülmények közt élő-vergődő főhősnő, June/Offred reményeivel, szabadságvágyával és lázadási hajlandóságával. A karakter és a világ egyszerre, ugyanazt az izgalmas narratív utat bejárva tárult fel az olvasó/néző előtt.
Az első évad ott ért véget, ahol Atwood könyve, így a másodikban az írók már teljesen saját kútfőből dolgoznak. Igyekeznek tágítani a sztorit, és ráfókuszálni olyan mellékalakokra és helyekre is, amelyek korábban elsikkadtak. De tényleg jobb nekünk attól, hogy például immár biztosan tudjuk: a kolóniák valóban olyan rettenetes, gyilkos, sivár helyek, amilyennek az első évadbeli megjegyzések alapján sejtettük őket? Tényleg szükség van arra, hogy Gileád felemelkedését teljes egészében elmeséljék újra, csak más szemszögekből és részletesebben? A rengeteg új szál nem jár egyetlen releváns új információval sem. Atwood könyve (és az első évad) kerek, kompakt egész volt, nagyjából annyira kellett neki folytatás, mint (már bocsánat, de) a Szárnyas fejvadásznak.
Ám a pénzügyi, szakmai és közönségsiker nagy úr, és a Hulunak a Médiavállalatok Üzleti Törvénykönyve értelmében nem volt más választása, mint hogy megrendelje a második évadot (azóta pedig a harmadikat is). És mivel az első évad már mindent elmondott Gileád rendszeréről, amit el lehetett, illetve amit érdemes volt elmondani, annak bravúrját nem lehetett reprodukálni. Így aztán A szolgálólány meséje botladozva megindul a cselekményközpontúság útján, hogy a főhőse fogságba essen, megszökjön, bujkáljon, a teljes és tényleges szabadság torkában ismét fogságba essen, végül pedig visszakerüljön a korábbi körülmények közé, miközben feldereng a horizonton egy Gileád elleni nagy, külső és belső lázadás lehetősége (az ég óvjon attól, hogy a sztori egyszer egy felnőtt Éhezők viadalába torkolljon… ennél ostobább és unalmasabb kifutást nehéz elképzelni). Vagyis: klisék, önismétlések, kiszámítható fordulatok, csupa olyasmi, amitől az első évad és a könyv tisztes távolságot tartott.
És persze szenvedés. Szenvedés, szenvedés és szenvedés minden mennyiségben és minden elképzelhető formában a fizikai erőszaktól a megalázáson át a mardosó bűntudatig. Mindennek ugyan az előzmény sem volt híján, viszont egyrészt sokkal mértékletesebben adagolta, másrészt nagyon elegánsan állította kontrasztba az olykor éteri vizualitással vagy épp a főhősnő reményteli és lázadó szellemével, megtörhetetlen lelki erőről tanúskodó narrációjával (utóbbi színvonala zuhant talán a legnagyobbat: míg az első évadban szükség volt rá Atwood gondolatainak átadásához, a másodikban jobbára csak üres merengésekre és evidenciák kimondására szolgál). Itt viszont már nincs mérték, és nincs kontraszt, még a képi világ is sokkal szürkébb és sötétebb. Unalmasabb. A szolgálólány meséje öles léptekkel halad a szenvedéspornóhoz vezető úton.
Persze még mindig vannak pozitívumai is a sorozatnak. Alexis Bledel például valósággal beragyogja az egyébként felesleges kolóniás szálat, abban az (eddig) egy epizódban meggyőzőbb és megkapóbb, mint az egyébként szintén remek Elisabeth Moss bármikor. A flashbackek közül June és az anyja kapcsolata az egyetlen igazán ígéretes, az viszont még valami egészen nagyszerűvé is kinőheti magát, amennyiben az évad később az anya-gyermek témát, annak egykori és jelenlegi (hiszen June/Fredé állapotos) vonatkozásait állítja középpontjába. De a tavalyi év egyik legjobb sorozata kapcsán azért mégiscsak sovány vigasz az, hogy végül is nem romlott el teljesen. Az első évadot (és a könyvet) mindenesetre továbbra is meleg szívvel ajánlom mindenkinek. Én itt szomorú szívvel kiszállok...