Deadpool második eljöveteléről már akkor tudni
lehetett, hogy apró pukkanás lesz csak az első rész durranásához képest, amikor
még el sem kezdték forgatni. Ha egy szuperhős trágárkodik, szuperhőshöz
méltatlan dolgokat művel (mondjuk látványosan élvezi a gyilkolászást), és
állandóan kipofázik a nézőnek, az nem csak bűnösen szórakoztató, de sokkoló is.
Elsőre.
Ugyanazt a viccet persze el lehet kétszer is sütni majdnem ugyanolyan jól. Megváltoztatjuk a helyszínt, kicseréljük a szereplőket, vagy késleltetjük a csattanót. A közönség talán még röhögni is fog újra, de ebben a nevetésben már nem lesz ott a rácsodálkozás, a „hűha, hát ezzel is lehet viccelni?”-élménye. A poénnal már nem kizökkentjük a nézőt a megszokott, kényelmes befogadói pozíciójából, hanem csak kielégítjük az eredeti vicc által megteremtett igényt.
Hogy lehet ezt a csapdát kivédeni? Az első kérdés,
hogy ki akarjuk-e egyáltalán, a második, hogy akarunk-e a saját helyzetünkre is
reflektálni, vagyis arra, hogy az eredeti vicc felforgatásából önismétlés lett?
A Deadpool folytatásában Ryan Reynoldsék mindkét kérdésre nemmel válaszoltak,
ami inkább papírforma, mint nem. Ha egyszer sikerült 19-re lapot húzni és
nyerni, miért újítanának még azelőtt, hogy aprópénzre váltanák a nyereményt a
kasszánál?
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy akinek tetszett az első rész, az jó eséllyel a folytatásnak is tapsolni fog, merthogy a formula maradt ugyanaz. Most is kapunk egy generikus alaptörténetet (az eredetsztori helyett laza Terminator-átiratot), ahol a kliséket kibélelik önreflektív poénokkal, vagy megpróbálják a sablonos megoldásokat paródiának beállítani. Ha egy film azzal hirdeti magát, hogy komolyan vehetetlen, akkor hogy reklamálhatna bárki is holmi „műfaji szabályokra” vagy „dramaturgiai problémákra” hivatkozva? Innen nézve persze Reynoldsék pont ugyanazt csinálják, mint a Marvel: régi koncepciókat adnak el új ruhában, csak amíg a Deadpool esetében a kikacsintós poénok, addig a Fekete Párducnál a kisebbségi kontextus miatt kellene forradalmiként ünnepelni az újracsomagolást.
Ami a folytatásban újdonság, az a csoportdinamika,
illetve az univerzumépítési kísérlet. Deadpool, rögtön az után, hogy már a
nyitójelenetben elspoilerezi a Logan végét,
először csatlakozik az X-Menhez (gyakornokként), majd borítékolható kirúgása után
saját csapatot verbuvál, hogy ne egyedül kelljen megküzdenie az új főgonosszal, Kábellel
(Josh Brolin). A castingjelenet, illetve az azt követő elbaszott
bevetés a film egyik csúcspontja, ráadásul Deadpool karaktere nem szorul
háttérebe az új figurák beemelése után sem, és ez biztató a tervezett
X-Force-film előtt, ahol Kábel mellett a most bemutatkozó Domino is fontos
szerepet kap majd. (Kérdés persze, hogy mennyire működhet nem
Deadpool-spinoffként egy olyan film, amelyben Deadpool is szerepet kaphat. Neki
szabad majd kibeszélni a történetből, csak a többieknek nem? Vagy mindenki
tisztában lesz saját fikciós mivoltával?)
Az akciójelenetek mennyiségén és stílusán meglátszik, hogy az első rész 58 milliójánál nagyságrendekkel nagyobb lehetett a büdzsé, de az is, hogy a kaszkadőrből rendezővé lett David Leitch-ben (Atomszőke) nincs annyi stílusérzék, mint Tim Millerben (aki amúgy azért nem vállalta a folytatást, mert „nem akart agyonstilizált filmet csinálni háromszor annyi pénzből, mint az eredeti”). Mentségére szóljon, hogy nehéz úgy akciójelenetet koreografálni, ha hiányzik a feszültség és a tét a filmből, márpedig ha a főhős gyakorlatilag sebezhetetlen (még a lefejezést is túléli az öngyógyító képességének köszönhetően), akkor súlytalan minden lövés és ütés.
Az első filmben ezt a beépített súlytalanságot még többé-kevésbé kompenzálni tudta Wade tragédiája (a kínzás, a pizzává deformálódás, az imádott nő elvesztése), de a folytatásban már tényleg nem lehet semmit komolyan venni, mert [SPOILER] az időutazás segítségével még Deadpool gyászát és önfeláldozását is sikerült semmissé tenni. [SPOILER VÉGE]
Ha az első részben Deadpool letolta a gatyáját, és
premier plánban kezdett a farkával helikopterezni, akkor a második részben már
csak villant egyet, és utána udvariasan elnézést kér, és biztosít bennünket
arról, hogy nem akart senkit felzaklatni. A 2016-os Deadpool még egy
betörhetetlen, anarchista-szadista szemétláda volt, az új már inkább olyan,
mint a családi asztalnál perverz vicceket mesélő, de ártalmatlan nagybácsi – aki itt történetesen le akarja beszélni a bosszúról a dühös mutáns kamaszt. Ez az
a pont, ahol az írók már nem is próbálnak ironizálni, ahogy az ún. szerelmi
szál émelyítő giccsességét is nehéz lenne szándékos paródiaként értelmezni, a
szuperhősfilmek univerzumépítésére utaló beszólást pedig nem lehet vitriolos
fricskának tekinteni, ha a Deadpool 2-nek
is bevallott célja egy önjáró franchise kialakítása.
Végigröhögtem a filmet, mit kell itt fanyalogni, írja majd a Deadpool-fan kommentelő, és igaza lesz. A poénok többsége működik, még ha most rosszabb is a találati arány – a negyedik fal áttörésével nem lesz ám MINDEN automatikusan vicces –, de ünnepelni se könnyű egy olyan filmet, ami ahelyett, hogy a rendszert magát gúnyolná ki, minden erejével a beilleszkedésre törekszik. (És még ahhoz is gyáva, hogy a DC mellett a Marvelnek is kiosszon pár tockost.)