Ahogyan napjainkban a mentális betegségek egyre kevésbé stigmatizáltak, úgy a popkultúrában is fokozatosan teret nyer egy empatikusabb hozzáállás a témában. Ennek ellenére 2014-ben is elég beteg húzásnak tűnhetett szerethető figuraként beállítani egy női áldozatokat szedő, hasadt elméjű gyilkost, és ha ez a felháborodni vágyóknak még mindig nem lett volna elég muníció: mindez egy iszlamista országból emigrált feminista rendezőnő dirigálásával valósulhatott meg. Ha azonban hozzátesszük, hogy egy helyenként musicalelemeket is tartalmazó, önreflexív fekete komédiáról van szó, akkor már mindjárt más a leányzó fekvése.
A hangok főszereplője, Jerry (Ryan Reynolds) egy fiatal vécégyári melós, aki igyekszik megfelelni a munkahelyi elvárásoknak. Ezen kívül a könyvelési osztályon dolgozó csinos Fionához (Gemma Arterton) is közeledni próbál a maga ügyetlen módján. A jó szándékú és életvidámnak tűnő férfiú azonban súlyos titkot őriz, amit egyedül pszichiátere (Jacki Weaver) ismer. Ugyanis hősünk gyerekkora óta skizofréniában szenved. Mivel a gyógyszerszedést abbahagyta, ezért tünetei felerősödtek, olyannyira, hogy az elméjét elborító „hangok” kutyája és macskája alakjában öltöttek testet. Egy autóbaleset folyományaként Jerry véletlenül (?) megöli Fionát, és innentől válik az élete csak igazán rémálomszerű hullámvasúttá.
Hiába bizonyította anno az Élve eltemetvével, hogy nem egy tehetségtelen fickó, az addig leginkább középsúlyú romkomokban és elfuserált képregényfilmekben domborító Reynolds karrierjére a Zöld Lámpás olyan hatással volt, akár egy frontális ütközés egy takonylabdákat szállító kamionnal. Ki gondolta volna pont akkortájt, hogy majd egy másik jelmezes (anti)hérosz fogja őt a mennyekbe röpíteni? A Deadpool mellett azonban A hangok is fontos szerepet játszott abban, hogy Reynolds sikeresen átpozicionálja magát a filmszakmában. A kulcsszó mindkét esetben az önirónia: amíg a mutáns fenegyerek képében szuperhősös próbálkozásait állította pellengérre, addig pszichotikus hősszerelmesként hollywoodi szépfiú imázsának mutatott torz tükröt.
Az általa megformált Jerry annyira idegesítően naiv és infantilis, hogy legszívesebben egy péklapáttal törölnénk le a képéről azt a bamba mosolyt. Emellett azonban egy traumáktól gyötört, súlyosan szétesett személyiség is, és Reynolds még a figura ezen oldalát is képes gyermeki ártatlansággal megjeleníteni. Ha valakinek sikerül lejátszania őt ebben a filmben, az éppen saját maga, hiszen Jerry házikedvencei és egyben képzelt barátai, az élő lelkiismeretét megtestesítő Bosco kutya, valamint a lappangó gyilkos ösztönöket képviselő kandúr, Mr. Whiskers egyaránt a színész orgánumán szólalnak meg. Már a Deadpoolban is láthattuk, hogy Reynolds akkor érzi igazán elemében magát, ha a hangjával játszhat. A többi alakítás is nagyjából rendben van, Weaver hozza a megszokott formáját az anyáskodó pszichiáter szerepében, Arterton meglepően vicces tud lenni, ha elveszti a fejét, egyedül Anna Kendrick nyújt halvány teljesítményt.
A film legnagyobb csavarja, hogy a hallucinációk eleinte a boldogság forrásai. Jerry elméje egy rózsaszínben pompázó mesebirodalom, amely még a főhős elől is elfedi saját mélyben fortyogó indulatait, amelyek később a maguk szürrealitásukban, de a felszínre törnek. Így torkollik egy romantikusnak szánt kocsikázás röhejes slasherbetétbe; Fiona körül CGI-pillangók röpködnek, hogy aztán néhány jelenettel később a lány már levágott fejként froclizza gyilkosát egy hűtőszekrényből. A képregényrajzolóként és gyerekkönyv-illusztrátorként(!) is elismert Marjane Satrapi (Persepolis, Szilvás csirke) egy egyszerre rajzfilmszerűen morbid és camp ízesítésű mikroverzumot álmodott meg Jerry koponyája köré. Ilyen lehetett volna a Psycho remake-e Gus Van Sant helyett a fiatal Sam Raimivel a rendezői székben. Apropó Raimi! Az Evil Dead ortodox zsidó családból származó atyja és a Khomeini ajatollah Iránjában tinédzseréveit elszenvedni kénytelen Satrapi példái mutatják, hogy a vallási fundamentalista környezet fogékonnyá teheti a kreatív elmét a fekete humorra.
Érezhető az elmúlt másfél évtized indie filmjeit eluraló irányzat, az ún, quirky cinema hatása is. Ezek a keserédes hangvételű alkotások magányos, éretlen különcök megpróbáltatásait állítják a középpontba, vizuálisan gyakran a hetvenes évek gyerekszoba-esztétikáját megidézve. A hullám legismertebb képviselői Noah Baumbach, Spike Jonze, valamint a hipszterek OCD-s Tim Burtonje, Wes Anderson. A hangok egyenesen úszik a quirkységben, hogy utána gonosz vigyorral a medencébe pössentsen egyet.
Önreflexióban tehát nincs hiány, mindez azonban egy percig sem válik erőltetetté, a zavarbaejtő finálé pedig azt a bizonyos negyedik falat sem rest áttörni. Minden szupi-szuper, minden nagyon jó – vagy mégsem?! Nos, a gondok ott kezdődnek, amikor az antipszichotikumoktól mentes delíriumból hirtelen a valóság sivatagába zuhanunk. A realitásban játszódó komorabb jelenetek jóval gyengébbek, mint a stilizált álomvilágban látottak, emiatt a közepétől szétcsúszik a film. Ez nem Michael K. Perry forgatókönyvének a hibája, egyszerűen Satrapinak nem sikerül megfelelő összhangot teremtenie a tónusok közt. Hiába próbálja egyszerre komolyan venni és parodisztikus idézőjelbe tenni a pszichothriller műfaját, csak utóbbi minőségében képes remekelni.
Egyenetlenségei ellenére A hangok bátran ajánlható a hullaszagú giccs kedvelőinek, a fekete humor és a tingli-tangli retróslágerek miatt pedig valószínűleg a Deadpool rajongói is élvezni fogják. Skizofrén cicabarátok viszont messziről kerüljék!