„We had a job to do.”
Ha belegondolok a The Americans alapsztorijába, semmi sem sugallja, hogy a legjobb tévésorozatról van szó (legalább) a Breaking Bad óta: két szovjet kém, Elizabeth és Phillip Jennings amerikai átlagcsaládnak álcázzák magukat a nyolcvanas években, két, igazi identitásukról mit sem sejtő gyermekük segítségével, miközben (egy FBI-ügynök szomszédságában) folyamatos akciókat hajtanak végre az Anyaföld megbízásából. Vagyis nyilvánvalóan egy tipikus kémthrillerrel van dolgunk: sok akció, ármánykodás, árulás, átverés, erőszak, erősen megfűszerezve némi szexszel és családi szappanoperával.
Joe Weisberg showrunner (aki maga is dolgozott a CIA-nak) azonban nem a nyilvánvaló és kitaposott utat járta: a sorozat valószínűleg legmozgalmasabb, csikorgó gumikkal, meneküléssel és dörgő fegyverekkel felturbózott akciójelenetére most, az utolsó évad 7. részében került sor – és tartott összesen vagy fél percig. The Americans egy lassú tűzzel (de idővel annál forróbban) égő dráma, amelynek középpontjában mindvégig a család áll, és minden egyéb másodlagos. (Bővebben itt és itt.)
Hogyan képes funkcionálni ez a legkisebb és legbensőségesebb társadalmi egység, ha eredetileg csak mellékes fedősztorinak szánták egy ideológiai (hideg)háborúban? Hogyan vagy képes ellátni a hétköznapi feladataidat, kötelességeidet anyaként vagy apaként és férjként vagy feleségként, ha egy hazugság az életeddé válik, és tudod, hogy nincs belőle kiút? Hogyan vagy képes összeegyeztetni két, elvileg összeegyeztethetetlen énedet, amely azonban felfoghatatlan, paradox módon mégis egy és ugyanaz? A giccses képeslap/szerencsesüti-szöveg szerint a szeretet mindent legyőz – de ezt a tételt talán még soha semmi nem vetette alá olyan kíméletlen, idegtépő tesztnek, mint a The Americans.
A sorozat igazi tétje sosem az volt, hogy a főszereplők valaha lebuknak-e, életben maradnak-e, visszatérnek-e a hazájukba, hanem az, hogy bármi történjék is velük, bárhogyan forrongjon körülöttük a hidegháború, egyben tudják-e tartani a családjukat, túlélhetik-e a megtévesztések, kémkedések és gyilkosságok forgatagát mint szülők és gyermekek – mely kérdésben benne van egy még univerzálisabb téma: önnön emberségünk megőrzése az extrém körülmények közepette.
Mert az elkövetett atrocitások miatt hőzöngő lelkiismeretet ideig-óráig el lehet csitítani azzal, hogy mindezt egy nagyobb jó, egy fontos eszme, a haza kívánta meg – de az ellenséges területen élő és tevékenykedő kémnek előbb-utóbb a gyomrát és az idegeit is felőrli a munka, ráadásul eljön az idő, amikor immár beavatott gyermeke is előáll a több szempontból is kínos kérdésekkel: Tényleg szexelsz, hogy információhoz juss? Tényleg embereket ölsz? Phillip és Elizabeth kapcsolata sok hullámvölgyön ment keresztül, ám a szakadék az utolsó évadra mind a magánéletben, mind a munkában gigantikussá tágul közöttük. Márpedig ha nem számíthatnak többé egymásra a terepen és az otthonukban egyaránt, akár be is dobhatják a törölközőt. Ugyanis kizárólag ők (és a gyermekeik) teszik emberré egymást, csupán gyengéd pillantásaik és sokszor már csak óvatos érintéseik árulkodnak arról, hogy még őriznek valamit önmagukból.
Nőnek és férfinek ennyire még sosem volt szüksége egymásra.
Weisberg mesterien festi meg az őszinte szeretet és a teljes kiszolgáltatottság e dermesztő és megkapó kombinációját, jelenetei, legyen szó akár egy kormányzati telepre való betörésről, akár egy hálószobai veszekedésről, tele vannak feszültséggel, visszafogottsággal és eleganciával. A The Americans nem csak a kémthrillerek, hanem a családi drámák tipikusan hatásvadász megoldásait, olcsó és szappanoperás húzásait is kilométerekkel elkerüli (talán ezért sem nézték sokan: ez nem egy Alias vagy egy 24, azoknál sokkal megfontoltabb és valóságszagúbb – több türelmet kíván, azt viszont százszorosan hálálja meg). Szájba rágott dialógusok helyett tekintetek, gesztusok, arcrezdülések és sokat mondó csendek mesélnek érzelmekről és konfliktusokról, és egyetlen halkan kiejtett mondatba (ld. Philip telefonhívását a bajban lévő Elizabeth-nek az utolsó évadban) hegyek és szívek remegnek bele. Keri Russell és Matthew Rhys minden létező díjat megérdemelnek az alakításukért – két színészi mesterkurzus a legjavából.
A fináléról még így, közel két hét után sem szívesen árulnék el semmi konkrétat, de van olyan feszült, mint a Breaking Bad vége (a garázsjelenet színtiszta szorongás, képtelenség levegőt venni alatta), és van akkora (na jó, közel akkora) érzelmi hatása, mint a Sírhant művek zárójelenetének – ahogy az említettek, a The Americans is hosszasan és keményen dolgozott ezért a katarzisért. És persze ez is olyan, mint a széria egésze, izgalmas és fájdalmasan realisztikus: a család sorsa eldől, de az élet megy tovább, nem kerül minden mondat végére egy szép kövér pont, mi több, a záró szituációkra inkább a melankolikus tanácstalanság, az idővel talán múló kétségbeesés, a talán nem teljesen hiú remény jellemző, mintsem a tényleges befejezettség. Merengés a sötét szobában vagy az éjszakai ég alatt: mi lesz most?
Jenningsék, az összes erényükkel és gyarlóságukkal, fájdalmukkal és örömükkel, küszködésükkel és vágyukkal valószínűleg jobban fognak hiányozni nekem, mint bármilyen más fiktív karakter. Mégis örülök, hogy Weisberg és az FX hat kiváló évad után lehúzta a rolót, mert nagyon ritka, hogy egy régóta futó sorozat ilyen méltóságteljes és tökéletes véget érjen. Ahogy mondani szokták, a csúcson kell abbahagyni, és ennél feljebb már nem nagyon van.