A Kakukkszó (The Cuckoo’s Calling) 2013-ban jelent meg
Amerikában a Robert Galbraith név alatt – erről pár hónap alatt kiderült, hogy
J. K. Rowling álneve, mire a regény eladási statisztikái megugrottak egy egészen picit (cirka 4000%-kal). Azóta született hozzá két folytatás, idén jön a
harmadik, tavaly pedig debütált a BBC-n a belőle készült tévésorozat. Rowling már
évekkel korábban emlegette, hogy érdekli őt a krimi, és talán ír is majd egy könyvet
a műfajban. Tekintve, hogy a Harry Potter-sorozat számos aprólékosan és
gondosan felépített rejtéllyel, fordulattal, meglepetéssel (meg színes
karakterekkel) szolgált, márpedig ezek sosem ártanak egy jó krimiben, annak
ellenére is izgatottan álltam neki a Kakukkszónak, hogy amolyan klasszikus
whodunit darabról van szó, márpedig én sokkal jobban szeretem a karcosabb,
noirosabb vonalat. Mindenesetre a felétől már csak becsületből olvastam tovább.
De kezdjük a jóval: a két főszereplő remek. Cormoran Strike-kal Rowling lehozza a hardboiled krimik borongós, iszákos, vércinikus, ajtókat berúgó és fejeket betörő, valóságnál nagyobb magánnyomozóját egy egyszerű átlagember szintjére. Szemben egy Philip Marlow-val, ő az a fajta fickó, aki akár a szomszédban is élhetne. Új titkárnője és lelkes amatőr nyomozója, Robin is hasonlóan valóságszagú, egyszerű teremtés, csak egy a sok londoni munkakereső közül. Kapcsolatuk alakulása a könyv szíve-lelke: a Kakukkszó akkor él és lélegzik, amikor ez a két nehéz helyzetben lévő ember a kezdeti ismerkedés óvatosságával, szimpátiájával és bizonytalanságával, kíváncsiságával és érdektelenségével táncol egymás körül (ráadásul anélkül, hogy a romantika akár csak felmerülne köztük). Ha a könyv hangsúlyosan erről szólna, ha egy csipetnyi humorral fűszerezett karakter- és kapcsolatdráma lenne, most nem kellene a következő bekezdéseket cincálással töltenem.
Mert a Kakukkszó minden más téren bődületes kudarc. Cormoran egy szupermodell állítólagos öngyilkossága ügyében nyomoz az áldozat testvére megbízásából, a férfi szerint ugyanis a nőt megölték. És ahogy Rowling elkezdi felrajzolni az igencsak népes mellékszereplő-gárdát, gyorsan kiderül, hogy minden naftáját a két főszereplőjéhez használta fel, a többieknek csak ordító klisék jutottak. Persze, hogy a divattervező meleg és arrogáns, persze, hogy a filmproducer agresszív és seggfej, és így tovább, a végtelenségig. A jellem- és közegábrázolások olyan banálisak, hogy néha komolyan megfordult a fejemben, ezt Rowling csak szatírának szánhatta – de nem, ahhoz túlságosan karót nyelt az egész. (És azért a főszereplőkről is érdemes megjegyezni, hogy míg Cormoran tényleg egy gyarló, sérült, erényei mellett hibákkal is bőven kitömött, háromdimenziós figura, addig Robin maga miss tökéletes, és kizárólag a magánnyomozóval való kapcsolatán keresztül érdekes – önmagában nem.)
És a cselekmé… úristen, majdnem leírtam azt a szót. Na, szóval az nincsen neki (márpedig az már a Harry Potter ötödik kötetén is jól látszott, hogy Rowlingnak nagyon rosszul áll, ha nem robog előre a cselekmény). Cormoran fáradhatatlanul nyomoz, ami úgy néz ki, hogy végeérhetetlen beszélgetésmaratonokat folytat le egy rakás (egydimenziós) emberrel, és értem én, hogy ez így realisztikus, de ilyen erővel a közlekedési lámpánál való várakozásról is lehetne könyvet írni – az életszerűség kedvéért mindössze kurva unalmasnak kell lennie, és kész, mission accomplished.
Jó 400 oldalon keresztül (!) nem történik semmi: az ügy nem halad előre, nem derül ki semmi fontos, csak pofáznak, pofáznak és pofáznak. Rowling ráadásul az a fajta író lett (lett, mert a Pottereknél még nem volt ilyen), aki kínos, sőt idegtépő alapossággal veszik el minden teljesen érdektelen részletben. Ha bemutat egy új szereplőt, legyen az bármily jelentéktelen, fáradhatatlanul leírja a komplett élettörténetét a születése előtti húsz évtől kezdődően, meg hogy melyik bordáján van anyajegy, és van-e olyan hajtincse, ami egy picit jobban kunkorodik, mint a többi. Ha belépünk egy új helyiségbe, automatikusan sorra veszi a berendezési tárgyakat, a színeket, a stílusokat, a pókhálókat, a porszemcséket, még akkor is, ha hősünk csak két másodpercet tölt odabent, és az egésznek soha nem lesz semmi jelentősége.
Aztán a végén, 500 oldalnyi töketlenkedés után Rowling előrántja a tettest, akinek személye (ld. az „az a hunyó, akire a legkevésbé gondolnál” szabályt) addigra senkinek sem fog meglepetést okozni. De nem úszod meg ennyivel, mert a fináléban a nyomozó és a tettes 16, tehát tizenhat kibaszott oldalon keresztül ül egymással szemben, hogy együtt végigdumálják a történtek, a gyilkosság, a motiváció, az egész nyomozás összes apró részletét. Ahogy az a Kezdő Krimiírók Nagykönyvének „Mindent egy szuszra rágj a hülye olvasó szájába az utolsó lapokon” című fejezetében áll. Ezt a húzást maximum Agatha Christie-től viselem el, de még tőle is csak kivételesen jó napokon, rosszalló homlokráncolással. És Rowling tőle nagyon messze van.
Eredeti cím: The Cuckoo's Calling, fordította: Nagy Gergely
Gabo, 2014, 552 oldal
