FastForward gomb a Hitachin

1989-ben egy közgazdasági témájú esszékötet jelent meg Japánban Japan that can say no („No" to Ieru Nihon) címmel. A dolgozat nagy port kavart a politikai-gazdasági élet szereplői között, és ráerősített arra a közérzetre, amely az USA-t és a nyugati világot akkoriban jellemezte. A szöveget Ishihara Shintaro, a hivatalban lévő japán kormány közlekedésügyi minisztere és Morita Akio, a Sony Corporation alapító atyja jegyezte. Az a bizonyos „nem” pedig félreérthetetlenül a legnagyobb szövetségesnek, az Egyesült Államoknak szólt. A szerzőpáros gondolatait egyaránt lehetett forradalmi víziónak és elbizakodott madárbéljóslásnak tekinteni, de szakmai hitele csendre intette a tamáskodókat. A kritikusok aggodalma később jogosnak bizonyult, ám erre a korszak optimista légkörében még kevesen fogadtak volna.

Általános vélekedés szerint Japán elveszítette a második világháborút, de a békét megnyerte. Sőt, talán kicsit túl is nyerte magát. Az a vicces mondás járta, hogy ha még egy háborút elveszítenek, felfalják az egész világgazdaságot. Ha ez nem is történt meg, a ’80-as években nagyon közel jártak hozzá, ez volt ugyanis a szigetországban a nagy gazdasági bumm időszaka. A hatvanas évektől a japán nehézipar két számjegyű növekedést produkált. A pacifista külpolitika révén felszabadult tőkét, az alacsony bérigényű munkaerőn megspórolt yeneket és az Egyesült Államok pénzügyi szponzorációja jelentette forrásokat a gépipar és a mikroelektronika területén kamatoztatta az ország.

A japán bankok öntötték a pénzt a gazdaságba. A kamatok mélybe zuhantak, az álmok pedig darumadárként szárnyaltak Ginza túlszaturált egén. A kormány drasztikusan csökkentette a vállalati és személyi jövedelemadókat, rengeteg pénzt hagyva ezzel a piaci szereplők zsebében. A felhalmozódott pénzzel a japánok ingatlanspekulációba fogtak. Adtak-vettek, szinte flippereztek az ingatlanokkal, melyeknek ára rövidesen a sztratoszférába lőtt ki. Az elszálló négyzetméterárak miatt a saját ingatlan végül a kevesek kiváltsága maradt, de a kevésbé jómódúak is meg akarták élni a japán álmot. A középosztály így a fölös pénzét luxustermékekre, utazásokra, szórakozásra költötte.

Ez volt a felékszerezett nőhordák, az elegáns öltönybe csomagolt sararimanek és a jobbkormányos Mercik időszaka. Közben a környezetük is alaposan megváltozott. A Tokkaido shinkansen egész prefektúrákat tett szellemvidékké, mert egy óra alatt Tokióba repítette a karrierre éhes fiatalokat. Shibuja kereszteződését ezer ember szelte át egy zöld lámpa alatt, miközben brutalista épületek álltak sorfalat a parádéhoz. Aztán leszállt az éj Tokióra. Amíg kapszulahotelekben a zaibacu vezérek még nagyobb exportmérlegről álmodtak, egy másik földrészen Fresh Prince a Walkmanén Mc Hammert döngetett, egy született feleség pedig bevásárolni indult az Acurájával. A 90-es évek elején a buborék mégis kidurrant, és Japán a recesszió korszakába zuhant, amit ők csak „Elveszett évtizednek” neveznek.

William Gibson szerint soha nem írta volna meg a Neurománcot, ha nem keresik meg egy különleges felkéréssel. Terry Carr szerkesztő akkoriban már tető alá hozott egy sikeres sci-fi antológiát Ace Science Fiction Specials néven. A 35 kötetből álló válogatás több regénye később Hugo és Nebula-díjas lett. A sikereken felbuzdulva az Ace Books új sorozat szerkesztésére kérte fel Carrt, így került a képbe Gibson. Akkoriban egy Omni nevű magazinnak írt novellákat, amiért ugyan egészen jó pénzt kapott, de kevés fogalma volt arról, hogyan is kell megírni egy regényt. Egy interjúban elárulta, hogy amikor először látta a moziban a Szárnyas fejvadászt, a jeges rémület kerülgette amiatt, vajon nem lesz-e teljesen hatástalan a könyve a film árnyékában. A félelme alaptalan volt, de amikor évekkel később Tokióban járt, a helyi újságírók úgy rángatták az ingujját, mint a játékaikkal hencegő ovisok. Csak azt kérdezgették tőle Shindzsukura mutogatva: ugye tisztára Blade Runner Town? Gibson csak mosolygott és bólogatott: igen, a megszólalásig olyan.

A regény története Chiba Cityben kezdődik, melyet az ott lakók csak Ninszeiként emlegetnek. Henry Case itt tengeti eseménytelen és mindennapi mocsoktól sem mentes életét. Ex-konzolcowboy, egy huszonéves csavargó, akinek egy balul sikerült akció után kiégették az agyát egy szovjet fejlesztésű gombaméreggel. Meglopta a megbízóját, és ebben a világban nincs pap, aki feloldozza, mert Isten is csak egy bináris kód a sok közül. Case szellemként járja Night Cityt drog és alkalmi örömök után kutatva a többi gaidzsinnal együtt, akik egy hangyafészek irányított káoszában élik az életüket. Nemcsak a bajt keresi, de a halált is; hű társai ebben a teleszkópos vipera és egy krómozott shuriken. Aztán váratlanul felcsillan a remény, amikor egy Molly nevű bérgyilkosnő siet a segítségére: bemutatja az Armitage nevű valamikori spec ops tagnak, aki felajánlja, hogy a segítségével a legjobb idegsebészek rakják össze Case szilánkokra zúzott elméjét. Visszatérhet a virtuális vadászmezőre, melyet a hackerek csak mátrixnak neveznek. Feltételül azt szabja neki, hogy segítsen ellopni egy ROM-ot rajta a legendás hacker, Dixie Flatline digitalizált tudatával.

Gibson már az első mondatával berúgja a műfaj ajtaját: „A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.” Bár a legtöbben neki tulajdonítják a cyberpunk fogalmát, valójában egy évvel korábban Bruce Bethke írta le először a kifejezést Cyberpunk című novellájában. A műfajt jellegzetes karakterei, környezete és sajátos esztétikája különbözteti meg a többi disztópiától. A cyberpunk világában a nemzeti kormányok felbomlottak, helyüket a mindenható nagyvállalatok vették át. A Föld lakossága zsúfolt nagyvárosokban tömörül, az emberek a technológia robbanásszerű fejlődését kihasználva különböző implantátumokkal nyernek maguknak élesebb látást, vonzóbb testet, hosszabb életet. A társadalom atomizálódása és a hatalmas tömegek perifériára szorulása következtében a vágyott aranyélet csak a gazdagok kiváltsága. A többiek a mindennapi betevőért küzdenek egy sajátos törvények uralta világban. Csalók, örömlányok, utcai szamurájok, hidegvérű bérgyilkosok keringőznek ebben a szmogtól mocskos kaleidoszkópban. Ahogy a műfaj mottója is szól: High tech, low life.

A Neurománcban a horizontális világépítésen túl egy vertikális irányú utazásban is részünk lesz. Bejárjuk a teljes táplálékláncot: megismerkedünk a céges vonalkódot viselő zsoldosokkal,  a techno-bonsaiokat nevelgető gengszterekkel és az őket irányító még sötétebb figurákkal. Látjuk a hackereket munka közben diódás vasalóval a fejükön,  majd ahogy munka után forró udont szürcsölnek egy piszkos talponállóban. Gibson egy külön nyelvezetet szerkesztett ennek a torz világnak, amely bár hideg és fémes ízű, mégsem nélkülözi a költőiséget. Mintha a fúrógépünk használati utasítását böngészve váratlanul Pilinszky Négysorosába botlanánk.

A leírások tömve vannak vélt vagy valós technológiai vívmányokkal, az ipari környezet műszaki rajzszerű bemutatásával. Serceg a rozsdás fém, nyikorognak a pneumatikus karok, vágtatnak a véráramban a tudományos részletességgel leírt ajzószerek. Az elidegenedés taszító érzetét tovább növeli a különböző márkák gyakori és akkurátus emlegetése. Akai, Sendai, Hitachi, Sony, a ’80-as teljes mikroelektronikai márkáit felmondja az író, hogy egyszerre érezzük ezt nagyon coolnak és nagyon ridegnek. Más soroknál viszont váratlanul rukkol elő valami túlcsordulóan giccses, a brutalitást egy tollpihe könnyedségével összeszorzó hasonlattal. A hackerek vadászterülete, a mátrix részletes leírásakor pedig már szó szerint kifogyott a szavakból. Ezért inkább létrehozta őket.

A hackerek szlengjét olvasva már nagyon kell vigyáznia az olvasónak, hogy el ne veszítse a fonalat. Ezt nem könnyíti meg a pocsék fordítás sem, amely sokat elvesz a regény élvezeti értékéből. Ne feledjük, hogy ezt a könyvet a lakossági internet megszületése előtt bő 10 évvel írták. Bár sok megállapítása azóta meghaladottnak, retro-futurista elképzelésnek tűnik, azért Gibson néhol tényleg fején találta a szöget. A világ másként és más irányba fejlődött, de ahogy Japán elképzelte a jövőt a ’80-as években, azt Gibson papírra vetette és kiegészítette a saját rémálmaival. Ennek az lett az eredménye, hogy ha a futurisztikus szóra gondolunk, akkor egyből a neonfényes toronyházak, a szűk utcácskákban pislákoló kifőzdék és a repülő autók jutnak az eszébe. Ezt a képet a japán gazdasági buboréknak köszönhetjük, és azoknak, akik ezt valamilyen formában rögzítették.

A Neurománc számos olyan területen gyakorolt hatást a popkultúrára, ami messze túlmutat a cyberpunk műfaján. A regény előtt a mátrix szó csak matematikai táblázatként szerepelt a köztudatban. Gibson nevet adott a virtuális valóságnak, amelyben a konzolcowboyok ellenséges szerverek jegét – védelmi mechanizmusait – törik fel, és vizuálisan megjelenítve látják a milliárdnyi adatfolyamot. Az emberi elme számára nehezen feldolgozható jelenségeket öntött szavakba és tette a popkultúra részévé. A szöveg legnehezebben fogyasztható részei ezek, de a hatásuk így is forradalmi volt. A Wachowski-fivérek Mátrixa például bőségesen merít ebből a kosárból, ahogy az utóbbi vizuális előfutárának tekinthető Ghost in the Shell is Gibson kabátujjából ugrott ki. Vagy szinte az egész sci-fi anime műfaj. Úttörő volt abban, hogy egy történet kiemelt szereplőivé tette a mesterséges intelligenciákat. Az elsők között foglalkozott a gép-ember dilemmával. Feltette a kérdést, miszerint a tudat nem önmagában jogosult-e a polgárjogra, és a test csak cifra szolgája-e a szellemnek. Ezt a gondolatmenetet viszi tovább Gibson, amikor is bevezeti a Turing-törvény fogalmát, amely a létrehozott mesterséges intelligenciák autonóm működését szabályozza és indokolt esetben korlátozza. Gondoljunk csak bele, 1984-et írtunk, hölgyeim és uraim.

A történet egy pontján eljutunk egy Föld körül keringő űrállomásra, a Szabadpartra. Ez egy afféle orbitális Cote d’Azure, ahol mindig kék az ég és zöld a fű, legalábbis amíg van kakaó az izzókban, amik előidézik az illúziót. Ez a csodálatos világ a Tessier-Ashpool család tulajdona, amely vetésforgószerűen irányítja a Szabadpartot: egy ébren lévő családtag kormányozza a birodalmat, a többiek mesterséges kómában fekve várnak a sorukra. Lady 3Jane Marie-France Tessier-Ashpool, a Szabadpart teljhatalmú úrnője már a harmadik klónját tapossa, és nem szándékozik megöregedni. A halhatatlan tudat igénye mára, ha nem is pontosan ebben a formában, de megfogalmazódott tudományos körökben is. Úgy látszik, Gibson mindenkinél korábban kelt, és aranyat lelt.

Raymond Kurtzweil, az amerikai feltaláló, futurológus és a Google emberi beszéd megértését célzó szoftverének vezető fejlesztője, a Singularity is near című könyve kapcsán kifejtette, hogy a halál valójában borzasztó pazarlás, és a legokosabb dolog amit tehetünk, hogy nem halunk meg. Erre a következtetésre már Woody Allen is eljutott, de arra nem, hogy feltölthetnénk a tudatunkat a világhálóra, hogy legalább ily módon örökké élhessünk. Ez a gondolat még a mai olvasóknak is zavarba ejtő lehet, de a regény világában már valóság. Egy másik jelenetben a Modernek nevű hackercsapat haute couture kollekcióját csodálhatjuk meg, a környezet színeit dinamikusan felvevő kaméleon ruhát. Sőt, egy SimStim nevű készülék segítségével még egy másik ember szemén keresztül is láthatjuk a világot. Szó szerint. A regény lapjain a váltások váratlanul történnek, villámgyorsan találjuk magunkat egy másik városban, egy másik küldetésben, egy másik ember fejében.

A Neurománc számos divatot, tudományos ötletet, merész gyakorlatot megjósolt, de a társadalmi változások előrejelzésében is élen járt. A New Yorker Magazine idén májusban megjelent cikkében hosszasan elemzi azt a folyamatot, hogyan „érte utol” az Egyesült Államok (és a Nyugat) Japánt nem csak a technológiai innováció terén, de a nemkívánatos társadalmi mintákban is. A növekvő életszínvonalnak és romló születési statisztikáknak köszönhetően az állami nyugdíjrendszereket az összeomlás fenyegeti, míg a munkaerőpiac állandó létszámhiánnyal küzd. A fiatalok egyre később hajlandóak elköltözni otthonról, hogy önálló életet kezdjenek, inkább a négy fal között játszanak a multiplayer játékokkal. A nemek közötti kommunikációban is súlyos defektusok kezdenek megjelenni. A nőknél tradicionális szerepük megszűnésével az individualista szemlélet kerül előtérbe, a randizás pedig csak időt vesz el kedvenc hobbijuktól. A férfiak a megváltozott helyzethez nehezen alkalmazkodnak, a házasságkötések száma csökken, így a személyes vagy online ismerkedés útjait feladva sokan az önkéntes cölibátus mellett döntenek. Az élesedő fogyasztói kultúra diktálta versenyben a szexuális éhezők – lásd incel movement- száma egyre növekszik, ami most már erőszakos cselekményekben is megnyilvánul. Mindeközben nyakukon vannak a robotika hajmeresztő megoldásai, melyek szexrobotokkal pótolnák a hiányzó emberi kapcsolatokat.

A Neurománc a megjelenése óta eltelt több mint 30 évben kultstátuszba emelkedett. Eddig csak sejteni lehetett, hogy ez a siker milyen mértékben köszönhető a futurisztikus külsőségeknek, és mennyire az író érvényes jóslatainak. A történelem tanulságaival felvértezve a könyv rajongói elégtételt érezhetnek. William Gibson, bár sok mindenben tévedett, a lényegben nem: ember és technológia viszonyában még soha nem lappangott annyi veszély, mint a 21. században. A regény ezeket a veszélyeket mutatja be húsbavágó érzékletességgel. Ma ugyanis a status quo végnapjait éljük. A belsőégésű motorok lassan elcsendesednek, a computer lapkák felszíne megtelik tranzisztorokkal, egy 8 éves gyerek zsebében pedig ott van a homo sapiens minden tudása a tűzrakástól a 3D-s nyomtatásig. A Neurománc üzenete mégis érvényes maradt: meglep vagy elgondolkodtat, elvarázsol vagy felháborít, de mindig rácáfol a kétkedőkre, aki nem hisznek egy újabb hajtűkanyarban.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!